Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
2 rOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.)________ 1S07 A napok és évek csak érülései az időnek, — mondja Verbőczy. Az az ünnepi esztendő, mely elsuhant, a melyből a nemzeti öntudat századokig fog táplálkozni, erőt meríteni, költészetének virágos mezőt nyujtani, — csak egy érvelés. Ám, ha érvelés is az idő végtelenjében, mindég igaz marad az is, hogy az időt az emberek alkotják gondolataik és főleg cselekedeteik által: ez az érvelés momentuózus, mert utána a nemzet vérkeringése erőteljesebb lesz, hogy a nemzeti organismus erőteljessé fejlődjék ki. Olyan volt az 1896. év a nemzet életében, mint a betegnek krízis pillanata; az az első érvelés, mely a beteg organismust a javulás mesgyéjére viszi, a nemzet életében a lefolyt esztendő volt. A magyar államjog, ez az európaiaktól tűrt, hamupipőkének tartott és az ő köztudatuk szerint minden esetben anachronismus. Európaszerte elismertetett és ünnepeltetett. Az egész diplomácziának jegyzékváltása évekig nem lett volna képes Magyarország államjogi helyzetét földeríteni, mint az a nagy lusztrum, melyet, az ázsiai nép Európában megünnepelt. Oh, a számoknak impozáns ereje van és félelmetes bizonyító képessége: mihelyt egy fajról átmegy az emberiség egyetemes köztudatába, hogy ezer éve vette birtokba Európa közepén a Duna és Kárpátok közötti földet, mihelyt köztudatba megy, hogy a Káspium barbár hordái a legbiztatóbb módon és kápráztatva fölvették az európai czivilizácziót, sőt alkotmányos érzületét még a Volga partjáról elhozta: óh akkor már nem indigen a hazájában a nép, hanem földjén élő jogás nép, melynek ott élni és halni kell. Mindég skepszisre hajlékony a kedély, mikor uj évbe lép. Mert a Szilveszter éji j részben a múlandóság neve napja. Egy-két ősz hajszál, a testi és szellemi erőnek megroskadása, az elmúlás borzongó gondolatát kelti föl. Minél tovább él, annál jobban népesedik a temető, távoznak tőle, kiket megszokott, vagy szeretett s emlékeztetik, hogy már a temető nyughelyéhez közeledik, aztán a lelkiismeret is fölállítja billanczát, mit váltott be az elmúlt évben , nem egyszer a lelkiismeret megrovó szava feltolakodik az úgy is keserű hangulat sötétebbé tételére. Azért az uj év fanyar ünnep szokott lenni, a tánő idő emlékeztet, hogy kevés van, vagy legalább kevesebb van hátra, mert tényleg csak veszteségéről vesszük észre az időt. Ámde a magyar társadalmi osztály nem néz ily sötét premisszákkal az 1897. év felé. Talizmánja van rá, hogy bízva-bizzék! Csak most suhantak el mellőle a nemzeti lelkesítés nagy ünnepei. Ha ezek a nemzeti bizon’bízás öntudatát megszerezni nem tudnák, akkor a nemzet ezeréves léte nem erejében, de a szerencsés körülményekben nyerne igazolást. Erről azonban szó sem lehet és ne is legyen szó. Más és subjektív gondolatok is fogva tartanak a friss esztendő emez uj napján. Sokaknak fájdalmat okozott az ó esztendő: „Adott a természet orvost a veszteség legnagyobb fájdalmára is: az időt. Lassanként feledünk nem mindent, de sokat: lassanként enyhülünk, nem egészben, de nagyban.“ Ez a közös jóltevője az emberiségnek, mely uj évi fordulatában a kontemplácziókhoz vezet, — hozza meg a feledést a sors csapásaival szemben: ám hozza meg az enyhületet a régi sebekre s újakat ne fakasszon a közelgő uj esztendő. Legyen mindenkire boldogságot árasztó ez az uj év s ne fenyegessenek uj félelmetes tünetei a közelgő századnak, melybe sülyedő közerkölcsökkel rohanunk és máris sokan egy uj szellemi meg Iujlódást óhajtunk. Legyen áldás, békesség a nemzeten. Legyen emlékezetes városunk fejlődésében az uj év. Legyen örömteli emlékezetű városunk minden lakójára az ország minden hű fiára. Boldog uj évet mindeneknek, kikben van hit, lélek és erő. Hit azért, mert az Isten szava az emberben ; lélek, mert a test csak műszerül szolgál a léleknek; erő, mert nincsen annak boldogsága egyesnek, vagy nemzetnek, ki testi és szellemi erő nélkül vegetál. És az uj évben minden resignáczió, az elmúlásnak minden silveszteri keserű ize nélkül, örüljünk a friss uj évnek, hiszen TÁRCZA. Dolmányomon ... Dolmányomon sárga pityke gomb ragyog, Tisza vize szünetlenül háborog Tisza vize ne háborogj, Csillapítsa a haragod Nekem is volt már szeretőm, De a csalfa elhagyott. Öreg este van a falun, a mezőn Mást boldogít, mást ölel a szeretőm No, de sebaj ! az életnek Czifraságát ismerem, Ahol rózsabimbó nyílik A tövis is megterem. Nagy Károly. ____________________1897. január 3. „Azért oly szép az élet, mert rövid, Örök ha volna, nem lehetne szép!“ Az élet derűjét, sikereit kívánjuk olvasóinknak a friss új esztendőben. Az elöljáróság választása Szegzárdon. A millenniumi évben ugyancsak kijutott az adózó polgároknak az alkotmányos választásokból. A képviselőválasztások csak néhány hónappal ezelőtt ejtettek meg az egész országban az egyes pártok ádáz küzdelmével, sok helyen szemérmetlen visszaéléssel, vesztegetéssel és a választási törvény nyílt megsértésével; máris újra megindult a mozgalom a legkisebb községben is az elöljáróság választása iránt. A képviselőválasztások alkalmával követett élethalálharcz folyt sok helyen a községi elöljáróság választásában is, ami csak természetes folyománya volt azon inaugurált kárhozatos iránynak, melynek autonomikus alapján az utolsó községben is politikai árnyalatok szerint szervezkedtek a választók, hogy elvtársaik kezére bízzák a község vezetését. Ritka helyen honorálták a közügyek terén szerzett érdemeket a megválasztottakban, hanem a pártszempontok döntöttek, aminek szomorú következményeit a község lakosai fogják viselni. Nem így volt ez azelőtt, mikor a választópolgárok még nem voltak hangzatos jelszavak által annyira félrevezetve, mint most, midőn a becsülettel megfutott múltat, az igaz érdemeket és jellemességet mellőzve, egyedül azt veszik irányadónak: ki melyik politikai párthoz tartozik s ki ígér legtöbbet szavazatáért. Hogy ez igy van, — azt hiába szépítgetnők, mert való tényekkel állunk szemben. Mi tiszteljük a polgárság alkotmányos jogait, s becsüljük szabad véleménynyilvánítását; de kárhoztatjuk azt, hogy mindenütt találkoznak álpróféták, akik a választókat jogaik szabad gyakorlásában megzavarják. Bizony szomorú valóság, hogy ebben a materiális korszakban csupa érdek és számításból történik minden. A törvény a szabad választást rendeli el és mégis több helyen az országban megtörtént, hogy a községi elöljáróság választásakor ember vér is ömlött. Ily szomorú esetek a mi megyénkben nem történtek, ami elsősorban a választásokat vezetők érdeme, akik egy cseppet sem szorították vissza a közakarat teljesülését. Dicsérettel legyen mondva, hogy a szegzárdi elöljáróság választása alatt a polgárok közül senki sem veszélyeztette a közrendet s igy a kirendelt nagyszámú csendőrségnek nem is akadt dolga; egypár Szilveszter-éji vezeklés. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — írta: Werner Jenő. Sylveszter este van. A templomban megkondul az est harang. Az agglegénynek fűtetlen szobájában kellemetlen gondolatai vannak. Ilyenkor a subjektivitások is megbocsájthatók. Egy Sylveszteri estémet beszélem el. Végigjártam az utczát, mintha nekem is menőkém lenne valamelyik jó kedvű Fánikához, hogy lessem az uj évbe siető pillanatot. De az agglegényé ilyenkor is csak a füstös kávéház, melynek mutatós festett leánya konvenczionális mosollyal fogad, a kinek én is nehány banális kávéházi bókkal tartozom, mely sivárság, vagy gorombaság. Betértem az agglegények tanyájára. Egyik márvány asztalnál három fiatal ember ült s a kit Janinak hívtak, azt valami fásult busongás kergette pityókos állapotba. Öklével csapkodta az asztalt, szeme olyan lázban égett, mint a kit egy kis gutaütéstől, vagy delliriumtól kell félteni. Össze-vissza beszélt, sőt néha szitkozódott. A pinczért szólítottam. — Kik ezek? — Ez a kettő pintér legény, az a részeg kovács. — És mért engednek meg efféle szcrénákat. — Tűrnünk kell, a gazdám bora ment a fejükbe, le kell vonnunk a konzekvencziákat, — mondotta pinczéri hidegvérrel. — Hát valami gyöngéd utalás a hazamenetelre nem tenné meg a hatást ? — Olaj a tűzre. Már a felesége itt járt a kovácsnak, de azóta duhajkodik csak igazán. Szegény assszony könyörgött, átkozódott, szitkozódott. Az volt aztán a skandál, de a kovács nem tágított. Részvéttel gondoltam az asszonyra, a pinczér pedig így folytatta: Pedig az a durva kovács igazán engedhetett volna a könnyeknek. A majszterné igazán szép asszony barna szemekkel, szép sápadt szenvedő arczczal. És a kovács üti, tessék elhinni, — üti. Most is viselte a nyomát. Szerencsére itt nem merte bántalmazni, mert ezt már pinczér létemre el nem néztem volna, mert közel voltam ehhez, mikor a négy éhező gyermekét emlegette, aki elől elissza a kenyérnek valót, — az üzetszellem erősen viaskodott bennem a résztvevő kebellel. Hogy könyörgött az a szép asszony és hogy nem hallgatott rá a tivornyás sehonnai meg a kisfiát is magával hozta, a kinek nyári ruha födte sovány tagjait, ebből is meztelenen vigyorgott elő a fagy-szitta könyöke. A pinczér olyan színesen beszélte el, mintha novellaíró lenne s a Bródy Sándor embereit olvasta volna. — De nézze, pinczér, magának van szive, hát miért nem löki ki az ilyen embert, míg józan, minek áztatja el; végre is az ilyen emberek rontják a kávéház tekintélyét! — Való. De ha mi kilökjük, pufikba megy. Nálunk legalább utasan veri el a pénzét, aztán uram az ilyenek után él a kávés, nem a délutáni feketekávésok után! A kovács mesésen tud költeni. Szenvedélye az utolsó krajczárig költeni. Pedig az az asszony megérdemelné, hogy féltve őrizzék leségét.Valószinü, hogy a kovács nem is szereti a fest bizonyos. (A pinczér szerette az apodiktikus kijelentéseket.) A kék folt tanúsítja, a gyöngédtelensége bizonyítja. Micsoda gyilkos szemet vetett a feleségére, mikor az nem akarta megengedni, hogy a kisfiát (valami hat esztendős) leitassa. — Hogy hagyta itt a rabintus embert ? — Míg én az egyik vendéget kiszolgáltam, kirugdosta fiástul együtt. Kibukott a hóra.