Történeti Tanulmányok 16. (2008)

Erős Vilmos: Történetfilozófiai irányzatok a XX. században

Erős Vilmos ő maga nem tekinti művét posztmodernnek). White ebben a munkájában a XIX. századi európai történeti gondolkodását elemzi, de nem lehet kétségünk, hogy a történeti tudás általános mibenlétéről van mondanivalója. Ha Hegelnél (akihez persze White alapvetően kötődik) minden három, akkor White-nál minden négy. Négy különböző filozófust állít egymás mellé ugyanis, ezek Hegel, Nietzsche, Croce és Marx; négy történetírót vagy történészt (Ranke, Michelet, Burckhardt, Tocqueville); négy stilisztikai kategóriát és elbeszélési módot úgymint metafora, metonímia, szinechdoché, irónia valamint tragédia, komédia, románc és szatíra és négy politikai filzófiát vagy ideológiát, úgymint radikalizmus, liberalizmus, anarchizmus, konzervativizmus.47 White alapvető kategóriája még az employment (cselekményesítés), valamint pl. a szép és a fenséges közötti megkü­lönböztetés, ami a következő fő mondanivalójába illeszkedik: szerinte a történe­lem nem tudomány (úgy főként nem, mint a természettudományok), a korábban felsorolt történetírók és filozófusok közül egyikről sem dönthető el, hogy ki vagy melyikük írta meg, illetve értelmezte vagy rekonstruálta hívebben, valósá­gosabban, helyesebben a történelmet, a saját maga önkényesen kiválasztott szemszögéből ugyanis mindegyiküknek igaza van, mindegyikük értelmezése egyformán igazolható. A történelem úgy egészében egy a Nietzsche módján értelmetlen káosz, ebbe értelmet, rendet csak a történész vagy a filozófus (vagy bárki, aki a történelemmel foglalkozik) saját maga visz bele, ő maga tulajdonít, ad értelmet a történelmi eseményeknek s ez adja meg a történelem elbeszélésé­nek, a narrációnak a lehetőségét is. A „történész” ugyanis az irodalomhoz hason­lóan kiválaszt egy nézőpontot, szemszöget, amelyből a történelem általános ér­telmetlensége, káosza (ez a fenséges) értelmesnek tűnik, s ezen értelem alapján mond el erről egy történetet (cselekményesít), amelynek - szintén az irodalom­hoz hasonlóan - van eleje, közepe, vége. A történelem mindebből következően az irodalomhoz, a művészethez hasonló fikció, konstrukció, ahol tehát nem a valóság rekonstrukciója történik meg; a történelem így nem más, mint a való­sághoz való viszonyulásnak egy módja, amelyet kitűnően reprezentálnak az említett stilisztikai kategóriák (metafora, metonímia... stb.), amelyek ennek a valósághoz való viszonyulásnak a módozatai, s amelyeknek ráadásul még a sor­rendjük is fontos, hiszen ebben a sorrendben a valóságtól való eltávolodásnak, az absztrakciónak egy újabb és újabb fokozatát jelentik. Aligha lehet kétséges, hogy White - és sok posztmodern gondolkodó - számára a valósághoz való reláció leginkább szimpatikus módja az irónia, a távolságtartás és a mindenféle tartalmi azonosításon, identifikációs törekvésen való, nietzschei ihletésű kívül helyezkedés. Persze White nem von le feltétlenül ilyen radikális konzekvenciát. 47 Northrop Frye: A kritika anatómiája. (Négy esszé.) Helikon Kiadó, 1998. 25

Next