Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-08 / 45. szám

Szegzárd, 1891. 45. szám. Vasárnap, november 8. Előfizetési ár: Egy évre . . . frt — kr. Fél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó­­hivatalon kívül elfogad Krammer Vil­mos könyvkereskedése Szegzárdon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos. Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL, BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfize­tések és a hirdetések is a szer­­­kesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utcza 1079. sz. TÁRCZA. Q­ íZanám­. Szeretek andalogni künn, Magányos éjeken, Az egyedüllét percei Oly édesek nekem. Valami titkos érzemény Dagasztja keblemet ; Egy érzés, melynek nincs neve, S kimondni nem lehet. S ha éji vándor jó felém, Kérd­őleg néz reám — Várj’ mit busong ez egyedül, Ily késő éjszakánk S mosolygok rajt’, ha azt hiszi, * Hogy egyedül vagyok, Mikor szivemben egy világ, A­­ költészet ragyog! tyesszeí Szároly. Népkonyha Szegzárdon. (B—r.) A nőt a teremtés remekének, a teremtés koronájának tartják. Ha hivatását betölti, akkor valóban az is! A büszke férfi szellemi fölényét han­goztatja minduntalan. Tudása, ha úgy ne­vezhetjük azt a sötétben tapogatózást, a­mel­­­lyel kimagyarázhatlan problémák megoldá­sát kerülgeti, — talán nagyobb, — de a nő mindég felette fog állni a férfi nemnek; mert a férfinak első sorban lelke van, de a nőnek szerető szive! Te hatalmas, alkotónak kikiáltott ész, értelem, ki lábod előtt szereted látni az egész mindenséget, mily parányi semmi­séggé törpülsz egy kigúnyolt, általad lené­zett szerető szív előtt ! Teremtő agyvelő, ki halhatatlan műve­ket alkotni vágyol, vezeted a kezet, hogy írjon, fessen, faragjon, mit érne büszke tu­dásod, ha meg nem alázkodnál, mint kére­­gető koldus szerényen a szív előtt?! Ez önti a hőt, meleget, a fényt, zománcot minden em­beri műre, nélküle az írás : holt betű, a fes­tés, mázolás, a szobor: lélek nélküli kődarab! A nőknek első­sorban szívük van, telve rajongó szeretettel. Ezzel látnak, ezzel érez­nek, ezzel tesznek. A férfi, mielőtt cselekednek,­­ tervez, fontos; az ész, a rideg értelem a származ­ható előnyöket is számba veszi; de a nő jót tesz, — nem kell neki rang, kitüntetés, jutalom, cselekszik mert szive sarkalja és ösztönzi reá, mert nála a jótett lényének kiegészítő része, — életszükség. A nőt is elragadhatja a kor rohanó áradatja, de fő jellemvonása mindenkor a szelíd jóság marad. Ott látjuk őt a bölcső mellett. Anyai szeretet édes melegét ki ne érezte volna ?! Ott a kórházak halálcsírát rejtő levegőjében, — ápolni, sokszor megmenteni a szenvedőt. — S a harc­téren erős férfikezek, gyilkos golyók ütik a sebet, de legtöbbször gyönge női kezek kötözgetik azt be, ezreket adva vissza a munkás életnek. — Ott a nő min­denütt, a­hol csak segíteni kell. — Felke­resi a nyomort, — sokszor a bűn tanyáját. — S ekkor emelkedik hivatásának teljes ma­gaslatára, magával ragadja a kétségbeesés félig elkárhozott lelkeit. — Védő­szárnyai alá veszi a gyámoltalanokat, kenyeret ad az éhezőnek, ruhát a didergő meztelennek, vi­gasztalást a csüggedőnek. — S nem na­­gyobb-e ilyenkor az erős férfiúnál a gyönge nő, a­hol az tétováz s összefont karokkal áll, ő már — segített is ! Ezt cselekszik most a mi nőink is, — mert Isten keze reánk nehezedett! A sors hatalmas ujja keresztül húzta számításainkat. Pusztító jégeső verte földre a gazdák jövő reményét. A nép kenyerének legjobb falatja porba hullott s a mi megmaradt, könnyétől sós vagy talán keserű annak ize. Sokan két­ségbeejtő jövőnek néznek elébe, — a nép egy része éhezik, vagy tavaszig éhezni fog bizonyára. S ime nőink szivében fellobbant a jó­tékonyság nemes érzése! A mint már múlt számunkban röviden jeleztük, az „Egyesült szegzárd-tolnamegyei nőegylet választmánya“ — Ágoston Ká­­rolyné érdemdús elnök indítványára elha­tározta, hogy 14 gyermeket valláskülönbség nélkül felruház­ le nő. Sőt tovább ment. Simontsits Bé­igazán nemesen érező szívre valló indítványát, hogy a téli hónapok alatt nép­konyhát állítson fel az egylet, a választ­mányi tagok egyhangú lelkesedéssel tették magukévá. Meghajlunk e bölcs, praktikus s a ve­szély nagysága által nagyon is égetően sür­getett indítvány, vagy most már határo­zat előtt. — A női szívjóság okos találé­konysága, a női lélek ilyetén nagysága magával ragadja lelkünket s önkénytelenül megnyitja az emberi szivet, — lelkesedés­sel üdvözöljük a jótékonyság Fárad­hatlan apostolait s nagy munkájukhoz sikert és kitartást kívánunk ! Ismerjük azonban a szükség veszedel­mes nagyságát, mely hova tovább magával ragadja s kétségbeesett tettekre sarkalja a szűkölködőket;­­­ a rablás, betörés már­ is napi­renden van, — félünk tehát, hogy a nőegylet szerény anyagi helyzete, a neme­sen kigondolt tervnek, a nyomor általános enyhítését célzó törekvéseknek nagyobb arányban leendő keresztülvitelét, csak na­gyon kis mértékben engedi meg, magyarázgatta nekem, hogy a szív követelményei mindenek előtt valók. Ugyan tudja-e még? Az elegáns külsejű­ fiatal ember a champu szin felöltőben, melynek kihajtott selyembólésű gallérja kifogástalanul simul a finoman redőzött ingelőhöz, cinikus mosol­lyal veregeti le a cziga­­retta hamvát, aztán hátra dől kissé a százszor­szépekkel tele szőtt kis selyem paralagon. — Furcsa beszéd! Már hogyne tudnám! Az olyasmit nem szokta elfeledni az ember! De kérem, az nem tartozik ide! Hogyan is említheti. Szeréna. Mintha tőlem függne a dolog! Ön tudja legjobban, hogy mindenről lemondtam, hogy csak közelében élhessek! Gondoljon vissza! De végre is be kell látnia, hogy itt semmit sem tehetek... Semmit! A negyedik sürgető levél hazulról, anyám kétség­beeséssel, apám Isten, tudja mivel nem­ fenyeget! Mit tegyek? Mit tenne ön a helyzetemben, Szera? A fejét rázza ? Mosolyog ? Csodálom. Pedig ön okos asszony! El fogja olvasni a levelet, me­lyet tegnap este kaptam, s nem rázza többé a fejét! Várjon csak! Keresgélni kezd, sorra kutatja át zsebeit, át­fut minden kis jelentéktelen iratot. És nem találja sehol! Az a keresett levél pedig ott pihen szeré­­nyen meghúzódva egy piczi belső zsebben, a fiatal ember ujjai párszor átsiklanak ugyan felette — de _A_z utolsó sugár. — Elbeszélés. — írta: SZARVAS MARISKA. Előszed egy csomag ezüstpapirba göngyölitett szivart és szortírozni kezdi. Sorra nézegeti vala­mennyit, a barna regalitásokat egyenként rakos­gatja egy sárga bőr szivartárczába, melynek felső lapját egymásba­ fonódó, hímzett virágfüzér díszíti. Most az apró duzzadt czigarettákra kerül a sor, ezek egy-egy japáni szelenczébe jutnak; egyet ott fog ujjai között, gyufa után keresgélj könnyű sistergés, piczike fellobbanó kékes láng, tévelygő vékony vonalban szálló fü­stgomoly , szétfújja, aztán még egyszer ismétli azt, a­mit már annyiszor el­mondott ezen a délután. — Nem tehetek ellene semmit Éppen sem­mit. Hiszi, hogy nem gondolkoztam felette? Ezt csak nem hiszi ?... Ugy­e ?•. .­. A nő mereven áll előtte, mereven és tűnődve, arcza ki van hevülve, mint sok-sok izgalmas beszéd után lenni szokott, az arcz, piczi szájszélei össze­vonva kissé. Felsóhajt. Nem lehet? Mindent, mindent lehet, ha az ember akarja! Még mindig itt van — s még min­dig maradhat. Öntől függ! Öntől és senki mástól! Lássa erre ön tanított engemet, mikor még azt

Next