Történelmi szemle, 1993 (35. évfolyam)

1-2. szám - TANULMÁNYOK - Sipos Péter: Horthy Miklós az első világháborúban

H­ORTHY MIKLÓS AZ I. VILÁGH­­ÁBORÚBAN Horthy, elégedetlen lévén a bevetésekkel járó kockázattal arányban egyáltalán nem álló eredményekkel, arra kérte a cirkálóosztály parancsnokát, hogy rendelje át hajóját Cattaróba. Ez a támaszpont ugyanis lényegesen közelebb volt Albániá­hoz, amelynek partvidéke 1915 őszén stratégiai fontosságúvá vált. Ide menekült a német-osztrák-magyar-bolgár csapatok együttes offenzívájával legyőzött szerb hadsereg maradványa. A kb. 150 ezer katonát szövetségeseik tengeri úton látták el élelemmel, hadfelszereléssel. A szállítmányok egyik végállomása az albán San Giovanni di Medita kikötője volt. Itt az 1915. december 4-5-re virradó éjszaka a Novara, négy romboló és három torpedónaszád elsüllyesztett illetve megrongált több mint húsz megrakott gőz- és vitorláshajót. Az akcióban részt vevő egyik romboló foglyul ejtette egy partközelben zátonyra futott francia tengeralattjáró legénységét. Előfordult persze az is, hogy Horthy hiába futott ki hajójával, útja során egyáltalán nem talált ellenséget, avagy olyan túlerőt észlelt, hogy értelmet­len lett volna a biztos pusztulás tudatában ütközetet kezdeni. Ilyen esetekben nem maradt más hátra, mint hogy bosszúsan, dolgavégezetlenül, lehetőleg miha­marabb visszatérni a támaszpontjára. Horthy képességei igazán a tengeralattjáró-háborúval összefüggésben végre­hajtott vállalkozásaiban érvényesültek. Meglehet, ez különösen hangzik, hiszen az Adrián részben az osztrák-magyar tengeralattjáró flotilla gyengesége, részben tengerföldrajzi okok miatt — egyes akcióktól eltekintve — nem bontakozott ki jelentősebb tengeralattjáró-háború. Az Adria, mint a Földközi-tenger egyik oldalmedencéje, mégis fontossá vált a központi hatalmak számára. A német hadi­tengerészet 1914 augusztusától arra törekedett, hogy mindaddig kerülje a döntő csatát az angol flottával, amíg ennek erejét tengeralattjárókkal és aknákkal lénye­gesen meg nem apasztja, így, ha fölényre nem is tehet szert, de legalább kiegyen­lítheti az esélyeket. A búvárhajók arra is alkalmasnak bizonyulhattak, hogy elvág­ják Nagy-Britanniát a hadigazdaság működéséhez nélkülözhetetlen tengerentúli erőforrásoktól, a birodalomtól és az Egyesült Államoktól. A tengeralattjáró-háború súlypontja 1915 második felében a brit szigetorszá­got környező északi-északnyugati vizekről több okból áthelyeződött a Földközi­tengerre. Ebben a stratégiai jelentőségű elmozdulásban szerepe volt annak, hogy a német vezetés kerülni kívánta egy esetleges háború kirobbanását az Egyesült Államokkal, amely igen érzékenyen reagált kereskedelmi, utasszállító hajók el­süllyesztésére, ha a támadásnak amerikai állampolgárok is áldozatául estek. A Földközi-tengeren egy ilyen konfliktusnak sokkal kisebb volt a valószínűsége, mint az Atlanti-óceánon és melléktengerein, tehát a hajtóvadászat lényegesen csekélyebb külpolitikai kockázattal járt. Nem is szólva arról, hogy a búvárhajók tevékenysége a Földközi-tengeren jóval gazdagabb zsákmányt ígért, mert 1915 áprilisában antant haderők szálltak partra a törökországi Gallipoliban. Céljuk az volt, hogy megnyissák a Márvány- illetve a Fekete-tengerre vezető Dardanellák tengerszorost flottáik számára. Erre a németek azzal válaszoltak, hogy mind több tengeralattjárót vetettek be a Földközi-tengeren, megakadályozandó az angol­francia csapatok utánpótlását. Erre haladt az Angliát ázsiai birtokaival a Szuezi csatornán át összekötő birodalmi útvonal is. A német tengeralattjárók számára azonban saját Északi- és Keleti-tengeri bázisaik túlságosan messzire helyezkedtek el ahhoz, hogy Földközi-tengeri portyáikra onnan induljanak, majd oda térjenek vissza. Kézenfekvő megoldásnak kínálkozott az a lehetőség, hogy honi támaszpontjaik helyett az osztrák-magyar

Next