Tükör, 1966. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1966-06-28 / 26. szám
Ha egy közelmúltban megjelent interjúban felelnem kellett erre a kérdésre: »]és a lóverseny?«. Ha már tudják rólam, amit helyemben sok álpuritán és álmoralista eltitkolna, hogy közel három éve látogatója vagyok az ügető- és galopp-pályának, átvéve a stafétabotot: Krúdytól, Heltaitól, Hunyady Sándortól s a drága Kellér Banditól —, akkor miért ne mondhatnám el, milyen mulatságos dolgok történtek velem a Kerepesi úti tribünök tövében? Fogadalmat nem teszek, se másnak, se magamnak, hátha nem tudom állni a szavamat, hát ezt se vegyék ígéretnek az értem aggódók: úgy érzem, belefáradtam. Úgy hiszem, most már eldobom a nagy elődöktől átvett stafétabotot. S ha eldobom, olyan senki se látta bozótba, hogy meg ne találják, valaki írótársam fel ne vegye! Nehogy úgy járjon, mint az ifjú prózaíró, akit csak négy hete kapott el e szenvedély, de már sikerült odáig jutnia, hogy amikor vasárnap este, hazamenet a versenyről, sörre szomjazva sorbaállt egy budai söntésben s a pénztárosnőhöz érve átnyújtotta a három forint húsz fillért, s így szólt: »Hat-kilenc vissza...« S a csodálkozó kérdésre, hogy »Tessék?«, még meg is ismételte: »Hat-kilenc vissza...« Tudom, híremen az se változtatna, ha nemcsak lóversenypályára, de eszpresszóba se tenném be többé a lábam; ha ezentúl vasárnaponként felgyalogolnék a Gugger-hegyre s hanyattfeküdve a fűben, hallgatnám a papírra vágyó verssorok zümmögését, ha hazamenet valóban dolgozni kezdenék, s a munka jó fáradtságával bújnék paplan alá. Ha már ilyen nyilvánosan vallok háromesztendős szenvedélyemről, megmondom azt is, hogy nem iszom, nem kártyázom, sohasem is tettem. Mégis, nem három, hanem legalább harminc esztendeje afféle »utolsó bohémnek« tartanak barátaim. Hogy miért, nem tudom. Csak azt, hogy ezen nem változtathatok. De térek vissza az elejére. Fogadókorom első heteiben történt, hogy egy gyógyszerész barátommal beszélgettem a pálya korlátjánál. Néhány perc múlva egy öreg tipszter — olyan figurája a lóversenypályának, aki a részesedés reményében nyolc-tíz embernek is »tuti tippet« ajánl, mindenkinek mást, gondolván egyik csak bejön — nekem, az »új fiúnak« is megsúgott egy sok pénzt hozó halálbiztos befutót. S mert ismerte barátomat, engem is gyógyszerész úrnak szólított. Ráhagytam. S a következő héten a második, harmadik, tizedik emberre is, aki így köszönt rám: »Hogy megy, gyógyszerész úr?« Ha azt kellett felelnem, hogy jól, ha azt, hogy rosszul —, a gyógyszerész úr ellen sohase tiltakoztam. Ma is készségesen megfordulok, ha valaki gyógyszerész urat kiált utánam. De ők a kisebbség. A többség nem gyógyszerész úrnak, hanem Szabó bácsinak szólított, összetévesztettek szegény, kiváló Szabó Ernővel. Akik a nagytehetségű színészt, a Szabó család Gobbi Hilda mellett legnépszerűbb alakját tisztelték bennem, ha hallották is, tőlem származó humornak, jópofaságnak vélték a gyógyszerész urat. Persze, hogy vállaltam ezt is. Persze, hogy a téli versenynapokon is, amikor a kokszkályhák parazsa fölé tartják kezüket a fogadók, amikor ezekbe a kokszkályhákba hajítják vesztő tikettjüket, szívesen sütkéreztem a Szabó Ernőre sütő napfényben. Esztendeje talán, amikor Szabó Ernő magas kitüntetést kapott, sok hívétől én vettem át a gratulációt. Számomra jó mulatság volt. Bámulóimnak nem éppen hasznos. Mert abban a hiszemben, hogy egy ilyen híres embernek csak jó értesülései lehetnek, tízen-húszan is nyújtották nyakukat mögöttem, ha pénztárhoz álltam. S utánam, éppen énutánam játszottak a szerencsétlenek. De ha vesztésbe is rántottam őket, népszerűségem nem szűnt; boldog volt, aki gyógyíthatatlan szenvedélyében társnak tudhatta a család kedvencét, aki, ha othon kénytelen volt is bevallani veszteségét, a szomorú közlést így enyhítette: — Miért? Szabó Ernő is játszik... Történt aztán ez év februárjában, hogy megbetegedtem. Történt aztán, hogy bevonultam az Üllői úti klinikára. Történt aztán, hogy a műtőasztalra, Babics professzor gyógyító kése alá fektettek. S éppen ebben az időben halt meg Szabó Ernő. Temetésén, sok ezernyi tisztelője közt, bizonyára ott voltak az ügetőpálya látogatói is, akik, mert betegségem miatt két hónapig nem láthattak, most már bizonyosan tudták, hogy akit ők Szabó Ernőnek véltek, valóban az volt. De a műtét utáni pihenőből, Parádfürdőről hazatérve, az első szombat délután megjelentem a Kerepesi úton. Azok a tekintetek! A hátam mögött összedugott fejek, a suttogások! Én, aki most már csupán gyógyszerész úr vagyok, talán sohase fogom megtudni, szélhámosnak tartanak-e, vagy a lóverseny olyan sírontúli szerelmesének, akinek szelleme minden szerdán és szombaton visszajár az ügetőre. Az Elnöki Tanács határozata értelmében a korábban Balmazújvároshoz tartozó Hortobágy-puszta önálló község lett. A Városépítési Tervező Vállalat már elkészítette a településfejlesztési tervet, amely szerint az új község a híres csárda és a vasútállomás közti területen alakul ki, s nagyobbrészt emeletes házakból áll majd. FOTÓ: SZALAY ZOLTÁN A kőhíd körül védett marad a puszta 60