Történeti Tanulmányok 13. (2005)

Erős Vilmos: Egyedi-egyetemes történetírás: (Megjegyzések Ernst Beisach könyvéhez)

Egyedi­ egyetemes történetírás 15 enciklopédikus teljességre törekszenek, ugyanakkor hiányzik belőlük valamiféle vezérfonal, összkép kialakítására irányuló törekvés. Jelentősen elüt azonban Breisach azoktól is, akik a történeti tudat alakulását azonosítják a történet­filozófia fejlődésével, illetve annak alárendelik, s ehhez képest elhanyagol­hatónak tekintik a konkrét történetírói irányzatok, akár személyiségek, de intéz­mények elemzését is.21 (Úgy gondolom, mivel történeti stúdiumról van szó, nem mondhatunk le arról, hogy az általános „fejlődést”, alakulást, ne egyedi példák hosszú során mutassuk be.) Ugyankkor jelentősen különbözik a chicagói egye­tem professzorának szintézise azoktól az összefoglalásoktól is, amelyek minde­nekelőtt azokat az irányzatokat állították műveik középpontjába - pl. a francia felvilágosodást vagy a pozitivizmust -, amelyek megelőlegezték a modern társadalomtörténet kialakulását, s egyfajta szcientista, a természettudományos módszerekre felesküvő, progresszivista szemléletet képviseltek.22 (Jó példa erre a New History-hoz tartozó Harry Elmer Barnes összefoglalása, aki a korábbi historiográfia megkoronázásának tekintette saját iskoláját, így az előzmények közül főleg azokat emelte ki, amelyek azt előkészítették.)23 Breisach műve jelentősen különbözik mindezektől, ugyanis - bár elemzi pl. a modern társadalomtörténet fogalmát, és felemelkedésének konkrét körülményeit, valamint jelentőségét­­ nem kíván egyetlen történetírói paradigmához sem egyfajta „historika”-ként szolgálni, Így kitér például a társadalomtörténeti, eszmetörténeti, történetfilozófiai aspektusokra is, de nem felejtkezik meg az intézménytörténeti, mondhatnánk tu­dásszociológiai összetevőkről sem, s bár nem merül ki ebben (mint az első historiográfia összefoglalók jelentős része 24­25) alkalmasint az egyes történészekről, illetve műveikről is részletezőbb képet ad. Breisach művének, véleményem szerint, mégis igazából az az igazi érdeme, hogy bár nem ad historikát, de - művének bevezetőjében kifejtett szándékával tökéletes összhangban - egy olyan horizontot ad, amelyet csak a historiográfia adhat, amivel azután egyértelműen bizonyítható egy ilyen jellegű stúdium auto­nómiája és legitimitása.23 21 Vö. Collingwood már idézett műve, de hasonló felfogású Benedetto Croce, alkalmasint White is. Vö. Benedetto Croce: Theorie und Geschichte der Historiographie (und Betrachtungen zur Philosophie der Politik.) Tübingen, 1930. Illetve Hayden White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 22 Pl. Fueter, Harry Elmer Bames, de akár Georg G. Iggers műveire is gondolhatunk. Vö. Eduard Fueter: Geschichte der neueren Historiographie. München, 1911.; Georg G. IGGERS: A német historizmus. Budapest, 1988. 23 Vö. Harry Elmer Barnes: A history of historical writing. New York, 1963. (Első kiadása 1937.) 24 Vö. pl. Franz X. von Wegele: Geschichte der deutschen Historiographie seit dem Auftreten des Humanismus. München-Leipzig, 1885.; vagy magyarul LÉderer Emma: i. m. 25 Hogy erre a historiográfiai horizontra azután milyen nagy szükség van, azt világosan alátámasztja, pl. a pozitivizmus vagy historizmus és egyéb fogalmakat érintő mérhetetlen zűrzavar

Next