Történelmi szemle, 1960 (3. évfolyam)
TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Mályusz Elemér: Zsigmond király központosító törekvései Magyarországon
ZSIGMOND KIRÁLY KÖZPONTOSÍTÓ TÖREKVÉSEI MAGYARORSZÁGON 163 -A valóság más. Mert igaz ugyan, hogy a király dönt minden fontosabb ügyben s az ő nevében határoznak a kevésbé jelentősekben, azonban nem tetszése szerint. Valóságos uralkodótársakként állanak mellette a világi és egyházi nagybirtokosok, nemcsak befolyásolva, sőt korlátozva valamennyi elhatározását, hanem időnkint egyenesen akaratuk végrehajtójává süllyesztve le őt. A király neve és oklevele lepel, amely eltakarja az udvarban élő vagy ott megforduló nagybirtokosokat. Ezek csak azért nem tűnnek azonnal a világ és az utókor szemébe, mert az ország általános társadalmi fejlődése még nem jutott el odáig, hogy a főurak uradalmaikat tartósan önálló politikai egységekké szervezhessék. Nem elhatározásuk hiányán múlik ez. A maguk részéről mindent megtesznek, hogy széttörve a királyi hatalmat, ennek romjain a maguk uralmát felépítsék, meg-megújuló kísérleteik azonban hajótörést szenvednek. Egyrészt azon, hogy a territóriumalapításhoz a jobbágyság mellett köznemességre és városokra is szükség volna, ezek pedig még nem állanak rendelkezésükre, másrészt, mert az uralomra termett királyoknak mindig módjukban van a szilárd formákat meg nem öltött territoriális képződményeket szétrombolni és akaratukat érvényesíteni. Folytonos küzdelem dúl tehát a király és a nagybirtokosok között, hol az egyik, hol a másik félt kecsegtetve győzelemmel. A nagybirtokosok együttesen kétségtelenül erősebbek, mint a király, ennek viszont fölényt biztosít velük szemben egymás közti folytonos egyenetlenségük. A király, ha eszes, uralomra termett s tud bánni az emberekkel, megoszthatja ellenfelei táborát, kijátszhatja a pártokat egymás ellen s hol tapintattal, hol kegyetlenséggel megszilárdíthatja uralmát. Kétségtelen, hogy csak időlegesen, mert a szabadjára hagyott fejlődés az állam egységét szétbontó törekvések érvényesülése felé mutat s velük szemben egyre nehezebb lesz a királyi hatalmat régi fényében visszaállítani. Hanyatlások és felemelkedések sorozata a középkori magyar királyságnak mint uralmi formának története, és siker vagy eredménytelenség egyedül az uralkodók egyéniségétől függ. Nyilvánvaló, hogy az erős királyi hatalom, ha egyszer egyéni tehetség teszi azzá, nem tekinthető egyszersmind központosítottnak és az uralomnak egy kézben való összefogása magában még nem a centralizálás bizonyítéka. Egy uralmi szervezet akkor központosított, ha az uralkodó személyétől függetlenül képes az állam egységét minden belső széthúzó erővel és külső támadással szemben biztosítani, ha tehát egy gyermekkirály vagy tehetségtelen, energiátlan uralkodó alatt sem következik mélybe zuhanás. Ily szilárd formát azonban csak akkor ölthet, amidőn a nagybirtok urai mellett szélesebb társadalmi rétegek is hallatni kezdik szavukat, az uralkodók pedig felismerik, hogy érdekeik azonosak mindazokéval, akiket elsöpréssel fenyegetnek a feudális nagyurak. A rendi monarchikus államban, ahol a király a nemességet és a polgárságot szövetségeseinek tekinti, a centralizálás feltételei éppen azért vannak meg, mert az erős központi hatalom kialakulását és fennmaradását mindkét széles társadalmi réteg létérdekének érzi és azt támogatja. Elsősorban azon képviselőik által, akik az uralkodók előtt mint tanácsadók tolmácsolják vágyaikat. A nemesség és a polgárság maguk is szeretnék saját érdekükben korlátozni a király hatalmát, mivel azonban erre az országgyűlés 1 Helyesen emeli ki Székely (y. (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Bpest, 19511. 54. 1.), hogy Károly Róbert nem törekedett az államszervezet központosítására.