Tükör, 1934 (2. évfolyam, 6-12. szám)

1934-07-01 / 7. szám

A vadevezés modern dolog. Szemünk lát­tára született, fejlődött, terebélyesedett. Azokban a régi, szép békeidőkben idegenül ráztuk volna fejünket, ha valaki vadevezősöket emleget, és leg­feljebb tolldíszes, tetovált maorikra, Újzéland és Polinézia bennszülötteire gondoltunk volna, nem pedig pesti könyvelőkre, egyetemistákra, irodakisasszonyokra és egyéb tagjaira annak a széles társadalmi rétegnek, amely ma esztendő­­ről-esztendőre kibővülve hódol a vadevezésnek. A háború előtti nyáron már vagy egy tucat csónakház ringatózott a Dunán, a négy véres esztendőben elcsendesedtek az evezőcsapások, s csak másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött meg újra az evezés. De még akkor is milyen sivárak voltak a partok. Gondoljunk csak vissza! Az ember büszkén felöltötte a nemzetisták dresszét, a fekete-fehér csíkos trikót (ujjatlan volt már addigra és kényelmes), kicipelte a csónak­hangárból a négyest vagy nyolcast, loccsanva csókolták a karcsú hajótestet a friss habok, «Csapat kész, — rajt­­», nekivágtunk, elhúz­tunk a romok mellett, túl a szigetcsúcson át­vágtunk keresztben, hajógyári ág, el a híd alatt, aztán újra ki a nagy Dunára, és ott, igen, mi volt ott? Hát­­— semmi. Csupasz, sivár, üres partok. Legfeljebb egy nekibúsult horgász, vagy sulykoló parasztasszony, fűben heverésző, hancúrozó gyerek . . . És ma, mit látunk ugyanitt ma? Óriási a változás. Káprázik a szem, hiszen még csak a régi kép van előtte. Új birodalom keletkezett itt: a vadevezősök birodalma. Itt laknak, itt tanyáznak, ide vágyakoznak hétköznapok hosszú hivatali ideje alatt, ide ro­hannak, villamoson szorongva, porban gázolva, ide, a Duna partjára, ahol hatalmas csónak­házak, úszó vízigarázsok tartják megfeszítve a karvastag kikötősodronyokat. Kiépült, átala­kult az egész vidék. A vadevezősök országa ez, s érdekes közelebbről szemügyre venni ennek a derűs, napsütéses birodalomnak a lakóit. A vadevezős teljes polgárjogot harcolt ki magának. Előkelő, klubszínekben navigáló eve­zősök eleinte félvállról, kissé meghökkenve, kissé apprehenzíven nézték első rohamukat, mi­nz kérem, mit jelentsenek ezek a jövevények: lom- Taludi Sándor felvételeivel. posak, szabálytalanok, dresszük sincs, az egyik így, a másik úgy öltözik, illeve vetkezik neki az evezésnek, stílusról fogalmuk sincs, sztrókjaik egyenetlenek, viselkedésük nem is sportszerű, kiabálnak, énekelnek,­­ harsogva, danolászva jönnek-mennek, vadak ezek, bizony vadak, így kapták a nevüket. Eleinte tiltakoztak, önérzeteskedtek. Hogy ők nem vadak, hanem «szabadevezősök». Hogy nekik is szabad a­ Dunát élvezniük. Hogy ők is részt kérnek a vízi élet örömeiből. Aztán megszokták nevüket. Nem is törődnek ma már vele. Vadak? Hát jó, vadak. De jókedvűek, boldogok. Akik élvezik az életet, a pihenést, a napfényt, a levegőt, az egészséges mozgást, a tornát, a fürdőzést, mindent. És ők azok, akik megteremtették a magyar Dunán azt az eleven, színes, nagyszerű víziéletet, amelyet más országokban már régesrégen megtettek

Next