Tükör, 1934 (2. évfolyam, 6-12. szám)
1934-07-01 / 7. szám
A vadevezés modern dolog. Szemünk láttára született, fejlődött, terebélyesedett. Azokban a régi, szép békeidőkben idegenül ráztuk volna fejünket, ha valaki vadevezősöket emleget, és legfeljebb tolldíszes, tetovált maorikra, Újzéland és Polinézia bennszülötteire gondoltunk volna, nem pedig pesti könyvelőkre, egyetemistákra, irodakisasszonyokra és egyéb tagjaira annak a széles társadalmi rétegnek, amely ma esztendőről-esztendőre kibővülve hódol a vadevezésnek. A háború előtti nyáron már vagy egy tucat csónakház ringatózott a Dunán, a négy véres esztendőben elcsendesedtek az evezőcsapások, s csak másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött meg újra az evezés. De még akkor is milyen sivárak voltak a partok. Gondoljunk csak vissza! Az ember büszkén felöltötte a nemzetisták dresszét, a fekete-fehér csíkos trikót (ujjatlan volt már addigra és kényelmes), kicipelte a csónakhangárból a négyest vagy nyolcast, loccsanva csókolták a karcsú hajótestet a friss habok, «Csapat kész, — rajt», nekivágtunk, elhúztunk a romok mellett, túl a szigetcsúcson átvágtunk keresztben, hajógyári ág, el a híd alatt, aztán újra ki a nagy Dunára, és ott, igen, mi volt ott? Hát— semmi. Csupasz, sivár, üres partok. Legfeljebb egy nekibúsult horgász, vagy sulykoló parasztasszony, fűben heverésző, hancúrozó gyerek . . . És ma, mit látunk ugyanitt ma? Óriási a változás. Káprázik a szem, hiszen még csak a régi kép van előtte. Új birodalom keletkezett itt: a vadevezősök birodalma. Itt laknak, itt tanyáznak, ide vágyakoznak hétköznapok hosszú hivatali ideje alatt, ide rohannak, villamoson szorongva, porban gázolva, ide, a Duna partjára, ahol hatalmas csónakházak, úszó vízigarázsok tartják megfeszítve a karvastag kikötősodronyokat. Kiépült, átalakult az egész vidék. A vadevezősök országa ez, s érdekes közelebbről szemügyre venni ennek a derűs, napsütéses birodalomnak a lakóit. A vadevezős teljes polgárjogot harcolt ki magának. Előkelő, klubszínekben navigáló evezősök eleinte félvállról, kissé meghökkenve, kissé apprehenzíven nézték első rohamukat, minz kérem, mit jelentsenek ezek a jövevények: lom- Taludi Sándor felvételeivel. posak, szabálytalanok, dresszük sincs, az egyik így, a másik úgy öltözik, illeve vetkezik neki az evezésnek, stílusról fogalmuk sincs, sztrókjaik egyenetlenek, viselkedésük nem is sportszerű, kiabálnak, énekelnek, harsogva, danolászva jönnek-mennek, vadak ezek, bizony vadak, így kapták a nevüket. Eleinte tiltakoztak, önérzeteskedtek. Hogy ők nem vadak, hanem «szabadevezősök». Hogy nekik is szabad a Dunát élvezniük. Hogy ők is részt kérnek a vízi élet örömeiből. Aztán megszokták nevüket. Nem is törődnek ma már vele. Vadak? Hát jó, vadak. De jókedvűek, boldogok. Akik élvezik az életet, a pihenést, a napfényt, a levegőt, az egészséges mozgást, a tornát, a fürdőzést, mindent. És ők azok, akik megteremtették a magyar Dunán azt az eleven, színes, nagyszerű víziéletet, amelyet más országokban már régesrégen megtettek