Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-03 / 1. szám

2 rOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.)________ 1S07­ A napok és évek csak érülései az idő­nek, — mondja Verbőczy. Az az ünnepi esztendő, mely elsuhant, a melyből a nem­zeti öntudat századokig­ fog táplálkozni, erőt meríteni, költészetének virágos mezőt nyuj­­­­tani, — csak egy érvelés. Ám, ha érvelés is az idő végtelenjében, mindég igaz marad az is, hogy az időt az emberek alkotják gon­dolataik és főleg cselekedeteik által: ez az érvelés momentuózus, mert utána a nemzet vérkeringése erőteljesebb lesz, hogy a nem­zeti organismus erőteljessé fejlődjék ki. Olyan volt az 1896. év a nemzet életében, mint a be­tegnek krízis­ pillanata; az az első érvelés, mely a beteg organismust a javulás mesgyé­­jére viszi, a nemzet életében a lefolyt esz­tendő volt. A magyar államjog, ez az euró­paiaktól tűrt, hamupipőkének tartott és az ő köztudatuk szerint minden esetben anachronis­­mus. Európaszerte elismertetett és­­ ünne­peltetett. Az egész diplomácziának jegyzék­váltása évekig nem lett volna képes Magyar­­ország államjogi helyzetét földeríteni, mint az a nagy lusztrum, melyet, az ázsiai nép Európában megünnepelt. Oh, a számoknak impozáns ereje van és félelmetes bizonyító képessége: mihelyt egy fajról át­megy az emberiség egyetemes köztudatába, hogy ezer éve vette birtokba Európa közepén a Duna és Kárpátok közötti földet, mihelyt köztu­datba megy, hogy a Káspium barbár­ hordái a legbiztatóbb módon és kápráztatva fölvették az európai czivilizácziót, sőt alkotmányos ér­zületét még a Volga partjáról elhozta: óh ak­kor már nem indigen a hazájában a nép, ha­nem földjén élő jogás nép, melynek ott élni és halni kell. Mindég skepszisre hajlékony a kedély, mikor uj évbe lép. Mert a Szilveszter éji j részben a múlandóság neve napja. Egy-két ősz hajszál, a testi és szellemi erőnek meg­­roskadása, az elmúlás borzongó gondolatát kelti föl. Minél tovább él, annál jobban né­pesedik a temető, távoznak tőle, kiket meg­­­­szokott, vagy szeretett s emlékeztetik, hogy már a temető nyughelyéhez közeledik, aztán a lelkiismeret is fölállítja billanczát, mit vál­tott be az elmúlt évben , nem egyszer a lel­kiismeret megrovó szava feltolakodik az úgy is keserű hangulat sötétebbé tételére. Azért az uj év fanyar ünnep szokott lenni, a tánő idő emlékeztet, hogy kevés van, vagy leg­alább kevesebb van hátra, mert tényleg csak veszteségéről vesszük észre az időt. Ámde a magyar társadalmi osztály nem néz ily sötét premisszákkal az 1897. év felé. Talizmánja van rá, hogy bízva-bizzék! Csak most suhantak el mellőle a nemzeti lelkesítés nagy ünnepei. Ha ezek a nemzeti bizon’bízás öntudatát megszerezni nem tudnák, akkor a nemzet ezeréves léte nem erejében, de a sze­rencsés körülményekben nyerne igazolást. Erről azonban szó sem lehet és ne is le­gyen szó. Más és subjektív gondolatok is fogva tartanak a friss esztendő emez uj napján. Sokaknak fájdalmat okozott az ó esztendő: „Adott a természet orvost a veszteség legna­gyobb fájdalmára is: az időt. Lassanként fe­ledünk nem mindent, de sokat: lassanként enyhülünk, nem egészben, de nagyban.“ Ez a közös jóltevője az emberiségnek, mely uj évi fordulatában a kontemplácziókhoz vezet, — hozza meg a feledést a sors csa­pásaival szemben: ám hozza meg az enyhü­­­letet a régi sebekre s újakat ne fakasszon a közelgő uj esztendő. Legyen mindenkire bol­dogságot árasztó ez az uj év s ne fenyeges­senek uj félelmetes tünetei a közelgő század­nak, melybe sülyedő közerkölcsökkel roha­nunk és máris sokan egy uj szellemi meg­ I­ujlódást óhajtunk. Legyen áldás, békesség a nemzeten. Legyen emlékezetes városunk fejlődésé­ben az uj év. Legyen örömteli emlékezetű városunk­­ minden lakójára az ország minden hű fiára. Boldog uj évet mindeneknek, kikben van hit, lélek és erő. Hit azért, mert az Isten szava az em­berben ; lélek, mert a test csak műszerül szolgál a léleknek; erő, mert nincsen annak boldogsága egyesnek, vagy nemzetnek, ki testi és szellemi erő nélkül vegetál. És az uj évben minden resignáczió, az elmúlásnak minden silveszteri keserű ize nél­kül, örüljünk a friss uj évnek, hiszen TÁRCZA. Dolmányomon ... Dolmányomon sárga pityke gomb ragyog, Tisza vize szünetlenül háborog Tisza vize ne háborogj, Csillapítsa a haragod Nekem is volt már szeretőm, De a csalfa elhagyott. Öreg este van a falun, a mezőn Mást boldogít, mást ölel a szeretőm No, de sebaj ! az életnek Czifraságát ismerem, Ahol rózsabimbó nyílik A tövis is megterem. Nagy Károly. ____________________1897. január 3. „Azért oly szép az élet, mert rövid, Örök ha volna, nem lehetne szép!“ Az élet derűjét, sikereit kívánjuk olva­sóinknak a friss új esztendőben. Az elöljáróság választása Szeg­­zárdon. A millenniumi évben ugyancsak kijutott az adózó polgároknak az alkotmányos választásokból. A képviselőválasztások csak néhány hónappal ezelőtt ejtettek meg az egész országban az egyes pártok ádáz küzdelmével, sok helyen szemérmetlen visszaéléssel, vesztegetéssel és a választási törvény nyílt megsértésével; máris újra megindult a mozga­lom a legkisebb községben is az elöljáróság válasz­tása iránt. A képviselőválasztások alkalmával követett élet­halál­harcz folyt sok helyen a községi elöljáróság választásában is, a­mi csak természetes folyománya volt azon inaugurált kárhozatos iránynak, melynek autonomikus alapján az utolsó községben is politikai árnyalatok szerint szervezkedtek a választók, hogy elvtársaik kezére bízzák a község vezetését. Ritka helyen honorálták a közügyek terén szer­zett érdemeket a megválasztottakban, hanem a párt­szempontok döntöttek, a­minek szomorú következmé­nyeit a község lakosai fogják viselni. Nem így volt ez azelőtt, mikor a választó­pol­gárok még nem voltak hangzatos jelszavak által annyira félrevezetve, mint most, midőn a becsülettel megfutott múltat, az igaz érdemeket és jellemességet mellőzve, egyedül azt veszik irányadónak: ki melyik politikai párthoz tartozik s ki ígér legtöbbet sza­vazatáért. Hogy ez igy van, — azt hiába szépítgetnők, mert való tényekkel állunk szemben. Mi tiszteljük a polgárság alkotmányos jogait, s becsüljük szabad véleménynyilvánítását; de kárhoz­tatjuk azt, hogy mindenütt találkoznak álpróféták, a­kik a választókat jogaik szabad gyakorlásában meg­zavarják. Bizony szomorú valóság, hogy ebben a mate­riális korszakban csupa érdek­ és számításból törté­nik minden. A törvény a szabad választást rendeli el és mégis több helyen az országban megtörtént, hogy a községi elöljáróság választásakor ember vér is ömlött. Ily szomorú esetek a mi megyénkben nem tör­téntek, a­mi első­­­sorban a választásokat vezetők érdeme, a­kik egy cseppet sem szorították vissza a közakarat teljesülését. Dicsérettel legyen mondva, hogy a szegzárdi elöljáróság választása alatt a polgárok közül senki sem veszélyeztette a közrendet s igy a kirendelt nagy­számú csendőrségnek nem is akadt dolga; egypár Szilveszter-éji vezeklés. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — írta: Werner Jenő. Sylveszter este van. A templomban megkondul az est harang. Az agglegénynek fűtetlen szobájában kellemetlen gondolatai vannak. Ilyenkor a subjekti­­vitások is megbocsájthatók. Egy Sylveszteri estémet beszélem el. Végig­jártam az utczát, mintha nekem is me­nőkém lenne valamelyik jó kedvű Fánikához, hogy lessem az uj évbe siető pillanatot. De az agglegényé ilyenkor is csak a füstös kávéház, melynek mutatós festett leánya konvenczionális mosol­lyal fogad, a kinek én is nehány banális kávéházi bókkal tarto­zom, mely sivárság, vagy gorombaság. Betértem az agglegények tanyájára. Egyik márvány asztalnál három fiatal ember ült s a kit Janinak hívtak, azt valami fásult buson­­gás kergette pityókos állapotba. Öklével csapkodta az asztalt, szeme olyan láz­ban égett, mint a kit egy kis gutaütéstől, vagy del­­liriumtól kell félteni. Össze-vissza beszélt, sőt néha szitkozódott. A pinczért szólítottam. — Kik ezek? — Ez a kettő pintér legény, az a részeg kovács. — És mért engednek meg efféle szcrénákat. — Tűrnünk kell, a gazdám bora ment a fe­jükbe, le kell vonnunk a konzekvencziákat, — mon­dotta pinczéri hidegvérrel. — Hát valami gyöngéd utalás a hazamenetelre nem tenné meg a hatást ? — Olaj a tűzre. Már a felesége itt járt a ko­vácsnak, de azóta duhajkodik csak igazán. Szegény assszony könyörgött, átkozódott, szitkozódott. Az volt aztán a skandál, de a kovács nem tágított. Részvéttel gondoltam az asszonyra, a pinczér pedig így folytatta: Pedig az a durva kovács igazán engedhetett volna a könnyeknek. A majszterné igazán szép as­­­szony barna szemekkel, szép sápadt szenvedő arczczal. És a kovács üti, tessék elhinni, — üti. Most is vi­selte a nyomát. Szerencsére itt nem merte bántal­mazni, mert ezt már pinczér létemre el nem néztem volna, mert közel voltam ehhez, mikor a négy éhező gyermekét emlegette, a­ki elől elissza a kenyérnek valót, — az üzetszellem erősen viaskodott bennem a résztvevő kebellel. Hogy könyörgött az a szép as­­­szony és hogy nem hallgatott rá a tivornyás sehonnai meg a kis­fiát is magával hozta, a kinek nyári ruha födte sovány tagjait, ebből is meztelenen vigyorgott elő a fagy-szitta könyöke. A pinczér olyan színesen beszélte el, mintha novel­­laíró lenne s a Bródy Sándor embereit olvasta volna. — De nézze, pinczér, magának van szive, hát miért nem löki ki az ilyen embert, míg józan, mi­nek áztatja el; végre is az ilyen emberek rontják a kávéház tekintélyét! — Való. De ha mi kilökjük, pufikba megy. Nálunk legalább utasan veri el a pénzét, aztán uram az ilyenek után él a kávés, nem a délutáni feketekávésok után! A kovács mesésen tud költeni. Szenvedélye az utolsó krajczárig költeni. Pedig az az asszony meg­érdemelné, hogy féltve őrizzék­ leségét.Valószinü, hogy a kovács nem is szereti a fe­st bizonyos. (A pinczér szerette az apodiktikus kijelentéseket.) A kék folt tanúsítja, a gyöngéd­­telensége bizonyítja. Micsoda gyilkos szemet vetett a feleségére, mikor az nem akarta megengedni, hogy a kis­fiát (valami hat esztendős) leitassa. — Hogy hagyta itt a rabintus embert ? — Míg én az egyik vendéget kiszolgáltam, ki­­rugdosta fiástul együtt. Kibukott a hóra.

Next