Történelmi szemle, 1964 (7. évfolyam)
3-4. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Spira György: Széchenyi tragikus útja
SZÉCHENYI TRAGIKUS ÚTJA 503- sok harapófogójába szorította őt, 1848-ban végképp nem tartható fenn többé. Széchenyinek, aki oly sokszor és mindig is oly eredménytelenül próbált közvetíteni haladók és magukat fontolva haladóknak hirdető konzervatívok között, ebben a végletekig feszült helyzetben (amelyről sok más, önáltató kortársától eltérően nagyon is jól tudja, hogy „forradalmi állapot") látnia kell, hogy közvetítő megoldásoknak ezután végképp nincs helyük, hogy ha nem akarja levenni ujjait a nemzet ütőeréről, ha nem akar visszavonulni a közélettől, csak két választása lehet: vagy vállalja legfőbb célja, a polgári átalakulás keresztülvitele kedvéért a forradalmi úton most felkínálkozó páratlan esélyekkel együtt a forradalmi út páratlan veszélyeit is, vagy a forradalmi út veszélyeinek elhárítása végett egyszer s mindenkorra lemond a polgári átalakulás esélyéről is. S tehát, aki visszavonulásra természetesen nem gondol, mert nemzete sorsát nem nézheti a kívülálló közömbösségével, elszánja magát a választásra, mivel a polgári átalakulás célkitűzésétől, amelynek helyességében mélyen hisz, semmilyen veszély sem tántoríthatja el, — szöges ellentétben főúri társaival, akik nem kérnek a polgári átalakulásból s ezért tétovázás nélkül az ellenforradalom zászlói alá sereglenek — a forradalom útjára lép. És e választást megkönnyíti számára az a — különben nagyon is megalapozott — számítás, hogy most alighanem éppen az ilyetén forradalmi kockázatvállalás háríthatja el a még nagyobb kockázatot, nevezetesen azt a veszélyt, hogy az egyelőre — korábbi aggodalmaira rácáfolóan — vérontás nélkülinek s nemesi vezetésűnek ígérkező forradalom pusztító népforradalomba torkolljék, vagyis a nemesség és a néptömegek végletes meghasonlására s ezzel a polgári átalakulás ügyének jóvátehetetlen kudarcára, sőt az ország teljes pusztulására vezessen. Ilyen megfontolások magyarázzák tehát, hogy 1848 tavaszán Széchenyinek — úgy látszik — sikerül kitörnie pályafutása tragikus fogójából. Ez a siker azonban csak látszólagos, helyesebben: csak átmeneti, az újonnan választott, a forradalmi úton nem képes következetesen végigmenni, a tragikus ellentmondások, amelyeknek a foglya volt, rövidesen ismét s újult erővel hatalmukba kerítik. Igaz, a forradalom kezdeti eseményei jobbadán igazolni látszanak Széchenyi várakozásait: a forradalom vezetését senki sem vitatja el a nemességtől, a parasztság nem hogy nem lázad fel földesurai ellen, hanem az első hetekben éppenséggel lelkesedve fogadja az országgyűlés által nagy gyorsasággal törvénybe iktatott jobbágyfelszabadítás hírét, s egyelőre a nemzetiségek körében sem tör ki magyarellenes felkelés, hanem szintén lelkesedés uralkodik, az udvar pedig — ha nem is minden ellenállás nélkül — végül maga is áldását adja a forradalom vívmányaira. És a helyzet ilyetén alakulásának buftató voltát még csak öregbítheti az a Széchenyi szeme előtt ugyanekkor megcsillanó remény, hogy néhány hónapja kidolgozott nagyszabású közlekedésfejlesztési tervezetének életbeléptetését sem kell ezek után osztrák kamaraelnökök kényétől tennie függővé, hanem immár akadálytalanul keresztülviheti majd a nemzet akaratából. De ha mindez jótékonyan hat is rá ezekben a hetekben, a jóreménység, amely ez idő tájt eltölti, már kezdetben sem maradéktalan, amikor azt mondja, hogy ,,meg fordítni nem lehet a zablát ragadt lovakat, sőt ostort kell ügyes kocsisként bontani, . . . egyet egyet jót húzni, kivált a hátulsókra, mert máskép elesik . . . , had fussa ki magát, . . . csak fel ne forduljon a kocsi . . . majd a völgyben (az alkotmányos szabadság mezzején) tán csak fentarthatjuk", akkor szavaiban bennefoglaltatik az az elszánás, hogy sorsát a rohanó kocsihoz köti, sőt az is, hogy kész még siettetni is a rohanást, ha a szükség úgy kívánja.