Történeti Tanulmányok 18. (2010)
ELMÉLET, MÓDSZERTAN, HISTORIOGRÁFIA - Erős Vilmos: A historiográfia fogalma
Erős Vilmos ahogy azok valóban megtörténtek, hanem csak annyiban, amennyiben morális példázatokként szolgálnak, melyeket retorikai eszközökkel kell még díszesebben felruházni. Tegyük hozzá: egyes értelmezések szerint a középkori (sőt az ókori) történetírás is a historiográfiai folyamat szerves része, illetve ezen interpretációk szerint a középkori (alkalmanként az ókori) gondolkodást is éppenséggel historikus történelmi látásmód jellemzi. Ennek kapcsán beszélnek például a keresztény történeti gondolkodás forradalmáról (mindenekelőtt a keresztény egyházatyák képviselnék ezt), amely az a historikus ókorral szemben radikális fordulatot hajtott végre, amikor a történelmet birodalmak egymásutánjaként (tehát valamiféle fejlődésként) s egy végcél felé mutató folyamatként értelmezte. Ismét mások (pl. Denis de Rougemont vagy Mircea Eliade) az ókortól kezdődő egységes európai hagyományként tekintik a keleti gondolkodásmóddal szemben, amely a körforgáson és így „az örök visszatérés” mítoszán alapul, az emberi történelemnek valamiféle haladásgondolaton, linearitáson alapuló értelmezését. Természetesen itt nincs tér a kérdés részletesebb taglalására, egyelőre csak azt kívánom leszögezni, hogy megfontolandó érvei vannak még H. White-nak is, amikor a középkori történeti munkákat koncepció (employment) nélküli kompilációknak tartja s nem tekinti őket a historiográfiai folyamat részének. Az is nehezen cáfolható, hogy „modern” értelemben vett történészi intézményrendszerről sem az ókorban, sem a középkorban nem beszélhetünk. Minthogy olyan jellegű történetfilozófiáról sem, mint a 18. századtól kezdődő, amely középpontba helyezi a történeti tudás önállóságának, tulajdonképpeniségének boncolgatását, illetve a változóban, a levélben, a létesülésben, tehát a történelemben megvalósuló igazság feltárását. Mindezért vizsgálódásaink a következőkbena címben jelzetteknek megfelelően) az újkori történetírás történetére irányulnak.6 A historiográfia fejlődésének következő nagyobb periódusa a 16-18. század időszaka. Erre a korszakra esik az ún. „kritikai” történetírás kialakulása.7 Ezt a 6 Lásd Breisach és Burrow munkáit, ill. konkrétan Hayden White: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Bp., 1997. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza. Avagy mindenség és történelem. Európa Könyvkiadó, Bp., 1998. Kari LöWtTH: Világtörténet és üdvtörténet. (A történelemfilozófia teológiai gyökerei.) Atlantisz, Bp., 1996. Erős Vilmos: Hegel és Kierkegaard között. (Denis de Rougemont és a történelem.) In: Világosság 49, 2008, 5. sz. 81-88. 7 Vö. F. Smith Fussner: The Historical Revolution. English Historical Writing and Thought 1580-1640. London Routledge, 1962. D. Kelley: Foundations of Modem Historical Scholarship. Language, Law and History in the French Renaissance. New York, 1970. Erich Hassinger: Empirisch-rationaler Historismus. (Seine Ausbildung in der Literatur Westeuropas von Guicciardini bis Saint-Evremond.) Bern-München, 1978. Blandine Barrett-KRIEGEL: Les historiens de la monarchic. I. Jean Mabillon. (Paris, 1988); II. La defaite de l’érudition. (Paris, 1988); III. Les académies de l’histoire. (Paris, 1989); IV. La république incertaine. (Paris, 1989). Horst Walter Blanke: Historiographiegeschichte als Historik. (Fundamenta Historica 3.) Stuttgart-Bad Canstatt, 1991. Ulrich Muhlack: Geschichtswissenschaft im Humanismus und in der Aufklärung. (Die Vorgeschichte des Historismus.) Verlag C. H. Beck,