Történelmi szemle, 1975 (18. évfolyam)
2-3. szám - KÁROLYI MIHÁLY SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA - Litván György: Egy barátság dokumentumai. Károlyi Mihály és Jászi Oszkár levelezéséből
188 LITVÁN GYÖRGY megnyerésével tegyék lehetetlenné a magyar ellenforradalmi rendszer elismerését és megszilárdulását. Noha a beutazási engedély megszerzéséhez Benea, sőt Masaryk elnök is megígérte segítségét, az amerikai kormány — elsősorban Károlyi személyét illetően — mereven elzárkózott. Ezzel párhuzamosan kísérletek történtek a demokratikus és a szocialista emigráció összehangolására, működési kereteinek kijelölésére is. Károlyi hagyatékában, Jászi kézírásában fennmaradt egy 1919. november 3-án Dubiban kelt vázlat: „A magyar emigráció programja" címmel, amelynek tervezett aláírói — nyilván kettejükön kívül — Szende Pál, Diner-Dénes József, valamint (kérdőjellel) Kunfi, Rónai és Weltner lettek volna. (A szocialistákkal való összefogás módja, mint még később is látni fogjuk, állandó problémát okozott mindkettőjük számára. Garamiban és a hazafelé kacsintgató Peidl-féle vezetőkben nem bíztak, Kunfiékat viszont erőtlen szóforradalmároknak tartották.) Hamarosan kiderült azonban, hogy a hatékony cselekvéshez szükséges egyetértés még legszűkebb körükben is hiányzik, sőt, kettőjük között sem teljes már a harmónia. Jászi 1920. jan. 15-én bejelenti: „A napokban egy memorandumtervezetet fogok Neked küldeni, melyben a nem kommunista magyar emigránsok csoportja nevében Te, Hock, Szende, Peidl és én fordulnánk az entente progresszív közvéleményéhez — angol és francia nyelven — a magyarországi borzalmak ügyében. Úgy budapesti, mint bécsi barátaink sokat várnak egy ilyen irattól, melyet az entente progresszív köreiben megbízható ismerősök útján terjesztenénk. Ez a röpirat amerikai útunknak is jó beharangozója volna." Károlyi a tervben elsősorban Peidl bevonását kifogásolja („Nem szeretnék »mosakodó« szocikkal egy helyen szerepelni. Ezeket utálom a legjobban. Bár tudom, hogy átmenetileg rájuk szükség van. Weltner pl. nekem szimpatikusabb volna"), magával a szöveggel kapcsolatban pedig két elvi kifogást emel jan. 25-én: „Először a bolsevizmusra vonatkozó passzusokat kérem részben kihagyni, részben módosítani", írja, a korábban már idézett módon megindokolva, miért nem hajlandó bírálni a Tanácsköztársaságot és a kommunistákat. „A másik kifogásom — folytatja — Apponyira vonatkozik. Itt is elméletileg teljesen egy nézeten vagyok veled, sőt, ha lehet, még élesebben ítélem meg Apponyi múlt és jelen politikáját. Mégis azt tartom, hogy a jelen pillanatban óvakodni kell minden olyan kijelentéstől, melynek hatása, ha tényleg nem is, látszat szerint mégis a békére káros volna." Úgy érzi: a békeszerződésre, amelynek feltételeit az Apponyi Albert vezette magyar delegáció éppen e napokban vette át Párizsban. Hock János, akinek Jászi ugyancsak elküldte Ischlbe a tervezetet, ugyanezt a „nemzeti és hazafias" szempontot követve még tovább ment, s elvileg helytelenítette, hogy a békekötés előtt nemzetközileg támadják a Horthy-rendszert. Néhány hónappal később ezt az elvet Hock az emigráció egész működésére s annak külpolitikai orientációjára is kiterjesztette. „Én olyan országban — írta június 15-én Jászinak —, amely a magyar testről élő tagot hasított le, politikailag a magyar kormányzat ellen nem szervezkedem." Az emigráció egyik alapproblémája volt ez, politikai, taktikai és személyi szempontból egyaránt, s nem véletlen, hogy Hock János, aki a következő éveket az amerikai magyarság körében kifejtett propagandamunkával töltötte, élete végén — bár Károlyit sohasem tagadta meg — mégis hazatért a gyűlölt Horthy Magyarországába. Jászi tiszteletreméltóaknak nevezte Hock aggályait, de a memorandum-ügyben ismét leszögezte Károlyihoz intézett febr. 3-i levelében: „A mi megszólalásunkat úgy erkölcsileg, mint politikai kötelességnek érzem, bár az momentán taktikailag ártani is fog. Lehetetlen