Tükör, 1967. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)

1967-01-17 / 3. szám

s VARÁZSLÓ­­ kis albumát, hát akkor bizony nem a kamasz-vita s nem is a felnőtt - forma-nyomozás volt fontos, akkor semmi más nem volt fontos, mint Petőfi kézírása, az az önmagában is gyönyörű írás, és az a gyönyörű, valóságidéző elképzelés, hogy a költő, tollal a kezében, efölé az album fölé hajolt, s hogy ezt az albumot a keze is érin­tette. Pedig — figyelmeztetett Hatvany — van ennél szívenütőbb kéz­írása is Petőfinek nála. Mert az, hogy a szabadság költője vers­sort ír a szabadságról, ünnepi és szent dolog, de nem meglepő. Ezt várták tőle, mikor az emlékkönyvet elébetették. De itt van egy papírlap, egy tiszti borozgatás emlékét őrző, bekeretezve a falon. Olvassuk csak el! Bem — aki megnyitja őrnagy X százados . És így tovább. De: Petőfi Sándor százados Nem volt hajlandó az osztrákkal szemben vívott szabadságharc ka­tonájaként a név és rendfokozat sorrendjét németesen felírni, mint tiszttársai, nyilván megszokásból, tették. — Min­? — kérdezte Hatvany felcsillanó szemmel. Apaian erre volt a legbüszkébb. Márványasztal_____________________________________________ S ha már — hacsak mellékesen s közbevetőleg is — a szapphói strófáról esett említés, hadd kerüljön szó arról a szapphói sőt Szapphó versről, amelynek létrejötténél Hatvany úgy működött, mint a »­jó vezető« a »Tanár úr kérem«-ben, de még jobban is, mert nemcsak átbocsátotta magán az áramot — két egymástól tá­voli évezred költészetének közös áramát —, hanem terelte is gon­dosan, művet is létresegített vele. Ady, »Szapphó szerelmes éneke« című versét. Ahogy mesélte — s nem tudom, ő maga vagy Földessy Gyula vagy más megírta-e bárhol —, a Britannia kávéházban ültek, mikor ő Adynak Catullus Szapphó-versét megmutatta és vele Ady érdek­lődését, szándéka szerint, fölkeltette. — Mondd —, szólt Ady és máris írta a kávéházi asztal márvány­­lapjára — mert még papirost elővenni sem ért rá hirtelen fellel­­kesültségében — ezt az ezredéveken át ható és eleven verset új alakjában. A verset, melynek első létrejötte — legalábbis alkotó­elemeiben — Szapphónál is ősibb; a verset, melyet Catullus fordí­­tás-nemfordításként, híven is hozzá, de a maga szerelmesének ne­vét és a maga szerelmének szenvedélyességében is, épp szenve­délyessége miatti gátoltabb természetét is beleszőve, régen-régen újraalkotott. Mondta Hatvany latinul, s fordította sorról sorra a görög verset latinból, s született — nem! természetesen és vérbően élt tovább! — magyarul a vers az asztallapon. S visszakerült bele valami, amit csak Ady adhatott neki vissza és tehette ezáltal a kétszeresen közvetett költeményt legősibb­ önma­gával rokonná: a népi hang. Catullus, bármilyen mély itáliai gyö­kerei voltak is, városi költő volt; ha volt valaha törekvéseiben ur­bánus költő, hát ő volt az. Elvontabbá, fogalmibbá tette a Szapphó­­verset már a kezdetén, elhagyva belőle még a »férfiú«-t is, csak névmással jelölve azt, aki szemben ül az ő szerelmesével, s így hát az istenekkel egyenrangú. Adynál pedig, az irdatlan távolságon és a kettős közvetettségen át is azonnal felüti fejét az a Szapphónál is már csak nyomaiban , de erős, de gyönyörűséges nyomaiban élő népiség, amely a leszboszi fiú- és leányünnepiek kórusaiból áradt át a lírába. Adynál ez a férfiú már az első sorban legény lesz, »boldog legény, istenek párja«. A hangütés, a szapphónál szapphóibb hangütés torzítatlanul csendült fel ama márványaszta­lon. Azt is mondhatnám: a Leszbosz-szigeti virág, melyet később Catullus vázába tett s mely­ a vázában is csodálatosan illatozott, újra mintha a földből, nőtt ki azon a márványon. Erről az alkotói táv­folyamatról értesített az Ady-költemény kivi­rágzásának történetét elmondva, e virág mindig jókedvű kései kertésze. Lázadás Thomas Mann-nak házigazdája, értője, tisztelője, hódolója volt. De annyira, hogy ez a bensejéből fakadó érzelem már őt magát is za­varta. Fel is lázadt ellene. — Szörnyű, hogy ez az ember milyen természetesnek tartja, mi­lyen magától értetődően fogadja el a hódolatot —, mondta a hegyi kertben. — Jönnek a látogatók és ő engedi, sőt mintha el is várná, hogy úgy közelítsenek hozzá, mint valami uralkodóhoz. Ide­gesíti, ha öt percig nem dicsérik. — Hozzászoktatták — feleltem —, s kit több joggal mint épp őt? — Aztán Jókait említettem, akiről megírták, hogy úgy hozzászok­tatták ugyanehhez, hogy zavarba jött, ha belépett egy szobába és az ott ülők nem tapsoltak. Végül a József-regényekről kezdtem — szívem és az ő, a Hatvany szíve szerint — áradozni. Itt lázadt fel. Fontoskodást, körülményességet, ünnepélyeskedést említett. — Mmm, mmm, mmm — brummogta —, hogy irta volna meg ugyanezt egy francia! Aztán bement a verandára és továbbolvasta — áhítatos élvezettel — a József­et. Herczeg Ferenc____________________________________________ Napóleonról megírták: jól tudta, milyen nehéz visszautasítani va­lakit, aki áll, vagy jár, hát még ha a kezét tördeli. Aki állva sír, tragikus jelenség. De ha ül, az mindjárt más. Akkor még komikussá is válhat. — Üljön le, asszonyom —, mondta a császár egy csa­ládját sirató és zokogva fel-alá rohangáló előkelő hölgynek. Utána pedig nyugodtan megtagadta összes kérését. Herczeg Ferenc még Napóleonnál is bölcsebb volt. — Mikor elítéltek — mesélte Halvány, aki semmiről nem emléke­zett meg oly gyakran, mint börtön­ idejéről, amelynek remekírók és a nemzetközi PEN tiltakozása vetett aztán véget —a mikor el­ítéltek, feleségem — (az akkori) — felhívta többek között Herczeg Ferencet is: hadd mehessen el hozzá, közbelépését kérni, ennek módozatait megbeszélni. »Nem — mondta Herczeg —, magam jö­vök!« Úriember volt, tudta, illetlenség visszautasítani egy hölgyet, aki kéréssel megy hozzá. Majd ő jön, fel is öltözött az alkalomhoz illően sötétbe, jött is, sajnálom a Lacit, egész szívemmel vele va­gyok, forduljon talán máshoz a Laci, dögöljön meg a Laci, és szé­pen nemet mondott, minthogy házhoz jött. Mert az egészen más. Ha tudnák... Ez és ilyen emlékezések hangzottak abban a svábhegyi kertben. De jött a tél és a lábadozó visszatért a Várba, amin megint csak rettenetesen mulatott. Azon tudniillik, hogy ő, a bors a kormányzó számára, most valóban ott van annak az orra alatt. Egyszer levit­tek a várból kocsin, nyitott autón, ha jól emlékszem. A kanyarban a rendőr akkorát szalutált, hogy szinte pukkant. — Ha tudná, kinek tiszteleg! — nevetett Hatvany. — De hát persze a Vár az a Vár, az autó onnan jön, mit tenne mást? Később meg jött egy olyan fél évtized, emigrációs évek után ismét idehaza, amikor azt lehetett volna kérdezni: — Tudják-e, kinek nem tisztelegnek? Még anyagi gondok közé is került. Könyveit nem adták ki. Még úttörő jelentőségű nagy munkájának, az »így élt Petőfi«-nek kiadása is hosszan váratott magára. Leves kénytelen volt eladni az Ady-leveleket, egy hosszú, irodalomtörté­netien és történelmien izgalmas barátság dokumentumait, az Aka­démiának. Egyébként a legjobb helyre kerültek azok a levelek, a közösség birtokába, szétszórandó és tehát így megőrzendő kincs­ként. Csak épp korábban a tervezettnél. S a fonákság az volt, hogy ebből kellett élniük. — Mondtam is mindig ennél az asztalnál — mesélte Hatvany ne­vetve a Pozsonyi úti szép lakásban, ahol még orgonafája is nőtt a Dunára néző nagy teraszon — mondtam is azokban az években, valahányszor Loli behozta a levest: »Ady törleszt«. Goethe Nyolcvanadik születésnapján láttam utoljára. Nem vezettek a be­tegszobába, mint azidőtt már többször, hanem ő jött ki, pongyolá­ban, szálegyenesen, a régi szép jelenségként, nevetve s egy Goethe­­idézettel az ajkán. Tudta: nyolcvanadik születésnapján az olyan embernek, aki hosszú és termékeny, izgalmas és jelentős irodalmi korszakot testesít meg, Goethe-idézettel kell fogadnia a vendége­ket. Sőt — a tudatos és önmagát is figyelő szellemi élet kétlábon járó templomaként —, egy kicsit Goethévé kell válnia. Ami sike­rült is neki. Csak én nem bizonyulok jó Eckermannak, mert íme elfelejtettem, mit idézett Goethétől. Hanem azt nem, hogy hogyan. Az arcán azt a csínytevő mosolyt, azt a »no mit szóltok hozzá, ag­gastyán lettem, hát nem mennyei tréfa ez?« mosolyt, azt a kama­­szosat, szellemi gyermekek hada fürge pátriárkájának arcán. S a hangsúlyát sem, ahogyan minden szót külön is mint valami törté­net csattanóját megnyomva, mintegy minden szóra külön visszhan­got várt, összenézést, összenevetést. Azon is, hogy ez a nap íme ünnep. Azon is, hogy valóban az, mért is kellene hát csodálkozni vagy mulatni rajta. Azon is, hogy ezen lehet csak mulatni és cso­dálkozni igazán. — De aztán térj haza — mondta a fáraó Józsefnek —, három hó­nap elegendő egy Atya gyászolására, akármilyen nagy selymű volt is. A mindétig tartó hónapokban sem felejthető arc ez a nyolcvanadik születésnapi, a maga cinkos­ csodálkozásában, ahogyan keresi és meg is találja a vele összenézőket. Ahogyan az sugárzik róla, hogy ugye milyen kérlelhetetlen egy buta gép az idő. És hogy ugye mégis használni lehetett valamire, és még mindig lehet. S ahogyan sugárzik róla a folytonos­ ünnepi mulatság, amely mindig komo­lyan kezelte a betűt és mindig összenevetett az élettel.

Next