Magyar Törvényhozók Lapja, 1943 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-01 / 1. szám
MAGYAR TÖRVÉNYHOZÓK LAPJA FŐSZERKESZTŐ: TEMPLE REZSŐ dr. 1943. január heli A magyar parlamentarizmus válsága mikor a régi és úgynevezett fibxerális idők politikai történetét tanulmányozzuk az akkori politikai mozgalmak tükrében, a régi publicisztikában, önkéntelenül is az az érzésünk támad, hogy az 1867-től 1918-ig terjedő korszakot nem választotta el olyan éles elkülönülés mondjuk az azt megelőző 1790—1867-ig terjedő korszaktól, mint amilyen űrt és szakadást érzünk a mai korszak és az 1867—1918. korszak között felfogásban, lélekben, ítéletben, vágyakban. Ez az érzésünk azonbsan sehogyan, sem tapad a fejlődés szabályos és természetes útjához, hanem bizonyos hiányt, zökkenőt érzünk. Olyan ugrást, amiből tagadhatatlanul a természetellenesség mellékíze érezhető. Miért? Mert ,a társadalomfejlődés minden jelenségére is feltétlenül, áll az a szabály, amit úgy ismerünk, hogy a természetben nincs ugrálás. Senki sem vonhatja kétségbe azt, hogy a nemzet történetében alig volt még olyan korszak, mint ,a mostani, amikor a légtönnyomon megnyilvánuló politikai közfelfogás olyannyira megtagadta volna a közvetlen őt megelőző korszak életforma eszményeit, mintahhogyan ezt a mai korszak — 1920-tól kezdődőleg — teszi azal a korszakkalszemben, amelyet az 1867—1918-as számokkal jeleztünk. Le kell azonban szegeznünk azt az ugyancsak tagadhatatlan tényt, hogy ez az eszmei eltérés nem halad túl ,aszellemi formákon, mert a test, az organizáció nem tudott vagy nem akart eltérni az előző korszak életformáitól — (hogy tudott-e vagy nem akart, ez külön vizsgálódás és vita tárgya lehet) — vagyis a társadalmi berendezkedés életformái, kezdve a közigazgatástól egészen a közgazdasági szervezetig nem sokban tért el az őt megelőző korszak ."Szervezeti életformáitól, így aztán, egészen kézenfekvő, hogy" egy’ tűrhetetlen lelki hasadást fedezhetünk fel mai társadalmunk politikai megnyilvánulásaiban, hiszen a régi testből érezzük azt a szellemi kisugárzást és származnak olyan szellemi megnyilvánulások, amelyeket pathomigilus-nak tarthatunk teljes joggal. Ebből a hasadástól süvít felénk nap, mint nap az a szellemi zűrzavar, a fogalmak téves összezavarása és bontja meg a logikus gondolkozás egészséges menetét. A jidszavak felületes hangoztatása valóságos, ködbe burkolja az olyan alapigazságokat, amelyeket a mai társadalmi életforma végeredményben nem nélkülözhet a további fejlődés során. Az előző korszaknak ily módon való kategorikus elutasítása csak felületes lehet, tartva azonban magunkat szigorúan ehhez, feltétlenül rátévedünk egy olyan írtra, ahol az őszinteség teljes hiányát érezhetjük minden vonatkozásban. És ennek az őszinteségnek a teljes hiányát tapusztáthatjuk ma már egész politikai közéletünkben. Mert imdokolásunk, amellyel a bennünket közvetlenül megelőző korszak eszményeit maguunktól elutasítjuk, igen gyenge lábon áll, erőszakolt és sem történelmi, sem társadalomfejlődési okokkal nem indokolható. Talán a legérthetőbben és legvilágosabban azzal tudjuk ezt a lelkihasadását mai társadalmunknak érzékeltetni, ha a közjogi szervezetünket vizsgáljuk. Ugyanis közjogi konstrukciónkban csodálatos módon nem tértünk el az évezredes fejlődés szabályaitól, sőt örömmel kell megállapítanunk azt, hogy közjogi tradícióinkhoz való ragaszkodásunk soha nem volt annyira életerős, olyan tisztelettel teljes, mint az utóbbi két évtizedben, annak ellenére, hogy a külső behatások soha ettől nem ideártak bennünket annyira eltéríteni, mint éppen az utolsó két évtizedben. Ezt nem tulajdon síthatjuk másnak, mint egy nemzet egészséges életösztönének, sokszor talán, a tudatalatt való erők megnyilvánulásának, mutatván azt az utat, amelyről nem szabad letérnünk éppen az elkövetkező újabb ezer év fejlődési törvényei miatt A Amikor Kállay Miklós miniszterelnök úr nemrég azt a kijelentést tette egyik beszédében, hogy ma már szinte egy sziget vagyunk ezen a kontinensen, ahol még parlamentarizmus van, ezzel is csak jelezte azt, hogy ez a nemzet nem akar letérni történelmi fejlődésének egészséges útjáról és az alkotmányosságunkhoz való ragaszkodás nem üres forma, hanem igenis belső megérzés, életet adó szükségessége ennek a nemzetnek. Akadhatnak a magyar politikai közélet színpadán augurok vagy kuruzslók, akik a koreszmés szédületben az alkotmányosságtól olyan „elaszticitást“ kívánnának meg, amely egyenlő