Történelmi szemle, 1975 (18. évfolyam)
1. szám - TANULMÁNYOK: - A. I. Puskás: A második világháború történetével foglalkozó historiográfia néhány kérdéséről
A. I. PUSKÁS ce országaiban), avagy a második világháború teljes egészének a tanulmányozása során elértek, bekerültek a különböző tankönyvekbe. Mind a probléma egésze, mind a közép- és dél-kelet-európai országok szempontjából rendkívüli fontossággal bírt annak a levelezésnek a publikálása, amelyet a szovjet kormány feje folytatott az USA elnökeivel, valamint Nagybritannia miniszterelnökével a SzU Nagy Honvédő Háborújának az ideje alatt, továbbá a teheráni és a jaltai háromhatalmi konferenciák anyagainak a közzététele s úgyszintén a neves szovjet hadvezérek és diplomaták visszaemlékezéseinek a nyilvánosságra hozása (ezek egy részét említi az alapreferátum). Ezzel a szovjet s persze nem csupán a szovjet történészek számára lehetőség nyílott arra, hogy még alaposabban tanulmányozhassák a második világháború politikai jellegű problémáit, így pl. az egyes szövetséges országok terveit és cselekedeteit a balkáni országok népeivel kapcsolatban, megalapozott értékelést nyújtva a szövetségesek irántuk tanúsított magatartásáról. A szovjet műveken végigvonul az a gondolat, hogy — jóllehet helyes az az általában ismert tény, amely szerint „a politikai célok közvetlen befolyást gyakoroltak a háború folytatására is" (V. I. Szekisztov, Háború és politika, Moszkva, 1970. 23), mégis, midőn általában vizsgáljuk a nyugati szövetségesek stratégiáját és politikáját a második világháború során, valamint e stratégiát és politikát a közép- és dél-kelet-európai országokkal kapcsolatosan, nem elégedhetünk meg csupán ennek a közvetlen kapcsolatnak a konstatálásával. Úgyszintén nem csekély szerepet játszottak a gazdasági élet, a technika, a belpolitika, az erkölcsi-pszichológiai és egyéb tényezők által a politika és a katonai stratégia között létrehozott kapcsolatok. Ezenkívül nagy jelentőséggel bírtak a háború folyamán kialakuló konkrét politikai és stratégiai körülmények, továbbá a két ország politikai és stratégiai vezetőinek az a képessége, hogy fel is ismerjék ezeket a körülményeket. Egészében véve a nyugati szövetségesek politikáját nem a „kivárás" jellemzi, hanem inkább a saját érdekeikben tett céltudatos lépések sora (ld. V. M. Kulis munkáit). A második világháború történetével foglalkozó szovjet kutatók ilyen meggondolásból tanulmányozták a Földközi-tengeri stratégiát, amely lényegében, vagyis Churchill elgondolása szerint, az európai második front egyik alternatívája volt, s úgyszintén tanulmányozták ennek azt a részletét is, amelyik a balkáni variáns elnevezést kapta. Az adott kérdéssel foglalkozó valamennyi munka szerzője (N. N. Jakovlev, N. I. Lebegyev stb.) arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a Földközi-tengeri stratégia a szovjetellenes éllel bírt. Eltérések csak a részletkérdésekben találhatók, így pl. egyesek felhívták a figyelmet ,,a balkáni variánsra", mint egy olyan cselekvésre, amelynek célja a nyugat-európai második front meg-nem-nyitása, a szövetséges Szovjetunió meggyengítése, továbbá a fasiszták által megszállt Európa népi-felszabadító mozgalmának a meggyengítése. N. I. Lebegyev ezt kiegészítette azzal, hogy a „balkáni variáns" a kezdet kezdetétől fogva szerves részét képezte annak a Földközi-tengeri stratégiának, melynek célja a Szovjetunió és a Németország között folyó háború elhúzása volt, kölcsönös kimerítésük érdekében. Ugyancsak ő hívja fel arra a figyelmet, hogy ez a stratégia azért juthatott érvényre, mivel ebben a periódusban, azaz 1942-ben, megfelelt mind az angliai, mind az amerikai uralkodó körök érdekeinek, akik ugyanis e stratégia segítségével vélték biztosítani a maguk számára a fontos stratégiai pozíciókat a világnak ebben a részében. I. E. Zajcev így ír: ,,A szövetséges kormányok által elfogadott s arra irányuló döntések, hogy 1942—1943 során erőfeszítéseiket a Földközi-tengeri medencéjében összpontos