Történelmi szemle, 2019 (61. évfolyam)
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Romsics Gergely - Zahorán Csaba: Útkereső történészek. Megjegyzések egy lezáratlan eszmecsere naplójára
ÚTKERESŐ TÖRTÉNÉSZEK változatlan érvényessége mellett.13 Ezzel persze a történetpolitikai gondolkodásban, eszmei síkon megismételte a 19. századi nacionalizmus politikai agresszióját, hiszen a magyar primátus és birodalmiság tézisét éppen megőrizni, feltámasztani igyekezett. Mégis, viszszatekintve humanistább és nem utolsósorban pacifistább szemléletmódnak tűnik, mint Mályusz népiségtörténeti múltértelmezése, amely a késő középkori magyar politikának a nemzetiségi kérdés iránti érzéketlenségét problematizálta, illetve kiterjesztette a népek kompakt egységének tézisén nyugvó, azok versengő térszervező ambícióit örök adottságként beállító logikát a kora újkorra és az újkorra is. Így lett a szekfűi „nagy” 18. századból a népi gyengeség évszázada, a középkori mulasztások és a török kori tragédia fenyegetéseit betetőző kor, amelynek következményeivel utóbb sikertelenül szálltak szembe a nemzetek ébredésekor jelentkező magyar államférfiak is.14 Nem feltételezzük Ondrej Ficerről, hogy bármilyen mértékben is a szociáldarwinista eszméknek a történetpolitikai gondolkodásszélsőjobboldalán végbement recepcióját i5 kívánná feleleveníteni, különösen pedig azt nem, hogy bármilyen módon rehabilitálná azt. Ebben az esetben azonban világos, hogy további beszélgetésre és vitára van szükség, hogy értelmezhessük egymás álláspontját. Amennyiben Ficeri az általunk is elismert, sőt központi jelentőségűnek tartott eltérő állami fejlődési minták (korai territoriális, majd központosító kormányzási minták Nyugat-Európában, tagoltabb és többszörös megszakítottság által jellemzett államiság Kelet-Közép-Európában) következményeire hívja fel a figyelmet, akkor ezzel közös platformon találjuk magunkat. Ha azonban erről továbblépve kapcsolatot tételez e történeti mesternarratíva és a jelen politikai és kulturális cselekvés etikái között, tehát ha a közös történeti tudás alapján [„mert akkor a) nem történt meg”] fogalmaz meg imperatívuszokat a jelenben [„ezért ma b) illegitim/fölösleges/veszélyes], úgy nem tudjuk követni ezen az úton. Ez ugyanis éppen a történelmiesítés általa is igényelt eljárásának visszafordítása lenne. A szerző nehezményezi továbbá, miért nem ismerik el a magyar történészek a nagymorva/szlovák és a dák-római-román kontinuitást (e számban, 774.). Ami az elsőt illeti, a magyar fősodor nem tagadja a szláv (később szlovák) etnikum folytonosságát a mai Szlovákia területén - inkább az önálló nemzetfejlődés - a (magyarországi) szlávból szlovákká válás - és az államiság (nagymorva) hagyományának hiánya vagy továbbélése kapcsán vannak vitás kérdések a magyar és szlovák történészek között. A második esetben valóban mély és nagy múltra visszatekintő - és jelentősen átpolitizált - nézeteltérésről van szó, amely viszont korántsem korlátozódik csak magyar-román vitára, hanem nem 13 Ottlik László: Új Hungária felé. Magyar Szemle (1928) 4. kötet 1-9. A történészek közötti vitához Erős Vilmos: A Szekp-Malyusz-vita. Debrecen, 2000. [Kül. 34-49.] Ennek korábbi, szorosan a Magyar Történet sorozathoz kapcsolódó tárgyalásához Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a ’Magyar történet’-ről. Századok 131 (1997) 453-476. 14 Mályusz Elemér: Magyar renaissance, magyar barokk I-IV. Budapesti Szemle (1936) 241. kötet 159-179., 293-318., (1936) 242. kötet 86-104., 154-174. Az eddig hivatkozott Mályusz-művek mintegy utólag teremtették meg a fontos korai munka előtörténetét. Uő: A reformkor nemzedéke. Századok 57 (1923) 1775. 15 Ennek jellemző példái Szemere Miklós: Külpolitikai nyilatkozatai. 1903-1918. Bp., 1918. Erdély és a sokat emlegetett gazdasági háború és a földszerzés kontextusában lásd Éber Ernő: Fajok harca. Adatok az erdélyi nemzetiségi kérdéshez. Bp., 1905.