Tolnai Világlapja, 1940. január-március (42. évfolyam, 1–13. szám)
1940-03-20 / 12. szám
" DRÁMÁK A TÖRVÉNY ELŐTT Menyasszony két vőlegénnyel Elnök f a sértetthez) : A vádlott beismerte, hogy álnéven beférkőzött az ön családjába, kiadta magát vidéki földbirtokosnak, eljegyezte leányát, harmincezer pengő előleget vett fel a hozományra és ezt a pénzt el is költötte. Sértett: Sajnos, mindez így történt, nagyságos elnök úr. Elnök : A bíróság azonban azt is meg akarja állapítani: nem hiányzott-e az ön részéről a köteles gondosság, amellyel megakadályozhatta volna a saját károsodását, esetleg azt is, hogy a vádlott a bűncselekményt elkövesse, ön ügyvédember és mint ilyen, van bizonyos bűnügyi praxisa. Sértett: Bocsánatot kérek, lappangott is bennem némi ösztönös bizalmatlanság. Ennek köszönhetem, hogy nagyobb kár nem ért és a leányom is megmenekedett attól, hogy végleg egy szélhámos körmei közé kerüljön. De régi gyakorlat : a legegyszerűbb csalás a legbiztosabb eredménnyel jár. Avádlott csalása olyan primitív volt, hogy hasonlót csak nagyon ravasz szélhámos mer megkockáztatni. Elnök : Ha talán elmondaná . . . Sértett: Elmondom, bár restellem, hogy így megjártam, másrészt a véletlen folytán az egész ügy olyan boldog happy enddel zárult, hogy szinte nem sajnálom a kicsalt ezreseket. Tehát : a nyáron, a Balaton mellett, megismerkedtünk egy fiatalemberrel, aki Horváth Aladár kisgondosi földbirtokosnak mondta magát. Négy hétig minden nap együtt voltunk. Új ismerősünk nagyon kellemes, jómodorú úriembernek bizonyult. Sokat beszélt családjáról, szüleiről, egy nagybátyjáról, akinek ő lesz az örököse, testvéreiről, akik szintén földbirtokosok. Mindnyájunknak tetszett, leányom is szívesen fogadta az udvarlását. Elnök:ön nem érdeklődött másoknál a fiatalember iránt ? Sértett: A balatoni fürdőhelyen kihez fordultam volna ? De nem is volt okom az érdeklődésre, mert egyszerű szezonismeretségnek gondoltam, amelynek nincs folytatása. "Alig tértünk azonban a nyaralásról haza, az állítólagos Horváth megjelent az ügyvédi irodámban és egy birtokszerzés dolgában jogi tanácsot kért. Hivatalos dolgaink végeztével meghívtam, hogy jöjjön át a lakásomba egy csésze teára. Elnök: A vádlott vallomásából tudjuk, hogy ettől kezdve gyakran járt önökhöz és végül is eljegyezte a kedves leányát. Ezt megelőzően milyen lépéseket tett ön? Sértett: Megbízást adtam egy tudakozódó irodának, hogy szerezzen be információkat Horváth Aladár kisgondosi földbirtokosról. Közölje velem családi és vagyoni körülményeit, továbbá tájékoztassonőróla magáról is. Két hét múlva kezemben volt a jelentés, amely az utolsó betűig egyezett azzal, amit a vőlegényjelölttől eddig hallottunk. A szülők neve, a testvérek helyzete, a nagybácsitól várható örökség, a családi birtok nagysága pontosan megfelelt eddigi értesüléseimnek. Ezek után beleegyeztem, hogy leányomat eljegyezhesse. Elnök: Arra nem gondolt, hogy Kisgondosban élhet egy Horváth Aladár nevű földbirtokos és valaki az ő nevében szerepel ? Sértett: Ez olyan primitív csalás lett volna, hogy ezt valamire való szélhámos velem szemben nem kockáztatja. Éppen erre céloztam a vallomásom elején: a legegyszerűbb csalás a legbiztosabb. A vádlott abból indult ki, hogy én ügyvéd létemre nem tételezem fel róla a csalásnak ezt a legotrombább fajtáját, tehát ebben az irányban nem kutatok. Lélektanilag helyesen gondolkozott, így is történt. Elnök : Nem tűnt fel önnek, hogy az állítólagos gazdálkodó az egész idejét a fővárosban töltötte ? Sértett: Ebben nem volt semmi rendkívüli. Késő ősszel nagyon sok birtokos tölt heteket Budapesten. A vádlott különben egy-két napra eltűnt, olyankor a leányom Kisgondosból kapott tőle rajongó leveleket. Elnök: A pénzt hogyan csalta ki öntől ? Sértett: Ismét a legegyszerűbb parasztfogással. Ha akármilyen ravasz mesével keres fel, bizalmatlankodom, de így beleestem. Azzal állított be az irodámba, hogy traktort és más mezőgazdasági gépeket vásárolt, de a gabonáját még nem adta el, így nincs elegendő készpénze. Segítsem ki néhány napra. Együtt mentünk el a gyárba, én csináltam meg a szerződést, ezek után a legnagyobb bizalommal előlegeztem a vételár felét, harmincezer pengőt. Azt persze én már nem tudhattam, hogy a vádlott egy óra múlva visszatért a gyárba, más címre küldette el a gépeket és harmadnapra valamennyit elkótyavetyélte. Elnök : Hogyan történt a vádlott leleplezése ? Sértett: Ez már azután vígjátékba való. Az eljegyzés után többször említette, hogy szülei mennyire szeretnék már ismerni a menyasszonyát, de öreg emberek és télvíz idején bizony nem ülhetnek vonatra. Állandóan hozott tőlük üdvözletet, néha rövid leveleket is, amelyekre a választ mindig ő vitte magával. Karácsony előtt két nappal bejelentette, hogy az ünnepekre hazautazik. Leányomnak akkor az a bolondos gondolata támadt, hogy meglepi a vőlegényét, egyúttal megismerkedik jövendőbeli családjával. Nekem valami azt súgta, hogy ez a kis ellenőrzés helyénvaló lesz és beleegyeztem, hogy vele utazom Kisgondosba. Megérkeztünk, útbaigazítottak a kastély felé, hamarosan ott voltunk a gyönyörű havas park közepén álló barokk épületben. Elegáns komornyik fogadott és arra a kérdésünkre, hogy Aladár úr itthon van-e, igennel válaszolt. Nevetgélve utasítottuk, hogy hívja ki egy pillanatra a hallba. Néhány perc múlva megjelent egy csinos fiatalember, aki Horváth Aladárként mutatkozott be, de aki merőben idegen volt a számunkra. Nagy zavar mindkét oldalon, végre arra kértem, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Nyíltan feltártam mindent. Elnevette magát, a kínos szituáció feloldódott, egy óra múlva már mint vendégek ültünk le a családi asztalhoz. Két kellemes napot töltöttünk Horváthéknál, szinte elfeledtették velem, hogy jó csomó pénzem úszott el a kalandon. Elnök : Az igazi Horváth nem gyanakodott senkire ? Sértett: Kérdeztem, de hiába törte a fejét, senkit sem tudott gyanúsként megjelölni. A szélhámos eközben valahogy megneszelhette, hogy mi Kisgondosban jártunk, mert eltűnt a látókörünkből. Újév után Budapestre jött az igazi Horváth Aladár, én természetesen viszonoztam az élvezett vendégszeretetet. A vége az lett, hogy a fiatalok megszerették egymást, hamarosan meg is esküdtek. Ma boldog házasok. Elnök : És hogyan került kézre a vádlott ? Sértett: Egy csendőrőrmester jó szimatja volt a veszte. Leányom otthon, Kisgondosban, elmondta az esetet az odavaló jegyzőnek, ő pedig valahogy közölte a kisgondosi csendőrőrsparancsnokkal. Az csavarintott egyet a bajuszán és még abban a szempillantásban kibökte : ezt pedig nem tehette más, csak a Fedinánd. Ezen az alapon indult meg a nyomozás és csakhamar kézrekerült a vömhegy komornyikja, ugyanaz, aki itt ül a vádlottak padján. Elnök (a vádlotthoz): Álljon csak fel! Hallotta a sértett vallomását, van megjegyezni valója ? Vádlott: Nincs, kérem, semmi. Minden úgy történt, ahogy a nagyságos ügyvéd úr elmondta. Minden rendben is lett volna, csak az a . . . csak az a csendőrőrmester ne jött volna közbe. (A lefolytatott eljárás során a királyi ügyész a vádlott legszigorúbb megbüntetését kérte, a bíróság — mivel a vádlott büntetett előéletű volt — két és fél évre ítélte.) Doktor Jurisz 36TOLNAI VILÁGLAPJA Enyhe túlzás Vevő az ügynökhöz: Mondja és csakugyan olyan termékeny ez a föld, amit itt ebben az újságban hirdettek ? — Hogy termékeny-e ? Meghiszem azt! Ha ma elültet benne egy fogpiszkálót, fél év múlva távkapózna nő ki a helyébe / Életem legérdekesebb élménye Mi történt a szófiai gyorsvonaton ? Elmondja M. Medrk Anna, a M. kir. Operaház örökösei*«]« A mai háborús időkben talán aktuális, ha élményeimet a világháború idejéből veszem, amikor mi, művészek is félig-meddig katonák voltunk. Azonkívül, hogy az operában teljesítettem rendes kötelességeimet, mindenfelé utaztam, hogy beteg és rokkant katonáinknak a szövetséges országok Vöröskereszt-intézményei, a kórházak és egyéb különféle hazafias célok számára énekeltek. 1916-ban például halhatatlan emlékű Hubay Jenő mesterrel Konstantinápolyban és Szófiában jártam, ahol a Vörös-félhold, illetve a bolgár Vöröskereszt által rendezett hangversenyeken működtünk közre. Velünk utazott Hubayné Debrián Róza grófnő és boldogult férjem, Merkler Andor is. A szófiai hangverseny után bemutattak bennünket a jelenlévő királyi családnak, amelynek tagjai kedvesen elbeszélgettek velünk. Közvetlenül másnap reggel elutaztunk és akkor történt velünk az alábbi derűs kis eset. Amikor ugyanis a pályaudvarra érkeztünk, a szamurázra fenntartott fülkénkben egy úr ült, aki udvarias figyelmeztetésünkre meglehetősen barátságtalan hangon kijelentette, hogy ilyen háborús időkben senkinek sem jár fenntartott hely és ő bizony innen egy tapodtat sem mozdul. Hiábavaló volt minden érvelés, az úr nem engedett. Ekkor az történt, hogy valaki a kocsik mellett végighaladt és nevünket kiáltotta. Jelentkezésünkre felszállt hozzánk Ferdinánd cár egyik szárnysegédje, aki udvarias hajlongások meg tisztelgések és még udvariasabb köszönő szavak kíséretében átnyújtotta a király által nekünk adományozott érdemrendeket, valamint a bolgár Vöröskereszt köszönőlevelét. Miután a tiszt eltávozott, körülnéztünk és íme — a fülkénket „bitorló” úr nem volt sehol. A legmagasabb méltóság képviseletében megjelent katonai személyiség láttára, úgy látszik, annyira megijedt — mondhatom, feleslegesen — hogy jobbnak látta, ha sutbadobja meggyőződését és eltűnik a „balfenéken”. — Sajnos, ez a mulatságos kis epizód csaknem egyedül áll a sok-sok megható, szomorú emlék mellett, amely számomra abból az időből megmaradt. így, hogy csak egyetlen példát említsek, felejthetetlen élményt jelent számomra az a levél, amelyet egy ismeretlen főhadnagy küldött nekem a tűzvonalból. Azt írta, hogy néhány óra múlva rohamra készülnek és ki tudja, várjon visszatér-e a hevesnek ígérkező ütközetből ? Mielőtt azonban Sorsa elé menne, szeretné először és talán utoljára szavakban is megköszönni azt a sok-sok gyönyörűséget, amelyet művészetemmel szereztem neki. Megírta, hogy a képeslapokból kivágott arcképeim ott függnek a fedezék sivár falán és ha elnézegeti őket, újból visszaálmodja magát az elmúlt operaesték hangulatába, amikor engemet is hallgatott, látott, és az én művészetemet is élvezhette. Ha a dalsejtelme nem válik valóra, akkor jelentkezik. Szegény fiúról soha többé nem hallottam hírt, így nagyon lehetséges, hogy balsejtelme valóra vált. Én azonban gyakran gondolok most is ismeretlen rajongómra, aki talán ismeretlen hősként nyugszik valahol messze, a világháború tömegsírjainak egyikében. Az ablakadó kitalálója Fox Charles James (1749—1806) angol államférfiú egy alkalommal találkozott vetélytársával, Pitt William pénzügyminiszterrel, aki többek közt behozta az úgynevezett ablakadót. Pitt Megszólította Fox-ot: — Ugyan, mondja csak, nagyon szeretném tudni, igazságérzetből ellenkezik-e mindig velem, vagy csak azért, mert kedvét leli benne ? . . . Szeretném, ha egy ablak volna az emberek szívén. — Aha — felelte Fox, — tudom, hogy azokra is kivetne adót.