Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-05 / 1. szám

Xt­. évfolyam._________________i. szem­. Szekszárd, 1913. január 5. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj Istvén­ utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Felelős szerkesztő Telefon II. Kiadóhivatal Telefon II. Molnáréle nyomda r.-t, hová a lap részére mindennemű­ hirdetések és pénzküldemények intézendők. BODA VILMOS Főm­unkatárs HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon.­­ Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */s évre 6 K, ‘/4 évre 3 K. •« Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K, 100—200 szóig 9 K, 200—300 szóig 10 K, minden további 100 szó 2 K több. — Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. 3j Az uj évkor. Irta: Mezössy Béla. Az uj év első napján nem tudok job­bat kívánni mint azt, hogy valahogy olyan ne legyen az uj esztendő is, mint a régi volt. Nagyon is éreztük az Úristen bün­tető kezét felettünk. Szép reménnyel, dús aratással kecseg­tető áldás helyett: mindent elrothasztó esők, amelyek szinte özönvíznek is beillet­tek. És ennek nyomán pusztulás, keserű­ség, szegénység mindenütt. Aggódva leste, remegve várta min­denki a holnapot, váljon nem fog-e egy gazdaságilag, anyagilag annyira válságos, ínséges esztendő nyomora mellé még egy háború rettenetes csapása is reánk ne­hezedni ? És az első perctől kezdve rendíthe­tetlenül bíztam abban, tudtam, hogy nem lesz háború! A legszörnyűbb hírek,­a vi­lág minden részéről összefutó sürgönyök zaja, királyok, császárok és hű szolgáik kardcsörtetése, fenyegetődzése egy pillana­tig se zavart meg abban az erős hitem­ben, hogy nekünk nincs semmi elfogad­ható indokunk egy rettenetes pusztítás és­ vérontás borzalmaiba belesodorni. Az uj év első reggelén a béke ga­lambjának szárnycsapkodását örömtelen,­ repeső szívvel hallgatom. Aggódó szülők, kiknek egyetlen reményük ott áll a messze távolban a hótakarta hegyek ormain és őrködik hazánk biztonsága felett, szerető hitvesek, siró gyermekek, akiknek fájó sóhajtása elrepül a gondolat szárnyain — a borús homlokkal epördő vágyakozással reátok gondoló hü férj, jó apa a magyar katonák ezrei és ezrei felé , nyugtassátok meg vergődő telketeket. Béke lesz ! Ez az uj év legelső üdvözlete! Öröm­hír a palo­ták urának, boldogságot, vigasztalást adó százat a kunyhók lakóinak, akik remegve várják vissza a kis család kenyérkeresőjét, két keze munkájával feltartóját! Béke lesz ! Mert nincs okunk a há­borúra ! A magyar em­berre a halálos el­lensége sem mondhatja­ azt, hogy gyáva. Minden rosszat, csak ezt az egyet nem foghatja reánk senki sem! De mi sem tu­dunk és nem akarunk idegen népek sza­badságának eltiprói lenni. A magunkét nem hagyjuk, a másét nem bántjuk. Ha az uj év vissza fogja, adni az or­szágnak­ nyugodalmát, ha ki-ki visszatér majd a maga dolgos munkakörébe, ha a tél bilincsének lepattanása­ után, mint egy megzavart hangyaboly, újból fel fogjuk épí­teni azt, amit a múlt esztendő­­ pusztítása lerombolt: kell, hogy ez a megújhodás, kell ,hogy az alkotás szorítkozzék csupán magánéletünkre, gazdaságunkra, kell hogy megszülessék az ország politi­kai békéje is. Lám! Mikor az egész világ harcra készen leste az ágyuk eldördülését, lám ! mikor sohasem látott embertömegek száz­ezrei várták a jelt a rettenetes embergyil­kolásra, pusztulás, rombolás, a háború minden borzalma, helyett a világ hatal­masai megfogják,, meg tudják teremteni a békét. Csak mi magyarok gyűlölnék egymást annyira, csak a mi féktelen hangunk lenne olyan engesztelhetetlen, hogy meg ne ta­lálhatnék a kibontakozás útját? A béke feltétele : a jog és törvény­tisztelet. Azok, akiknek összes fegyverük a hatalom erőszaka, nem lehet szerepük az ország kormányzásában. A csendőr szuronya, a rendőr fegyvere, utóvégre is gonosztevők üldözésére adatott és nem azért, hogy a magyar képviselők mellé­nek szegeztessék. Be kell látniok, hogy az ut, melyen haladtak, végzetes és ezek nyomán béke nem teremhet. Álljanak tehát félre ! És egy az erő­szak és önkény szennyével be nem mocs­kolt, megbízható államférfi rövid napok alatt nyugalmat teremthet. Mi sem magunknak akarunk hatal­mat ! Mi békét szeretnénk a sokat szenve­dett nemzetnek. Aki a saját személyét­­ többre­­ nézi, mint a haza javát, azt előbb-utóbb össze­töri az igazság ereje ! Mi­­ szeretnénk­ a békét harc nél­kül , de ha lesz, állni fogjuk azt is — mint egy ember — rendületlenül! Ezzel a hittel, ezzel az érzéssel kí­vánok az olvasónak boldog új esztendőt ! A folyó évre szóló előfizetési pénzeket, valamint a hátralékos hirdetési dijakat kérjük a kiadó­­hivatalhoz mielőbb beküldeni. Emlékezés Novibazárra. Irta: Tömörkény István. Katonaéletem uj emléke vissza-vissza száll Novibazárba. Szép vidék ez igy messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte­, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben ? E sivár és szürke hegy­óriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük­­ a hazafelé, nem láttak egyebet, csak, hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, ami ott termett, mind szomorú, mind tus, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, ahol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyet­lenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély busongó- hangulatnak a vidéke ez, amely a lelkeket megfekszi s igy, ami dal ott született, mind bánatos­ .Voltak ott különféle katonák, származás­ban, nevelésben, gondolkozásban egymástól el­térőek, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb csapat, ha után van, transport, de ott lent ennek a szó­nak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a­kiket büntetésből küldtek be oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degra­dáltak, akik nem maradhattak ott,­ ahol eddig, parancsoltak és közlegénnyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal magas, halvány fiút, aki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, fia már csak a panganét verte az oldalát, a kard elma­radt , a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert na­gyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen le­fokozott emberek. Csak úgy táblábalnak a világ­ban, várván sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rab­katonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alá­zatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, amit azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólóak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a­hányszor csak tetszik . . . így­ volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, amit parancsoltak, amaz egy­kedvűséggel , amely nem bánja, ha akár holnap reggel összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamo­dott. A német dal különösen szentimentális ka­tona nótákat ismer. A haldokló harcos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a komerádja. S a haldokló harcos most búcsút énekel neki, meg minden szeretettelnek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, amit­ Ynás nemzetbeli haldoklótól jobbal bizonyára nem várhatna senki. De g! zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, ami akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szívesen hallgatták. A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy a degra­dáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bi­zony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, igy tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor­, de még előbb is, hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a köz­katonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, ahol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy­­ illik-e, hanem hogy meleg e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatóst. Elnézték neki, hadd tegye, magas­rangú rokonai is voltak. Aztán mulatósba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van­­ vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányúlt a pénz­hez, amit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfog­ták, elvitték, később jött az irás felőle, hogy lefokozták, néhány havi börtönt kapott s elvették a nemességet is. Azután elfeledtük, mert az eltűnt helyébe újabb jön s aki jön, az megy. A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilenc nap jöttünk, mig Serajevóig értünk, ahol kezdődik a vonatok járása. E kilenc nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazár-­­ban még a lágy só sem fehér, hanem barnás­szürke. Az első falu, ahol harangszót hallottunk, általános örömöt keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnak nevezett limonádeot karolták fel barátságosan, mint régen látott dolgot. Sera­­jevóban pedig este a vendéglőket kellett fel­keresni, természetesen az olcsókat, mert az után már­is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt. Valami kurta vendéglőbe tértünk, ahol a zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódium a muzsika , egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondolatuk ennélfogva az öreg Vas Antallal innen az az alsótanyáról, hogy hadd zengjenek az har­yászok és a hangászok csakugyan zengettek is. Valami trar­drumot húztak, azután elhallgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a­­ bánatos nótát ama haldokló harcosról, aki búcsúzik a kamarádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely hurt a szivekben s az emberek a hegedűsre tekintettek. — A kis kadét — szólaltak.

Next