Történelmi szemle, 1985 (28. évfolyam)
1. szám - TANULMÁNYOK - Orbán Sándor: A felszabadulás utáni Magyarország történeti ábrázolásának néhány problémája
2 ORBÁN SÁNDOR Úgy tűnt, hogy van abban valami jó is, hogy „fertőzetlen" friss elmék derítik föl a múlt olyan újabb ismeretlen terepét, amelyet még nem járt be történész. Tárgy és kutatója látszott akkor szerencsésen egymásra találni. Azonban a fertőzetlenség a kellő immunitás hiányát is jelentette. A jelenkortörténet művelésének nem volt meg az a szervesen kiküzdött belső védettsége, amely megóvta volna a több oldalról is rá leselkedő veszélyekkel szemben. E helyett, látszólag talán túladagoltan is, külső védelmet élvezett. Mint azonban csakhamar kiderült, ez még a napsütéses szélárnyékban is elégtelen volt, nemhogy a változó történelmi széljárással szemben, kiváltképpen ha az időnként viharossá, sőt zivatarossá is válik. Amikor az 1956-os válság különösen felhívta a Nyugat figyelmét Magyarországra, nem ütközött tehát nehézségekbe, nem talált kemény partnerra az ottani ugyancsak támadólag viselkedő jelenkor történetírás. Részben az ötvenes évek második felétől amúgy is a felélénkülő és immár a szocialista tábor országait célba vevő „keletkutatás" (pl. az NSZK-ban az Ostforschung intézmények egész sora jött létre vagy alakult újjá), részben a tömeges emigráció tevékenysége keretében sorjában jelentek meg az országnak nemcsak az 1956/57-es helyzetét, de az egész felszabadulás utáni történetét kedvezőtlen színben bemutató írások. Kevés kivételtől eltekintve a jelenkortörténet hazai művelői nemigen mérték és nem is akkor mérhették fel ezeknek az írásoknak a külföldi közvéleményt orientáló hatását. Olyan munka itthon pedig mindössze néhány látott napvilágot, amely ha nem is az egész időszakkal, de legalább 1956-tal kapcsolatban felvette volna velük a vitát. Minderre pedig annál is inkább szükség lett volna, mert a hazai közvélemény is komoly és értő tisztázást várt a korral foglalkozó történetírástól. A hazai jelenkor-történetírásról tehát már a kezdetek másnapján kitűnt, hogy diszciplináris helye és funkciója, s ami ezektől elválaszthatatlan: módszerei és forráslehetőségei teljesen tisztázatlanok és fölöttébb bizonytalanok. A kérdés valójában még csak fel sem vetődött, hogy úgy kell-e tekinteni a jelenkortörténet művelését, mint a letűnt időszakok vizsgálatának pusztán meghosszabbítását, avagy inkább afféle „alkalmazott" társadalomtudományi kutatás az, s funkciója sem más, mint folyamatosan követni és regisztrálni, jobb esetben kritikusan visszaigazolni egy meghatározott politikai rendszernek vagy még szűkebben: a mindenkori politikai vezetésnek a társadalmi élet valamennyi szféráját érintő és alakító tevékenységét, teljesítményét? Vagy — ha ez egyáltalán nem képtelenség —, ez is, az is egyszerre? Kezdetben — az ötvenes években gyakorlatilag úgy tekintették a jelenkortörténet művelését, mint az adott politikai vezetés apológiáját, propagandájának afféle megalapozását és a történeti szférára való kiterjesztésének eszközét. Nem mintha a dogmatizmus virágzásának ebben az időszakában a többnyire citátumokban megfogalmazott prekoncepciók visszhangzása, egyszersmind történeti anyaggal való illusztrálása, a történetietlen analógiák és az erőltetetten didaktikus aktualizálások és úgynevezett tanulságok csak a jelenkor történetírás sajátjai lettek volna. Tény azonban, hogy az volt a leginkább iskolázatlan és védtelen ezektől, éppen ezért, de persze más okból is, megújulásához is hosszabb időre volt szükség. Annál is inkább, mert nemcsak hogy alkalmas terápiában nem részesült, de — ha többekben tudatosult is annak szüksége — önvizsgálata igazán meg sem történt. Mindazonáltal a felszabadulás utáni időszak különböző kérdéseivel foglalkozó kutatók azt kívánták bizonyítani újabb munkáikban, hogy szakítanak a jelenkor történet-