Történeti Tanulmányok 13. (2005)
Erős Vilmos: Egyedi-egyetemes történetírás: (Megjegyzések Ernst Beisach könyvéhez)
Egyedi egyetemes történetírás 15 enciklopédikus teljességre törekszenek, ugyanakkor hiányzik belőlük valamiféle vezérfonal, összkép kialakítására irányuló törekvés. Jelentősen elüt azonban Breisach azoktól is, akik a történeti tudat alakulását azonosítják a történetfilozófia fejlődésével, illetve annak alárendelik, s ehhez képest elhanyagolhatónak tekintik a konkrét történetírói irányzatok, akár személyiségek, de intézmények elemzését is.21 (Úgy gondolom, mivel történeti stúdiumról van szó, nem mondhatunk le arról, hogy az általános „fejlődést”, alakulást, ne egyedi példák hosszú során mutassuk be.) Ugyankkor jelentősen különbözik a chicagói egyetem professzorának szintézise azoktól az összefoglalásoktól is, amelyek mindenekelőtt azokat az irányzatokat állították műveik középpontjába - pl. a francia felvilágosodást vagy a pozitivizmust -, amelyek megelőlegezték a modern társadalomtörténet kialakulását, s egyfajta szcientista, a természettudományos módszerekre felesküvő, progresszivista szemléletet képviseltek.22 (Jó példa erre a New History-hoz tartozó Harry Elmer Barnes összefoglalása, aki a korábbi historiográfia megkoronázásának tekintette saját iskoláját, így az előzmények közül főleg azokat emelte ki, amelyek azt előkészítették.)23 Breisach műve jelentősen különbözik mindezektől, ugyanis - bár elemzi pl. a modern társadalomtörténet fogalmát, és felemelkedésének konkrét körülményeit, valamint jelentőségét nem kíván egyetlen történetírói paradigmához sem egyfajta „historika”-ként szolgálni, Így kitér például a társadalomtörténeti, eszmetörténeti, történetfilozófiai aspektusokra is, de nem felejtkezik meg az intézménytörténeti, mondhatnánk tudásszociológiai összetevőkről sem, s bár nem merül ki ebben (mint az első historiográfia összefoglalók jelentős része 2425) alkalmasint az egyes történészekről, illetve műveikről is részletezőbb képet ad. Breisach művének, véleményem szerint, mégis igazából az az igazi érdeme, hogy bár nem ad historikát, de - művének bevezetőjében kifejtett szándékával tökéletes összhangban - egy olyan horizontot ad, amelyet csak a historiográfia adhat, amivel azután egyértelműen bizonyítható egy ilyen jellegű stúdium autonómiája és legitimitása.23 21 Vö. Collingwood már idézett műve, de hasonló felfogású Benedetto Croce, alkalmasint White is. Vö. Benedetto Croce: Theorie und Geschichte der Historiographie (und Betrachtungen zur Philosophie der Politik.) Tübingen, 1930. Illetve Hayden White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 22 Pl. Fueter, Harry Elmer Bames, de akár Georg G. Iggers műveire is gondolhatunk. Vö. Eduard Fueter: Geschichte der neueren Historiographie. München, 1911.; Georg G. IGGERS: A német historizmus. Budapest, 1988. 23 Vö. Harry Elmer Barnes: A history of historical writing. New York, 1963. (Első kiadása 1937.) 24 Vö. pl. Franz X. von Wegele: Geschichte der deutschen Historiographie seit dem Auftreten des Humanismus. München-Leipzig, 1885.; vagy magyarul LÉderer Emma: i. m. 25 Hogy erre a historiográfiai horizontra azután milyen nagy szükség van, azt világosan alátámasztja, pl. a pozitivizmus vagy historizmus és egyéb fogalmakat érintő mérhetetlen zűrzavar