Történelmi szemle, 1987-1988 (30. évfolyam)
2. szám - ELMÉLET ÉS MÓDSZER - Pók Attila: Témaválasztás és módszer a historiográfiában
TÉMAVÁLASZTÁS ÉS MÓDSZER A HISTORIOGRÁFIÁBAN "229 új módszer kialakulását követő periódussal, összegező kategóriát itt a romantika, a liberalizmus majd a társadalmi mozgalmak indukálta ,,realista" reakció a romantikus történetírásra. A korábbi periódusok rendező fogalmai pedig a humanizmus, az ebből kialakuló nemzeti politikai történetírás majd a felvilágosodás. A számtalan alfejezetből álló könyv szinte a természettudományos rendszereket, táblákat juttatja eszünkbe, sokkal inkább emlékeztet enciklopédiára, mint tudománytörténeti összefoglalásra. Az alapkérdéseket tisztázni szánt rövid bevezető leszögezi: a mű csak a történeti művekben megjelenő történetírással foglalkozik (így húzhat törés nélküli fejlődési vonalat a humanizmustól a 19. század végéig), a teóriák és módszerek története ugyanis korántsem párhuzamos evvel: „A történetelmélet története ugyanolyan kevéssé a történetírás története, mint ahogy a drámaelmélet története sem esik egybe a drámáéval. Egyes időszakokban az elmélet és a gyakorlat egészen eltérő utakat jártak. A felvilágosodás előtti időszakban többnyire az volt a helyzet, hogy az iskola szabta szabályokat ugyan elismerték a történészek, műveikben azonban nem vették őket figyelembe. Úgy tettek, mint néhány régi drámaíró: alkotóként (mint pl. Lope de Vega) abszolút tudatossággal nem az akadémikus elvek szerint jártak el, hanem arra figyeltek, hogy mit igényel a közönség, azaz a mi esetünkben a hatóságok." E Fueter által élesen exponált problémának természetesen megvannak az eszmetörténeti előzményei. A 18. században nagy általánosságban három típusú történetírásról beszéltek, igaz, kitalált és szatirikus történetírásról, elkülönítve ettől az általános törvényszerűségeket vizsgáló történetfilozófiát. Hegel szintén megkülönbözteti a történetírást és a történetfilozófiát, a történetíráson belül pedig négy típust különít el: univerzális, pragmatikus, kritikai, fogalmi típusok, e kategóriák azonban nem váltak későbbi áttekintő rendszerezések kulcsfogalmaivá. Az „igazi" történetírás a 19. század elején elhatárolódott a természettudományi értelemben vett tudománytól, a filozófiától és a művészettől. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne születtek volna pozitivista (Comte, Buckle), idealista (Heinrich Leo, Feuerbach) vagy romantikus (Carlyle, Chateaubriand) történetírói művek. Ezeket a szerzőket azonban a tudományos közvélemény többnyire a követendőnek tartott történetírói elveket és módszereket elvető történészekként tartotta számon. A szűkebb értelemben vett történetírói iskolákat pedig inkább olyan jelzőkkel minősítették, amelyek nemzeti vagy politikai irányzathoz tartozást fejeztek ki. Ezek a 19. században elterjedt nézetek tükröződnek nemcsak Fueter könyvében, hanem a két másik századeleji összegező történetírástörténeti áttekintésben, Croce és Gooch munkáiban is. Croce a romantikában és a pozitivizmusban látja a 19. századi történetírás fő vonulatait. A romantika nagy érdeme szerinte a fejlődésgondolat kifejtése, a filozófia és filológia egyesítése, vagyis olyan történészegyéniségek megjelenése, akik egyszerre voltak gondos filológusok és világtörténeti összefüggésben gondolkodó történetfilozófusok, sőt néha a művészi ihletés sem hiányzott alkotásaikból (Niebuhrt, Mommsent, Thierryt, Fustel de Coulangest említi). A korszak jellemzője ugyanakkor Croce felfogásában a történetfilozófiák elburjánzása, amely a transzcendens történetfelfogás kifejeződése: a filozófiai konstrukciókban elveszik tény és eszme, esemény és annak értelmezése, cél és cselekvés, világ és isten egysége. A pozitivizmus Croce szerint lényegében az így értelmezett történetfilozófiákkal szembeni oppozíció, amelynek három - alapgondolatban megegyező - megjelenési formáját különböztetik meg. A történészi oppozíció lényege, hogy a történeti munkának a valóság bemutatása és nem értékelése a feladata, a történeti mű semmilyen irányban nem lehet elfogult, de a létező (nemzeti, vallási stb.) antinómiákat, az árnyalatokra ügyelve, jeleznie kell. Ez diplomáciai érzéket kíván, nem csoda ezért érvel Croce hogy sok diplomata írt ilyen műveket, illetve az irányzat legnagyobb alakja, Ranke, oly nagy előszeretettel fordult a diplomáciai forrásokhoz. Ranke nagyszerű képességeit mutatja, hogy protestánsként úgy tudta megírni a pápák történetét az ellenreformáció idején, hogy azt minden katolikus országban szívesen olvasták, vagy hogy német létére a franciák által is elfogadott módon írt a francia történelemről. A második oppozíció-típus a filológusi, amely a végletekig vitte a forrásokhoz való ragaszkodást és így csak kompilációkat nyújthatott, noha ezekből akart kitartó gyűjtögetéssel átfogó munkákat felépíteni. A történetfilozófiával szemben állók harmadik csoportját filozófusok alkotják, akik azonban a filozófus nevet visszautasították vagy valamilyen jelzővel (pozitivista, naturalista, szoci- 3Uo., V. 4Vö. Hayden White: Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth Century Europe. Baltimore, 1973. 286. 5Benedetto Croce: Theorie und Geschichte der Historiographie. Tübingen, 1915.