Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-02 / 1. szám

hogy vállalatunkban bennünket kegyesen tá­mogatni , bármily csekély dolgozattal meg­örvendeztetni szíveskedjenek. Ha társaink támogatása folytán tervün­ket siker koronázza, akkor már tudni fogjuk, hogy mind örömöt hoz számunkra a követ­kező év s ha kijut, a minthogy ki fog jutni az ellenkezőből is, azt szívesen elviseljük, mert hát tudjuk, hogy mi is földi lakók va­gyunk, kiknél nincs tiszta öröm, nincs tiszta boldogság! b. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) 1898. január 2. Újévkor. Boldog újév kívánással köszönti egy­mást minden ember. Nem jó napot, jó reggelt, jó estét kíván most a felebarátjával találkozó, hanem szeretetének szűk mértékét — pár napra legalább — önzetlenül megbővítve, egész évi boldogságot kíván embertár­sának. Soknál csak az ajak beszél, kevesek­nél a szív is. Sokat a divatos sablon, a szürke megszokás vezérel, de vannak — hála Isten! — nagyszámú, tisztes kivételek, kiknek szi­véből fakad a boldog újév kívánás szent igéje. No, mert mi jobbat óhajthatna az ember az ő felebarátjának, mint a boldogságot, e közös czélt, mely felé mindnyájan epedve törekszünk?! Óh bizony, az újév, melyet Isten kegyel­méből megértünk, a hitet és bizalmat keltő, a reménykedtető s az érzelmeinket és gondo­latainkat kedves és kellemes hullámzásba hozó nagy változásnak, — de egyszersmind az el­csüggesztő és leverő sötét ,aggodalmaknak is nevezetes forduló­pontja­. A végtelen térben sebes szárnyakkal röpül az örök idő, a­nélkül, hogy valaha megvénhednék. Ellenkezőleg, minden újévkor megnfjitja magát s mig elnyeli, a feledés gyomrába temeti a megavult múltat, tehát saját magát: múltjának romjain rögtön felé­píti jövőjének fényes palotáját, megszüli maga­magát, mint mosolygó arczú, ártatlan , gyer­meket, bepólyázva a bizonytalan jövő rózsás ködébe, betakargatva a szép reménykeltő bi­zonytalanság és kedves titokszerűség arannyal hervadt kórójából kifeslik az újév illatos ró­zsája, hogy egy év múltán ez is száraz kóró legyen. És ez igy volt mindig — — és ez igy lesz a végtelenig! A vén idő: mindig ifjú — és a fiatal újév csak egy parányi darabja az örökké vén időnek! Nem igy van az emberek életében. Nekünk az a nagyon rövid 70—80 év adat­van, melyről már Mózes is megemlékezik, bár tagadhatlanul örülünk a megért újévnek,­­ mert a múltban meghiúsult szép remé­nyeink, forró vágyaink, nemes óhajtásaink megvalósítása esztendejeként szeretjük üdvö­zölni őt, de az újév reménylett új örömének színes szivárványa mögött feltűnni látva a kétes jövő aggodalmainak sötét jellegét, melyen a szivárvány feltetszett, jelenünk rózsás öröme elhalványul, jövőnk mosolygó arcza elborul. — A múlt megtanított: nem egészen hinni a jelennek, — nem egészen bízni a jövőben! . . . De hát mik vagyunk mi, rövid életű emberek, apró parányok, a végtelen, az örök­vén és mégis örök-ifjú időben? — Semmik! — Milyen sok nekünk, milyen nagy idő ne­künk egy év elforgása? — Bizony, az örök időhöz képest, ez egy figyelembe sem vehető nyomorult parányiság. S ebből a kis időből is lefolyt, elfutott ismét egy hosszú esztendő. Tehát egy évvel mindnyájan öregebbek let­tünk! ... Kérdés: öregbültünk-e a jóban, a jellem szilárdságban, a tiszta erkölcsben, a vallásos hit erejében, a családi boldogság építésének szent munkájában, az egyház és háza szere­­tetében?­­­­— Szent hitem, hogy: igen! — — Hiszen a kor halad, — haladnak vele együtt az emberek. Nem igaz az, hogy a szoc­iál­demokrata törekvések bűnös üzelmei, anyagi önzéstől vezérelt kalandos ábrándjai levezetnék a józan világot a becsületes törekvések magasztos útjáról; nem igaz az, hogy korunk romlottabb volna a régi kornál, csakhogy a rohamosan jött czivilizáczió fénye és a­­ túlságos mértékben adott szabadság (szabadosság) sok embert elvakított. Még nincs hozzászokva az emberek szeme a szabadosság vakító fényéhez. — még nin­csenek megérve a gyarló emberek az igaz világosság által teremtett boldogság élvezé­sére; innen a szörnyű baj, a végzetes hiba. Majd ha nem csak a múló év újul meg, e folyvást hanyatló és örök­ ifjú időben, hanem az egyes ember és az egész emberiség szive nemesebb lángra lobban s mindig jobban összedobban, majd akkor jön el — kívánat nélkül is — a földi boldogság amaz országa, mely keblünknek szent vágya, szivünknek esdve­ esdett édes reménye. E boldog korszak közel­jövőben elérke­­zését önzetlen tiszta szívvel óhajtom le. lapunk tisztelt olvasóinak s ily érzelmekkel nem az ajkam mondja megszokott beszéddel, hanem a lelkem beszél szokatlan tiszta hangokon: „Isten! szeresd, Isten áld meg mi magyar hazánkat, — ennek hű népét, jó királ­lyát, — óvd ellenségtől s belviszálytól, hogy a béke, boldogság és szabadság szent fája ál­dott gyömölcsöket teremjen!“ . . . Borzsák Endre. Karácsonyi pásztorjáték Tolnán. Az imént lezajlott karácsonyi ünnepek sokáig felejthetetlenek maradnak­ a tolnaiak emlékezetében, pedig nem láthattak mást, mint egy , a szegény iskolás gyermekek könyvtára javára rendezett jóté­­konyczélú előadást, a­mely czímen a jótékonyságot már igen sok variációban volt szerencsénk gyakorol­hatni. Ez egyszer azonban valami új dologot mutattak be, azért volt a színlapon feltűnően nyomatva, hogy: Tolnán először! E reklámnak kétszeresen igaz jelen­tősége volt, először az , hogy ez csakugyan az első pásztorjáték volt Tolnán, a másik pedig az, hogy ha lett volna is már valaha, de ily fényesen sikerült — — — még soha! Hogy is ne ? mikor a szíves­ségben, a közreműködés készségében oly nemes ver­senyt fejtettek ki, a­mit a legforróbb köszönet nyil­vánítással is alig lehet meghálálni. így a Tolnavidéki Takarékpénztár tek. Igazgatósága összes hivatalos helyiségeit bocsájtotta 3 napra díjtalanul a közremű­ködők rendelkezésére, a Tolnai Kör­nek. Elnöksége a nagytermet adta át szintén díjtalanul 3 napra az előadás megtarthatására, a tolnai műkedvelők társa­sága a szinpadot adta át minden dij nélkül *— —­ — mind oly dolgok, melyek az iskolás gyermekek javát előmozdítani kész nemes szívről tesznek tanúságot. Ha forró köszönetünk nyilvánításával eléggé meghá­­láltnak tartják szívességüket, ennek kötelességszerű kijelentésével már itt sietünk. Alább részletezni fogom ama hölgyek munká­ját is, mit ezek kedves kacsái a darab fényes kiállí­tásán műveltek, de nem várhatok arra addig, mig ennek részletezésére kerül a sor, hogy legalább neve­iket már most meg ne említsem. Voltak pedig ők név szerint: Schveller Antalné, Steindl Emmi, Witten­bart Mari, Wittinger Paula, Eisenbart Ilonka, Eisen­bart Rizuska, Szily Ilonka, Thury Sirapike, Rencz nővérek, Kányi Anna és N. N., a­ki hitvestársi joga­— Gondolod, hogy sokan tudják ! — Elegen. — Gondolod, hogy Géza észrevette? — Melyik Géza | Micsoda Géza ? —­ Hát a férjem. — Még azt is számba veszed? Nem, nem hi­szem, hogy tudna valamit. Magad említetted, hogy sokat mulat, alig beszél otthon néhány szót. — Talán éppen ezért . . . — Dehogy! Távolról sem sejti. Ha jól emlék­szem, az operában van egy csinos . . . — Hallgass! Vissza fogom hódítani Gézát. — Főzéssel? — Avval is. — Szép. E szerint másodszor is beleszerettél az uradba ? — Becsületes asszony vagyok. —­ Én se vagyok más és nem tanácsolnám, hogy kétségbe vonja valaki . ! ! hanem azért nem állok be szakácsnénak. !— Kár. Az nagyon hasznos időtöltés. — Nem akarsz többé tetszeni senkinek ? — Csak a férjemnek.­­— Éppen, mint mennyasszony korunkban. — Igen, igy. — De mit szól majd ám mindehhez a herczeg ? Irén közelebb hajolt Bertához és a fülébe súgta. — Üssön belé a . ! ! Dühös vagyok. Láthat­tad, dühömben sírtam. És minden este, a Miatyánk után aztán valahány vasárnap misére megyek, örökre elátkozom azt a lovardát. — Nem gondolnám, hogy árt majd neki. — Azt te nem tudhatod, kinek árt az átok és kinek nem. A múlt hónapban ott láttam először a herczeget az istállóban, a Tassyék lova mellett. — A Tassy Gizus lova mellett? Igen, az a múlt hónapban történt . . . — Ujdonat­uj kék ruha volt rajta,­­szürke nyakkendő, előkelő ruha, fekete kalap. Gallérja és kézellője keménység és fehérség dolgában vetekedett a porczelánnal. Nagyon udvarias volt, mikor belép­tem, alázatosan köszönt, pedig még sohse láttuk egymást. —1 Már több év óta jár oda. — De én csak két hónapja, akkor láttam őt először. A­mint fölültem a lovamra, leesett a mel­lemről a virágcsokor. Az inasom fölemelte, de ő oda­ugrott és kiütötte a kezéből. „Neveletlen“, szólt és udvariasan nyújtott fején egy tearózsát, egy gyönyörű tearózsát. Egy percz előtt még nem láttam nála, va­­lószinüleg a zsebében hozta. Elfogadtam, mit tegyen az ember, ha olyan kivánatos, üde tearózsát fölaján­lanak ? A különös ember azonban nem mutatkozott be. A helyett a sarokba húzódott s onnan bámult rám. Nevetségesen szentimentálisnak látszott. Eleinte nem sokat törődtem vele, azonban csakhamar észre­vettem, halálosan szerelmes belém. Eleinte alig mél­tattam egy-két pillantásra, de ő mégis fáradhatatlan buzgalommal járt az istállóba, a­hol sokszor félóráig is időzött, mielőtt megérkeztem. A lovászok mesélték, hogy etette, itatta, czukorra szoktatta a lovamat, aztán czirogatta, sőt ölelte, annyira, hogy a derék állatnak egész elvette az eszét. Ennek pedig gyorsan híre ment. Milyen arczokat láttam körös-körül! Az a irigy, rosszakaratú barátnő, önkéntelenül kimutatta a foga fehérét. Kedvesek szeretek volna lenni, csakhogy mást, mint irigységet nem tudtam belőlük kiolvasni. Külünben természetes. A legszebb, legelőkelőbb, leg­rejtélyesebb férfi nekem hódolt és én nagyban adhat­tam a világ előtt a kegyetlent. Tulajdonképpen más­ként állt a dolog. Udvarlóimat mind elkergettem magam mellől, valósággal helyet csináltam annak a néma, gyáva ficzkónak. Tetszett nekem, mert álmo­­dozó, jó fiú, remek szép bajusza van, a­milyen szép csak a férjemé volt lakodalmunk napján. Tetszett a gyávaságáért. Gyűlölöm a tolakodó szemteleneket, bár elismerem, tolakodás nélkül nehéz valamire jutni. Vártam, hogy majd észretér, megtettem, hogy egy kérdő pillantására fej mozdulattal feleltem . . . Kér­deztelek : ki ő ? azt felelted, nem ismered. Végig kérdeztem összes lovardabeli ismerőseimet: senki se tudta, miért jön a herczeg a lovardába, holott lóra nem ül soha; senki nem ismerte. Elneveztem őt her­­czegnek. Elfogadtátok a czimzést és erősen gyana­kodtam, hogy mindnyájan, kivétel nélkül, ábrándoz­tatok róla. Persze, mindenki vágyakozik egy előkelő, igazi gavallérra, akármilyen férj oldalán ; hát még ha a férjünk elhanyagol. És ő csak rólam álmodozott... Elmúlt egy hét, elmúlt két hét, elmúlt három is, de a herczeg csak nem akart közeledni. Összebarátko­­zott a kocsisommal, a lovamat beczézgette, a stall­­burssal virágokat küldött, de velem nem mert szóba állni, vagy nem akart. Látszólag tévedésből, hisz­em-

Next