Tükör, 1965. július-szeptember (2. évfolyam, 27-39. szám)
1965-07-27 / 30. szám
Az önmagába, befelé néző arc, a művész arca vergődő életet élt, egy-egy pillanatra démonikus eltorzultságok jelentek meg rajta, tükrözve a végsőkig felfokozott szellemi-lelki-testi koncentráltságot, majd pillanatok alatt kisimult és már-már életfeletti boldogság áradt széjjel rajta. A melódia-vonalak lezárt rendjében, a muzsika prosperos varázsában, idő feletti boldog örömében találkozott Mozart, és aki nyomában járt e júliusi estén: Szvjatoszlav Richter. És mindannyian, akik Mozart nyomába szegődtünk e pillanatokban, háromezren, Erkel színházának homályba borult nézőterén. Kerestem a testvérit, azt, ami összeköt a többi hallgatóval, és meg is találtam: az eltévült pillantásokban, a félig nyílt ajkakon, az arcok haloványságában, az igézet némaságában, mely mindannyiunkra rátelepedett, míg Richter zogorázott. Azután fölemelkedett a művész, elszakadt a zongorától, felénk fordult, félszegen, fejét szinte bocsánatkérően félrefordítva, a szerénység olyan mozdulatával és kifejezésével, amelyet szerénységet mímelő álszerény koncert-nagyságok sohasem tudnának tőle eltanulni. És az emlékezetemben megszólalt Richter egy különös mondata, a messze múltból. Operaházi páholy mélyén ültünk, Richter ezen az estén Bartók három színpadi művét hallgatta, négy napon belül immár másodszor. Meglepetten fordult felém, amikor néhány halk szóban azt mondtam: a koncentráltságnak olyan fokát érzem az ő zongorajátékában, amelyhez hasonlót senkiében sem. ■— Koncentráltság? — s elcsodálkozva nézett rám a színét váltó és sugallatos tekintetű szem —, koncentráltság? Nincs ennek semmi titka, amit ön koncentráltságnak nevez... a műre gondolok, egész nap, örökösen a műre, amelyet este játszani fogok. Semmi másra, egész nap semmi másra ... Hat éve ennek, de most mintha még teljesebbé vált volna Richter játékában ez a sűrítettség — és a tragikus feszültség, amely ebből a sűrítettségből szerteárad a közönség felé. A kezét nézem, a feltűnően hosszú kezet, mikor zongorázik. Minden ujja külön életet él, egyik a másiktól függetleníti magát. Hallgatom a megfoghatatlanul finom hanghatásokat. Egy-egy fuvallatszerű, füllel alig felfogható, eszményien tiszta, salaktalanul nemes hang születik, futamok, trillák, gyöngyözök avagy sóhajtok, sikoltok és elhalok, míg a látcsövemmel és minden idegem megfeszítésével figyelem az ujjakat. Megfoghatatlan!... Megfoghatatlan ez, valóban. Hiszen a Richter ujjai mintha nem is érintenéka billentyűket... Legalább szemmel és nagyítóüveggel nem észlelhető az emberkéz ujjainak és az elefántcsont-billentyűknek az érintkezése. De az elefántcsont-billentyűk mégis szólnak. És hogyan szólnak, hogyan!... Végsőkig finomult hangon szólnak, nem is merem azt mondani, hogy csiszoltam Ez a csiszoltság technikát és műgondot jelentene, márpedig Richter technikán túli muzsikálását nem szabad a mesterség műkifejezéseivel lealacsonyítani. Később, hogy szűnt az igézet, a szünetben, a közönség soraiban jártam-keltem, s figyeltem a varázs hatalmából kiszabadult különböző korú, rendű-rangú hallgatók arcát. Eszembe jutott, amit elköltözött nagy mesterünk, Weiner Leó mondott egyszer. Társaságban voltunk, mikor egy jámbor lélek érdeklődött, hogy Weiner professzor mit is tanít a Zeneművészeti Főiskolán? Zongorát? Nem! Hegedűt? Nem! Sorra kérdezte az összes hangszereket, sorra az akadémiai értesítő minden tantárgyát. Weiner végül megszánta, és mosolyogva válaszolt: „Mindezt nem tanítom ... Muzsikát tanítok, kérem ." Hat esztendeje, azon a bizonyos Bartók-esten, Richter még a szünetben sem hagyta el a páholyt. Az ujjairól beszéltem, a kezéről. Ismét csak elcsodálkozott: — A kezem? Az ujjaim?... Hiszen én nem a kezemmel muzsikálok! ... Minek elemezzem ezt a mélyértelmű mondatát, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Aki a zenét nemcsak a fülével hallgatja, hanem a lelkével is, megérti, mit mondott akkor nekem Szvjatoszlav Richter. Beethoven 101. opus-számú szonátáját is eljátszotta, amelyről megírták, hogy démoni és kétségbeesett küzdelmet folytat benne Beethoven: ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. Eszembe jutott egy nagy zenetudós szava: Beethoven ezt a művét valamely titáni hiper-zongorára, valami sohasem volt hangszerre képzelte el. Richter ujjai alatt úgy szólt a nagy fekete zongora, hogy erre a Beethoventől elképzelt „zongorán túli és sohasem-volt zongorára” kellett gondolnom. R Richternek nincs egyetlen hatásvadászó mozdulata, idegenek tőle a virtuózok és virtuózkodók mutatványai. Átszellemült pianók pillanataiban a zongorát mintha átölelné, hogy aztán egy egetrázóan hatalmas akkord robbanjon ki, a fellegekig lángolva. Egy ilyen pillanat juttatta eszembe a nagy francia operaszerző, Auber mondását. Társaságban találkozott az öregedő Rossinivel, akiről kevesen tudták, hogy tüneményes zongorista, Rossini játszott. Auber — mint később följegyezte — odapillantott, és egyszerre csak úgy látta, hogy — a klaviatúra füstölgött... Richter befejezte. S a billentyűk füstölögtek ... BALASSA IMRE Fotó: SZALAY ZOLTÁN □ 19