Tolnai Világlapja, 1940. január-március (42. évfolyam, 1–13. szám)

1940-03-20 / 12. szám

" DRÁMÁK A TÖRVÉNY ELŐTT Menyasszony két vőlegénnyel Elnök f a sértetthez) : A vádlott beismerte, hogy álnéven beférkőzött az ön családjába, kiadta magát vidéki földbirtokosnak, el­jegyezte leányát, harmincezer pengő elő­leget vett fel a hozományra és ezt a pénzt el is költötte. Sértett: Sajnos, mindez így történt, nagy­ságos elnök úr. Elnök : A bíróság azonban azt is meg akarja állapítani: nem hiányzott-e az ön részéről a köteles gondosság, amellyel meg­akadályozhatta volna a saját károsodását, esetleg azt is, hogy a vádlott a bűncselek­ményt elkövesse, ön ügyvédember és mint ilyen, van bizonyos bűnügyi praxisa. Sértett: Bocsánatot kérek, lappangott is bennem némi ösztönös bizalmatlanság. En­nek köszönhetem, hogy nagyobb kár nem ért és a leányom is megmenekedett attól, hogy végleg egy szélhámos körmei közé kerüljön. De régi gyakorlat : a legegyszerűbb csalás a legbiztosabb eredménnyel jár. A­­vádlott csalása olyan primitív volt, hogy hasonlót csak nagyon ravasz szélhámos mer megkockáztatni. Elnök : Ha talán elmondaná . . . Sértett: Elmondom, bár restellem, hogy így megjártam, másrészt a véletlen folytán az egész ügy olyan boldog happy­ enddel zárult, hogy szinte nem sajnálom a kicsalt ezreseket. Tehát : a nyáron, a Balaton mel­lett, megismerkedtünk egy fiatalemberrel, aki Horváth Aladár kisgondosi földbirtokos­nak mondta magát. Négy hétig minden nap együtt voltunk. Új ismerősünk nagyon kelle­mes, jómodorú úriembernek bizonyult. So­kat beszélt családjáról, szüleiről, egy nagy­bátyjáról, akinek ő lesz az örököse, test­véreiről, akik szintén földbirtokosok. Mind­nyájunknak tetszett, leányom is szívesen fogadta az udvarlását. Elnök:­ön nem érdeklődött másoknál a fiatalember iránt ? Sértett: A balatoni fürdőhelyen kihez fordultam volna ? De nem is volt okom az érdeklődésre, mert egyszerű szezonismeret­­ségnek gondoltam, amelynek nincs folyta­tása. "Alig tértünk azonban a nyaralásról haza, az állítólagos Horváth megjelent az ügyvédi irodámban és egy birtokszerzés dol­gában jogi tanácsot kért. Hivatalos dolgaink végeztével meghívtam, hogy jöjjön át a lakásomba egy csésze teára. Elnök: A vádlott vallomásából tudjuk, hogy ettől kezdve gyakran járt önökhöz és végül is eljegyezte a kedves leányát. Ezt megelőzően milyen lépéseket tett ön­­? Sértett: Megbízást adtam egy tudakozódó irodának, hogy szerezzen be információkat Horváth Aladár kisgondosi földbirtokosról. Közölje velem családi és vagyoni körülmé­nyeit, továbbá tájékoztasson­­őróla magáról is. Két hét múlva kezemben volt a jelen­tés, amely az utolsó betűig egyezett azzal, amit a vőlegényjelölttől eddig hallottunk. A szülők neve, a­ testvérek helyzete, a nagy­bácsitól várható örökség, a családi birtok nagysága pontosan megfelelt eddigi értesü­léseimnek. Ezek után beleegyeztem, hogy leányomat eljegyezhesse. Elnök: Arra nem gondolt, hogy Kisgon­­dosban élhet egy Horváth Aladár nevű földbirtokos és valaki az ő nevében szerepel ? Sértett: Ez olyan primitív csalás lett volna, hogy ezt valamire való szélhámos velem szemben nem kockáztatja. Éppen erre céloztam a vallomásom elején: a leg­egyszerűbb csalás a legbiztosabb. A vádlott abból indult ki, hogy én ügyvéd létemre nem tételezem fel róla a csalásnak ezt a leg­­otrombább fajtáját, tehát ebben az irány­ban nem kutatok. Lélektanilag helyesen gondolkozott, így is történt. Elnök : Nem tűnt fel önnek, hogy az állí­tólagos gazdálkodó az egész idejét a fő­városban töltötte ? Sértett: Ebben nem volt semmi rend­kívüli. Késő ősszel nagyon sok birtokos tölt heteket Budapesten. A vádlott különben egy-két napra eltűnt, olyankor a leányom Kisgondosból kapott tőle rajongó leveleket. Elnök: A pénzt hogyan csalta ki öntől ? Sértett: Ismét a legegyszerűbb paraszt­fogással. Ha akármilyen ravasz mesével keres fel, bizalmatlankodom, de így bele­estem. Azzal állított be az irodámba, hogy traktort és más mezőgazdasági gépeket vá­sárolt, de a gabonáját még nem adta el, így nincs elegendő készpénze. Segítsem ki néhány napra. Együtt mentünk el a gyárba, én csináltam meg a szerződést, ezek után a legnagyobb bizalommal előlegeztem a vételár felét, harmincezer pengőt. Azt per­sze én már nem tudhattam, hogy a vádlott egy óra múlva visszatért a gyárba, más címre küldette el a gépeket és harmadnapra valamennyit elkótyavetyélte. Elnök : Hogyan történt a vádlott lelep­lezése ? Sértett: Ez már azután vígjátékba való. Az eljegyzés után többször említette, hogy szülei mennyire szeretnék már ismerni a menyasszonyát, de öreg emberek és télvíz idején bizony nem ülhetnek vonatra. Állan­dóan hozott tőlük üdvözletet, néha rövid leveleket is, amelyekre a választ mindig ő vitte magával. Karácsony előtt két nappal bejelentette, hogy az ünnepekre hazautazik. Leányomnak akkor az a bolondos gondolata támadt, hogy meglepi a vőlegényét, egy­úttal megismerkedik jövendőbeli családjá­val. Nekem valami azt súgta, hogy ez a kis ellenőrzés helyénvaló lesz és beleegyeztem, hogy vele utazom Kisgondosba. Megérkez­tünk, útbaigazítottak a kastély felé, hama­rosan ott voltunk a gyönyörű havas park közepén álló barokk épületben. Elegáns ko­mornyik fogadott és arra a kérdésünkre, hogy Aladár úr itthon van-e, igennel vála­szolt. Nevetgélve utasítottuk, hogy hívja ki egy pillanatra a hallba. Néhány perc múlva megjelent egy csinos fiatalember, aki Horváth Aladárként mutatkozott be, de aki merőben idegen volt a számunkra. Nagy zavar mindkét oldalon, végre arra kértem, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Nyíltan feltártam mindent. Elnevette magát, a kínos szituáció feloldódott, egy óra múlva már mint vendégek ültünk le a csa­ládi asztalhoz. Két kellemes napot töltöt­tünk Horváthéknál, szinte elfeledtették ve­lem, hogy jó csomó pénzem úszott el a ka­landon. Elnök : Az igazi Horváth nem gyanako­dott senkire ? Sértett: Kérdeztem, de hiába törte a fejét, senkit sem tudott gyanúsként megjelölni. A szélhámos eközben valahogy megneszel­­hette, hogy mi Kisgondosban jártunk, mert eltűnt a látókörünkből. Újév után Buda­pestre jött az igazi Horváth Aladár, én ter­mészetesen viszonoztam az élvezett vendég­szeretetet. A vége az lett, hogy a fiatalok megszerették egymást, hamarosan meg is esküdtek. Ma boldog házasok. Elnök : És hogyan került kézre a vádlott ? Sértett: Egy csendőrőrmester jó szimatja volt a veszte. Leányom otthon, Kisgondos­ban, elmondta az esetet az odavaló jegyző­nek, ő pedig valahogy közölte a kisgondosi csendőrőrsparancsnokkal. Az csavarintott egyet a bajuszán és még abban a szempillan­tásban kibökte : ezt pedig nem tehette más, csak a Fedinánd. Ezen az alapon indult meg a nyomozás és csakhamar kézrekerült a vöm­h­egy komornyikja, ugyanaz, aki itt ül a vádlottak padján. Elnök (a vádlotthoz): Álljon csak fel! Hallotta a sértett vallomását, van meg­jegyezni valója ? Vádlott: Nincs, kérem, semmi. Minden úgy történt, ahogy a nagyságos ügyvéd úr elmondta. Minden rendben is lett volna, csak az a . . . csak az a csendőrőrmester ne jött volna közbe. (A lefolytatott eljárás során a királyi ügyész a vádlott legszigorúbb megbüntetését kérte, a bíróság — mivel a vádlott büntetett előéletű volt — két és fél évre ítélte.) Doktor Jurisz 36TOLNAI VILÁGLAPJA Enyhe túlzás Vevő az ügynökhöz: Mondja és csakugyan olyan termékeny ez a föld, amit itt ebben az újságban hirdettek ? — Hogy termékeny-e ? Meghiszem azt! Ha ma elültet benne egy fogpiszkálót, fél év múlva távk­apózna nő ki a helyébe / Életem legérde­kesebb élménye Mi történt a szófiai gyorsvonaton ? Elmondja M. Medrk Anna, a M. kir. Operaház örökös­ei*«]« A mai háborús idők­ben talán aktuális, ha élményeimet a világháború idejéből veszem, amikor mi, művészek is félig-meddig katonák voltunk. Azonkívül, hogy az operában telje­sítettem rendes kötelességeimet, mindenfelé utaztam, hogy beteg és rokkant katonáinknak a szövetséges országok Vöröskereszt-intézmé­nyei, a kórházak és egyéb kül­önféle hazafias célok számára énekeltek. 1916-ban például halhatatlan emlékű Hubay Jenő mesterrel Konstantinápolyban és Szófiában jártam, ahol a Vörös-félhold, illetve a bolgár Vöröskereszt által rendezett hangversenyeken működtünk közre. Velünk utazott Hubay­né Debrián Róza grófnő és boldogult férjem, Merkler Andor is. A szófiai hangverseny után bemutattak bennünket a jelenlévő királyi családnak, amely­nek tagjai kedvesen elbeszélgettek velünk. Köz­vetlenül másnap reggel elutaztunk és akkor történt velünk az alábbi derűs kis eset. Amikor ugyanis a pályaudvarra érkeztünk, a szamurázra fenntartott fülkénkben egy úr ült, aki udvarias figyelmeztetésünkre meg­lehetősen barátságtalan hangon kijelentette, hogy ilyen háborús időkben senkinek sem jár fenntartott hely és ő bizony innen egy tapodtat sem mozdul. Hiábavaló volt minden érvelés, az úr nem engedett. Ekkor az történt, hogy valaki a kocsik mel­lett végighaladt és nevünket kiáltotta. Jelent­kezésünkre felszállt hozzánk Ferdinánd cár egyik szárny­segéd­je, aki udvarias hajlongások meg tisztelgések és még udvariasabb köszönő szavak kíséretében átnyújtotta a király által nekünk adományozott érdemrendeket, valamint a bolgár Vöröskereszt köszönőlevelét. Miután a tiszt eltávozott, körülnéztünk és íme — a fülkén­ket „bitorló” úr nem volt sehol. A legmagasabb méltóság képviseletében megjelent katonai sze­mélyiség láttára, úgy látszik, annyira megijedt — mondhatom, feleslegesen — hogy jobbnak látta, ha sutbadobja meggyőződését és eltűnik a „balfenéken”. — Sajnos, ez a mulatságos kis epizód csaknem egyedül áll a sok-sok megható, szomorú emlék mellett, amely számomra abból az időből meg­maradt. így, hogy csak egyetlen példát említsek, felejthetetlen élményt jelent számomra az a levél, amelyet egy ismeretlen főhadnagy kül­dött nekem a tűzvonalból. Azt írta, hogy néhány óra múlva rohamra készülnek és ki tudja, várjon visszatér-e­­ a hevesnek ígérkező ütkö­zetből ? Mielőtt azonban Sorsa elé menne, szeretné először és talán utoljára szavakban is megköszönni azt a sok-sok gyönyörűséget, amelyet művészetemmel szereztem neki. Meg­írta, hogy a képeslapokból kivágott arcképeim ott függnek a fedezék sivár falán és ha elnéze­geti őket, újból visszaálmodja magát az elmúlt operaesték hangulatába, amikor engemet is hallgatott, látott, és az én művészetemet is él­vezhette. Ha a dalsejtelme nem válik valóra, akkor jelentkezik. Szegény fiúról soha többé nem hallottam hírt, így nagyon lehetséges, hogy balsejtelme valóra vált. Én azonban gyakran gondolok most is ismeretlen rajongómra, aki talán isme­retlen hősként nyugszik valahol messze, a világ­háború tömegsírjainak egyikében. Az ablakadó kitalálója Fox Charles James (1749—1806) angol államférfiú egy alkalommal találkozott ve­­télytársával, Pitt William pénzügyminiszter­rel, aki többek közt behozta az úgynevezett ablakadót. Pitt Megszólította Fox-ot: — Ugyan, mondja csak, nagyon szeret­ném tudni, igazságérzetből ellenkezik-e min­dig velem, vagy csak azért, mert kedvét leli benne ? . . . Szeretném, ha egy ablak volna az emberek szívén. — Aha — felelte Fox, — tudom, hogy azokra is kivetne adót.

Next