Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-05 / 1. szám
Xt. évfolyam._________________i. szem. Szekszárd, 1913. január 5. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj Istvén utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Felelős szerkesztő Telefon II. Kiadóhivatal Telefon II. Molnáréle nyomda r.-t, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. BODA VILMOS Főmunkatárs HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */s évre 6 K, ‘/4 évre 3 K. •« Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K, 100—200 szóig 9 K, 200—300 szóig 10 K, minden további 100 szó 2 K több. — Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. 3j Az uj évkor. Irta: Mezössy Béla. Az uj év első napján nem tudok jobbat kívánni mint azt, hogy valahogy olyan ne legyen az uj esztendő is, mint a régi volt. Nagyon is éreztük az Úristen büntető kezét felettünk. Szép reménnyel, dús aratással kecsegtető áldás helyett: mindent elrothasztó esők, amelyek szinte özönvíznek is beillettek. És ennek nyomán pusztulás, keserűség, szegénység mindenütt. Aggódva leste, remegve várta mindenki a holnapot, váljon nem fog-e egy gazdaságilag, anyagilag annyira válságos, ínséges esztendő nyomora mellé még egy háború rettenetes csapása is reánk nehezedni ? És az első perctől kezdve rendíthetetlenül bíztam abban, tudtam, hogy nem lesz háború! A legszörnyűbb hírek,a világ minden részéről összefutó sürgönyök zaja, királyok, császárok és hű szolgáik kardcsörtetése, fenyegetődzése egy pillanatig se zavart meg abban az erős hitemben, hogy nekünk nincs semmi elfogadható indokunk egy rettenetes pusztítás és vérontás borzalmaiba belesodorni. Az uj év első reggelén a béke galambjának szárnycsapkodását örömtelen, repeső szívvel hallgatom. Aggódó szülők, kiknek egyetlen reményük ott áll a messze távolban a hótakarta hegyek ormain és őrködik hazánk biztonsága felett, szerető hitvesek, siró gyermekek, akiknek fájó sóhajtása elrepül a gondolat szárnyain — a borús homlokkal epördő vágyakozással reátok gondoló hü férj, jó apa a magyar katonák ezrei és ezrei felé , nyugtassátok meg vergődő telketeket. Béke lesz ! Ez az uj év legelső üdvözlete! Örömhír a paloták urának, boldogságot, vigasztalást adó százat a kunyhók lakóinak, akik remegve várják vissza a kis család kenyérkeresőjét, két keze munkájával feltartóját! Béke lesz ! Mert nincs okunk a háborúra ! A magyar emberre a halálos ellensége sem mondhatja azt, hogy gyáva. Minden rosszat, csak ezt az egyet nem foghatja reánk senki sem! De mi sem tudunk és nem akarunk idegen népek szabadságának eltiprói lenni. A magunkét nem hagyjuk, a másét nem bántjuk. Ha az uj év vissza fogja, adni az országnak nyugodalmát, ha ki-ki visszatér majd a maga dolgos munkakörébe, ha a tél bilincsének lepattanása után, mint egy megzavart hangyaboly, újból fel fogjuk építeni azt, amit a múlt esztendő pusztítása lerombolt: kell, hogy ez a megújhodás, kell ,hogy az alkotás szorítkozzék csupán magánéletünkre, gazdaságunkra, kell hogy megszülessék az ország politikai békéje is. Lám! Mikor az egész világ harcra készen leste az ágyuk eldördülését, lám ! mikor sohasem látott embertömegek százezrei várták a jelt a rettenetes embergyilkolásra, pusztulás, rombolás, a háború minden borzalma, helyett a világ hatalmasai megfogják,, meg tudják teremteni a békét. Csak mi magyarok gyűlölnék egymást annyira, csak a mi féktelen hangunk lenne olyan engesztelhetetlen, hogy meg ne találhatnék a kibontakozás útját? A béke feltétele : a jog és törvénytisztelet. Azok, akiknek összes fegyverük a hatalom erőszaka, nem lehet szerepük az ország kormányzásában. A csendőr szuronya, a rendőr fegyvere, utóvégre is gonosztevők üldözésére adatott és nem azért, hogy a magyar képviselők mellének szegeztessék. Be kell látniok, hogy az ut, melyen haladtak, végzetes és ezek nyomán béke nem teremhet. Álljanak tehát félre ! És egy az erőszak és önkény szennyével be nem mocskolt, megbízható államférfi rövid napok alatt nyugalmat teremthet. Mi sem magunknak akarunk hatalmat ! Mi békét szeretnénk a sokat szenvedett nemzetnek. Aki a saját személyét többre nézi, mint a haza javát, azt előbb-utóbb összetöri az igazság ereje ! Mi szeretnénk a békét harc nélkül , de ha lesz, állni fogjuk azt is — mint egy ember — rendületlenül! Ezzel a hittel, ezzel az érzéssel kívánok az olvasónak boldog új esztendőt ! A folyó évre szóló előfizetési pénzeket, valamint a hátralékos hirdetési dijakat kérjük a kiadóhivatalhoz mielőbb beküldeni. Emlékezés Novibazárra. Irta: Tömörkény István. Katonaéletem uj emléke vissza-vissza száll Novibazárba. Szép vidék ez igy messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben ? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak, hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, ami ott termett, mind szomorú, mind tus, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, ahol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély busongó- hangulatnak a vidéke ez, amely a lelkeket megfekszi s igy, ami dal ott született, mind bánatos .Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérőek, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb csapat, ha után van, transport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, akiket büntetésből küldtek be oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, akik nem maradhattak ott, ahol eddig, parancsoltak és közlegénnyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal magas, halvány fiút, aki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, fia már csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt , a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy táblábalnak a világban, várván sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, amit azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólóak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, ahányszor csak tetszik . . . így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, amit parancsoltak, amaz egykedvűséggel , amely nem bánja, ha akár holnap reggel összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimentális katona nótákat ismer. A haldokló harcos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a komerádja. S a haldokló harcos most búcsút énekel neki, meg minden szeretettelnek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, amit Ynás nemzetbeli haldoklótól jobbal bizonyára nem várhatna senki. De g! zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, ami akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szívesen hallgatták. A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy a degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, igy tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is, hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, ahol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatóst. Elnézték neki, hadd tegye, magasrangú rokonai is voltak. Aztán mulatósba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányúlt a pénzhez, amit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött az irás felőle, hogy lefokozták, néhány havi börtönt kapott s elvették a nemességet is. Azután elfeledtük, mert az eltűnt helyébe újabb jön s aki jön, az megy. A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilenc nap jöttünk, mig Serajevóig értünk, ahol kezdődik a vonatok járása. E kilenc nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazár-ban még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, ahol harangszót hallottunk, általános örömöt keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnak nevezett limonádeot karolták fel barátságosan, mint régen látott dolgot. Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett felkeresni, természetesen az olcsókat, mert az után máris lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt. Valami kurta vendéglőbe tértünk, ahol a zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódium a muzsika , egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondolatuk ennélfogva az öreg Vas Antallal innen az az alsótanyáról, hogy hadd zengjenek az haryászok és a hangászok csakugyan zengettek is. Valami trardrumot húztak, azután elhallgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harcosról, aki búcsúzik a kamarádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely hurt a szivekben s az emberek a hegedűsre tekintettek. — A kis kadét — szólaltak.