Történelmi szemle, 1987-1988 (30. évfolyam)

2. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Pók Attila: Témaválasztás és módszer a historiográfiában

TÉMAVÁLASZTÁS ÉS MÓDSZER A HISTORIOGRÁFIÁBAN "231 kel a 19. századi történetírás története leírható. Romantika, idealizmus, pozitivizmus általános műve­lődéstörténeti kategóriái vagy a kifejezetten ideológiai irányzatokhoz (liberalizmus, radikalizmus, kon­zervativizmus) sorolás a szerző szerint inkább elhomályosítja mint megvilágítja a történetíró alkotó te­vékenységének intellektuális folyamatát. White ezért egy teljesen eltérő megközelítést javasol és fejt ki. Abból indul ki, hogy a 19. század legkiemelkedőbb történészei kénytelenek voltak belátni: ahhoz, hogy a történelem a természettudományokéhoz hasonló értelemben tudomány legyen, azokéhoz ha­sonló, egységes fogalmi apparátusra van szüksége. Ennek hiányában a természettudományokéhoz ha­sonló formalizálás lehetetlen, a történész tehát csak narratív módon, a nyelv eszközével adhatja közre kutatásainak eredményeit. White szerint éppen ezért a nyelvi kifejezésmódból kell kiindulni a történet­írói alkotások (felfogása szerint a történetfilozófiai és történeti művek egyaránt idetartoznak) rendsze­rezésénél, hiszen a művekkel olvasói ezen a szinten teremtenek kapcsolatot, a műveket pedig hatásuk­kal, közönségükkel együtt kell vizsgálni. Vizsgálni és nem értékelni, ugyanis White a teljes értékmentes­ség álláspontján van: „módszerem, röviden, formalista. Nem fogom megpróbálni eldönteni, hogy egy a­dott történész munkája jobb vagy korrektebb módon számol-e be egy bizonyos eseménycsoportról vagy a történelmi folyamat egy mozzanatáról mint a másik, inkább beszámolóik szerkezeti elemeit kívánom meghatározni."10 Azt feltételezve, hogy végül is ugyanazokat az eseményeket dolgozzák fel a különbö­ző történészek (a témaválasztás fontos tényezőjét figyelmen kívül hagyja) minden történeti munkának hármas rétegű szerkezetet tulajdonít: 1. bizonyos mennyiségű adat, 2. elméleti fogalmak az adatok ér­telmezéséhez, magyarázatához, koncepció, 3. a bemutatás, a megelevenítés eszközei. Ezeken kívül pe­dig a történeti művek „... tartalmaznak egy mély szerkezeti tartalmat, amelynek természete általában költői és specifikusan nyelvi, és amely paradigmája annak, hogy milyennek kell lennie egy kifejezetten történelmi magyarázatnak."11 a történeti mű vizsgálatánál először a felszíni, nyilvánvaló episztemo­lógiai, esztétikai és morális jellemzőket kell megállapítani, utána következhet ennek a „metatörténeti alépítménynek" a vizsgálata. Az „alépítmény" szerkezete igen összetett. A történetírói magyarázatok­nak, értelmezéseknek ugyanis White szerint három fajtája van: 1. a formális érveléssel történő magya­rázat, 2. a megjelenítés módja által sugallt magyarázat, 3. az ideológiai tényezőket bevonó magyarázat. Mindegyiküknek négy-négy altípusa van: a formális érveléssel történő magyarázat altípusai a formaliz­mus, az organikus, a mechanikus magyarázat, a kontextualizmus. A megjelenítés módjának típusai: a romantikus megjelenítési mód, a komédia, a tragédia és a szatíra. Az ideológiai implikációk szempont­jából beszélhetünk anarchizmusról, konzervativizmusról, radikalizmusról és liberalizmusról. White szerint egy-egy történész vagy történetfilozófus műveinek stílusa, „metatörténeti alépítménye" ezekre az elemekre bontható fel, ill. ezeknek az elemeknek speciális kombinációi jellemeznek egy-egy alkotót. Könyvében négy történész (Michelet, Ranke, Tocqueville, Burckhardt) és négy filozófus (Hegel, Marx, Nietzsche és Croce) munkásságát elemzi ezzel a módszerrel. Ne felejtsük: a kiindulópont irodalmi -nyelvészeti, ugyanis White szerint bár elődei elismerték, hogy a történetírás tudomány és művészet keveréke, elsősorban azt vizsgálták, milyen mértékben tudomány és kevés gondot fordítottak a művé­szi elemekre. A történetírás fejlődésvonalát, a különböző szerzőket összekötő és elválasztó pontokat pedig White szerint csak ezen a vonalon haladva lehet felfejteni. Igen gazdag az utóbbi évek szovjet és NDK historiográfiai irodalma. Ha az itt minket érdeklő szempontból, a periodizáció szemszögéből tekintjük át ezeket a műveket, azt látjuk, hogy a korszak­elhatárolások általában egybeesnek a politikatörténet fordulópontjaival, az értékelések viszonyítási alapja pedig a marxista történetfelfogás, történetfilozófia.12 A történetírás történetének kutatója azonban természetesen nem csak a szűkebb értelemben vett történetírástörténeti munkákban találhat módszertani fogódzókat, inspiratív vagy vitára ingerlő gondolatokat, így a historiográfiai rendszerezés alapkategóriáit­ keresve megkerülhetetlen Droysen 10III.­IV. 11IX. 12A szovjet historiográfiából ld. például[M.V. Necsklov Kljucsevszkij monográfiáját (Moszkva, 1974.), az ún. tomszki iskola (Mogilnyickij és társai) az 1960-as évek közepe és az 1970-es évek közepe között kiadott műveit, az NDK-ban főleg E. Engelberg, H. Schleier, G. Lozek, J. Streisand, W. Berthold munkáit.

Next