Tükör, 1966. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)

1966-03-15 / 11. szám

mag­részecskéket vagy magtöre­dékeket az egyesüléshez nélkülöz­hetetlen nagy sebességre gyorsítja fel. A fúzióban résztvevő elektro­mosan töltött magrészecskék ugyanis azonos — pozitív — elekt­romos töltéseik következtében nagy erővel taszítják egymást, ha megfelelő közelségbe kerülnek. Ezt a taszítást kell legyőzni, más szóval, a két magot nagyobb erő­vel kell egymás felé közelíteni, mint amekkora erővel egymást ta­szítják. A megfelelően magas hő­mérséklet — gyakran 100 millió fok — biztosítja azt, hogy a mag­részek legyőzhessék egymás taszí­tó hatását. A SZABÁLYOZATLAN TERMOFÚZIÓ A magegyesülések során az ener­gia az egyesülésben résztvevő anyag tömegének egy kis hánya­dából jön létre. Ez az energia­­mennyiség, az úgynevezett tömeg­defektusból az einsteini tömeg— energia összefüggés értelmében válik szabaddá. Korunk legpusztítóbb fegyvere, a hidrogénbomba is termofúziós be­rendezés, melyben a fúzió létre­jöttéhez szükséges magas hőmér­sékletet atombomba robbantásá­val keltik. Felépítését tekintve, egy preparált atombombából és az azt körülvevő cseppfolyós deu­tériumból áll. Az itt felszabaduló hatalmas energiákat néhány szám­adattal jellemezhetjük. Ha e fo­lyamat során 1 kg hélium kelet­kezik, akkor a már említett tö­megdefektus következtében 21 ezer tonna — 2100 vasúti vagon­­nyi — 7000 kalóriatartalmú kő­szénben rejlő hőenergiával egyen­értékű energia szabadul fel. A ter­mofúziós reakciók energiasűrűsé­ge mintegy hétszerese a 235-ös urán hasadásakor észlelhető ener­giasűrűségnek ö­rült fenntartani a másodperc né­hány ezred részéig, a Zeta elne­vezésű berendezés segítségével. A szovjet kutatók Ogra elnevezésű berendezésében pedig a legutóbbi időkben 1/10 másodpercig mintegy 30 millió fokos hőmérsékletet hoz­tak létre. A plazmafizikusok megállapítot­ták, hogy a laboratóriumban elő­idézett termofúziós reakcióknál a legkedvezőbb kiindulási anyag a deutérium és a lítium elegye. A deutérium a legegyszerűbben ten­gervízből nyerhető, desztilláló­val. Ennek folyamán a tengervízből először elkülönítik a nehézvizet, majd ebből vízbontással vonják ki a nehézhidrogént, a deutériumot. Minden 27 liter víz 1 teáskanálnyi nehézvizet tartalmaz. A nehézvíz kilója ma mintegy 60 dollárba ke­rül, az ebből előállítható nehéz­hidrogén kilónkénti ára pedig 900 dollár. A reakció másik alapanya­gának, a lítiumnak elválasztása némileg drágább. Az összköltsé­gek azonban még mindig sokkal alacsonyabbak a hagyományos tü­zelőanyagoknál. Ilyen módon ugyanis 30 milliószor több ener­giát nyerhetünk, mint ugyanilyen súlyú gázolajból. Az így nyert energia kilowattóránkénti ára még az egy fillért sem érné el! A HIDROGÉNBOMBA MEGSZELÍDÍTÉSE FELÉ Ha a csillagtüzeket a Földön nem­csak hidrogénbombában, hanem szabályozott, a szükségleteknek megfelelően kézben tartott mó­don is hasznosítani tudnánk, min­den eddiginél hatékonyabb ener­giaforráshoz jutnánk. Ez pedig nagyon fontos szempont, mert a világstatisztika szerint az emberi­ség energiaigényei 10 évenként megháromszorozódnak. A plazmafizikusok erőfeszítései­ket, érthetően, az energiatermelő folyamatok megoldására koncent­rálják. A feladat persze nem könnyű. Már az alapkísérletek el­végzése is minden eddiginél na­gyobb szellemi, anyagi és techni­kai felkészültséget igényel. Bár már 1956 elején sikerült a szov­jet Kurcsatovnak 1 millió fokos hőmérsékletet előállítani, ezen a hőmérsékleten a fúziós reakció még nem jött létre. Az angliai Harwellben 1957 októberében már 5 millió fokos hőmérsékletet sike­­ r MUNKÁRA FOGOTT PLAZMA A negyedik halmazállapot rend­kívül előnyös lehetőségek hordo­zója. Ezeknek mindeddig, sajnos, csak egy részét tudtuk gyakorla­tilag hasznosítani. A plazma rend­kívüli energiabőségét és a benne kialakuló magas hőmérsékleteket igen jól felhasználhatjuk magas olvadáspontú anyagok megmun­kálására, vágására. A plazmaálla­potú anyag tehát munkaeszközzé vált, s már ipari vonatkozásban is igen gyakran találkozunk könnyen kezelhető, gazdaságosan és auto­matizáltan üzemelő, nagy munka­sebességet biztosító, plazmasuga­ras szerszámokkal. A kémiai technológiákban is új fejezetet nyitott a plazma megje­lenése. A plazmakémia olyan re­akciókat tesz lehetővé, gazdasá­gossá és gyorssá, amelyek más úton csak igen drágán valósítha­tók meg. A plazma alkalmazása új fejeze­tet nyitott a mesterséges égites­tek irányításában is. A plazma­­rakétahaj­tóművek képesek ele­gendő tolóerőt szolgáltatni a mes­terséges égitestek manőverezései­hez. A Szonda—3 elnevezésű szov­jet mesterséges égitesten, amely tavaly ismételten lefényképezte a Holdnak a Földünktől elfordult oldalát, plazmahajtóműveket al­kalmaztak. A plazma mind nagyobb teret hó­dít a tudományban és a tech­nikában. A plazmafizikusok fel­adata, hogy a lehető leggyorsab­ban megismerjék a plazma által kínált előnyös lehetőségeket, és azokat mihamarabb az emberiség szolgálatába állítsák. DR. BITÓ JÁNOS Cro Szavakból, lépésekből, edénycsörgésből, liftzúgásból rakom össze a kinti világot. Ez a kint most egy klinika folyosója. Bámulatosan fogékony a tehetetlen ember. A műtét utáni második napon már megkülönbözteti fülem a nővérek lépteit, s ha odakint lenyomják a kilincset, már tudom, hogy a professzor, az osztályvezető tanár­segéd vagy a diétás nővér lép be majd az ajtón. A legizgalmasabb játék a csengőszó fü­lelése. Van szerény, van alázatos, van türel­metlen és van parancsoló csengetés. Higgyék el, ilyen állapotban is kitűnően elszórakozhat az ember. Együtt riad az éjszakás nő­vérrel, együtt siet vele a kórterembe. Rokonszenvel vagy ha­rag­gal hajol a beteg felé, mert arcokat rajzol a képzelete. Ez a sze­rény, bocsánatkérő csengőszó, falusi öreg férfi, talán félórája már, hogy nyúlna a csengőgombhoz, de százszor is visszaejti kezét a ta­karóra, míg végül rászánja magát. Ez pedig, aki ötpercenként csenget, de úgy, hogy le nem veszi ujját a csengőgombról, míg ágyához nem ér az ápolónő, lerajzolhatatlan, mert minden arc­vonása rángatózó sértettség, hogy jön ő ahhoz, hogy itt feküdjön magatehetetlen, de ha már így van, miért nem üli körül ágyát a klinika minden orvosa, minden ápolónője? Mondom, kitűnő mulatság, jó szórakozás ez, fűtve a kíváncsiság­gal, telibe talál-e vagy becsap a képzeletem? Ha fölkelek, s meg­ismerem őket, valóban rokonszenves lesz-e, akit most annak vélek, s ellenszenves-e, akit most annak tudok. S mikor eljött az a vasár­nap reggel, s kiléphettem a folyosóra, első csoszogásom a 16-os kórterem ajtajához vitt. Mert faggatásomra megtudtam a nővé­rektől, hogy ott fekszik a sértett beteg, a parancsolva csöngető. Belesek az ajtón, s majdnem fölkiáltok: Hát te vagy az, öregúr? Te ápolónők réme, te éjszakáim 16-osa? Most már nem csak szám, de arc és név is vagy, hiszen ismerlek több mint harminc eszten­deje. Ilyen voltál ifjúkoromban is, ilyen követelőző, parancsoló. Ha neved is ideírnám, de sokan rád ismernének. Nem teszem. Csak arra gondolok, hogy ágyhoz láncolva se változik az ember. Aki úr, az a pokolban is úr. Illetve ott is az szeretne lenni. ★ Ugye, így mondják: az élet sűrűje... S aki ebbe a sűrűbe vágyik, ha vonatra száll, a másodosztályra vált jegyet: gyereksírás, viccek, tájszó, ölbe rakott elemózsiás táska, ulti parti — gyerekkorunkba és jövőnkbe kattognak a vonat kerekei, így van ez valahogy a kór­házban is. Itt a sokágyas, nagy kórterem a második osztály. Tizen­négy ágy, tizennégy ember. Ugyanannyi sors és jellem. Van, aki lábbadozva is hessegetné a műtét emlékét, van, aki úgy gondol vissza rá, mintha győztes csatából jönne. Van, aki látogatás után kínálja, szétosztja a hazait, s van, akinek éjjeli-szekrény fiókja megtelik száraz zsemlével, rothadó almával. Tizennégy ember. Kö­zösség ez már mindenképpen. Gyakran látogatok be hozzájuk, s nemcsak kíváncsiságból, de mert érzem is, hogy szívesen fogadnak. Tegnap este, mikor a ti­­zennégyek ajtajához érek, látom, hogy az orvos asztalánál ül egy köpcös, vidám férfi, s úgy, mintha emelvényen lenne. Azon ült. Azt épített maga alá szavaival. Szerencsére jókor érkeztem, s én is hallhattam János bácsi, a hajdani viccmester történetét, aki egyszer részegen elaludt a hullakamra egyik koporsójában, s arra ébredt, hogy már az udvaron járnak vele a hullaszállítók. »Hova visztek, fiúk?« — kiáltotta kijózanodva a rémülettől, mire azok koporsóstól a földre ejtették, majd átvetették magukat a keríté­sen, éppen egy rendőr karjaiba, aki betörőknek hitte őket... S ha másnap megtudtam is, hogy a hullakamrában nincs koporsó, a történet mégis igaz maradt. Igaz maradt, mert költészet és mese volt. Népmese és modern krimi. Mert mi is történt tulajdonkép­pen? Kivált a közösségből a költő, a mesemondó, példázva, hogy minden körülmények közt kell a költészet, kell a mese, hogy nincs semmi közösség művészet nélkül. □ 13

Next