Történeti Tanulmányok 13. (2005)

Erős Vilmos: Egyedi-egyetemes történetírás: (Megjegyzések Ernst Beisach könyvéhez)

Erős Vilmos és visszaélés is. Példaként csupán Gyáni Gábor számos alkalommal kifejtett felfogására szeretnék utalni, akinek véleménye azért is fontos (s a historiográfiai horizont hiánya azért is szembetűnő), mert jelenleg - bízvást mondhatjuk - a történetírás elméleti kérdései iránt ő a leginkább fogékony történész, és ő a leginkább tájékozott is. Ehhez képest Gyáni számtalan alkalommal úgy határozza meg a posztmodern történetírásnak a tényekkel, a tudományos objektivitással kapcsolatos szkepszisét, hogy az a rankei, professzionális történetírás alapelveivel, a „wie es eigentlich gewesen”-el való szembeszegülés és leszámolás. (Ez lenne ugyanis a „tudományos” történetírás.) Gyáni azonban megfeledkezik arról - s ez Breisach könyvéből egyértelműen kiderül -, hogy a rankei típusú professzionális történetírás, illetve a „wie es eigentlich gewesen” elve, nem utolsósorban a pozitivizmussal szemben értelmezhető és kialakított pozíció. A pozitivizmus pedig (s itt a tudományos, szakmai közfelfogásban széleskörűen elterjedt másik zavar) éppen hogy nem faktológiát, tények, adatok öncélú felhalmozását jelenti (ez inkább a professzionalizmusra lenne jellemző), hanem a természettudományos, „objektív” módszerek átvételét, a pozitív tudományok elveinek alkalmazását, azaz a törvényszerű általánosítások, modellek felállítását (Vö. Comte három stádiuma, Herbert Spencer integráció-dezintegráció­ja stb.), a társadalmi haladás elvének deklarálását, valamint a szociológia centrumba helyezését. (Ez utóbbi biztosítaná a történelem tudományos jellegét is.) A Ranke elveire építő szakszerű történetírás/historizmus viszont abból indul ki (Vö. erre Johann Gustav Droysen: Erhebung der Geschichte zum Rang einer Wissenschaft. In Johann Gustav Droysen: Historik. Vorlesungen über Enzyklopaedie und Methodologie der Geschichte. München-Berlin, 1937. 386-405. A cikk eredetileg a Historische Zeitschrift 1861-es évfolyamában jelent meg s Buckle: History of civilisation in England című könyvének német fordítása alkal­mából írt recenzió.), hogy a történelemben nincsenek ilyen általános törvényszerűségek (ezért illúzió a predikció is), sőt, aki ilyeneket próbál meg megfogalmazni, tehát jósolni, a jövőt előre­vetíteni, az inkább madárjós vagy béljós. A történelem ugyanis a múltban megtörtént egyedi entitásokkal foglalkozik, ezt pedig kizárólag források alapján lehet megfogni és (persze sohasem tökéletesen) rekonstruálni. A „wie es eigentlich gewesen” tehát arra vonatkozik, hogy a törté­nelemben nem az állandó, az ismétlődő, a törvényben megfogható az igaz, hanem az, amire van forrás, amit a források alapján rekonstruálni lehet. Ennek következtében vált a történészi munka alapjává a forráskritikai az elsődleges forrásokban való jártasság megszerzése, kitüntetetten pedig a filológia és a történelem segédtudományai (diplomatika, genealógia, heraldika, epigráfia, archon­­tológia, stb.). Mindezzel tehát Ranke éppen hogy nem az objektivitást, a természettudományok értelmében vett általános érvényűséget hangsúlyozza, hanem (s ezért vezet ez át Rickerthez, Windelbandhoz, Crocéhoz, de akár Collingwoodhoz vagy Herbert Butterfieldhez is) a történelem egyediségét, a történeti individualitás elvét. („Individuum est ineffabie” ismétli Schleiermacher nyomán számos alkalommal Meinecke) s a „wie es eigentlich gewesen” ezen egyediségek lehe­tőleg pontos rekonstrukcióját tűzi ki célul. Vannak persze szerintük is a történelemben általános­ságok, ez azonban nem a dolgokban, nem a tényekben rejlik, hanem a megismerőben és a kultú­rában (ezek Ranke és Humboldt megfogalmazásában a századok vezető eszméi, vö. „Ideenlehre”) s ezekre vonatkoztatva, azaz a későbbi szellemtörténet szerint értékelve, kapják meg az egyes dolgok az „értelmük”-et és „jelentőségük”-et. Mindennek folytán a történészi munka alapvetően persze interpretáció, s így azután egyáltalán nincs nagy távolságban az ún. posztmodern által elfoglalt pozíciótól. Azaz a posztmodern - attól tartok - egyáltalán nem a rankei típusú történetírás objektivitáshitével való szembeszállásból született, hanem, és sokkal inkább (és ez történetileg is bizonyítható) nagyjából a századfordulótól a hetvenes évekig regnáló szcientista történetírói isko­lák paradigmájának válságából. Ez több tekintetben a pozitivizmus törekvéseit folytatta, általános érvényű struktúrák, számszerűsíthetőségek megfogalmazására törekedett, felesküdött a

Next