Tükör, 1967. július-szeptember (4. évfolyam, 27-39. szám)
1967-07-11 / 28. szám
GYÁRFÁS MIKLÓS: Kellékek élete Ismertem egy kellékest gyermekkoromban, aki a Bánk bánt így határozta meg: „Aranykupák, korona, tőr.” Tulajdonképpen nemcsak kellékes szemszögből nézve volt igaza, hanem dramaturgiailag is. A műben az ország elégedetlen főurai aranykupákkal koccintanak az összeesküvés sikerére, a királyi koronát meg akarják menteni az idegenektől, de Gertrudis tőrt ragad Bánk ellen, hogy orvul leszúrja, s a király helyettese kicsavarja az asszony kezéből a tőrt, annak keblébe szúrja. E háromféle kellék puszta felsorolása is egyben a dráma történésének lényegére mutat. A kellékek szerepe tehát nem korlátozódik dekorációra, hangulatfestésre, a drámák tárgyi világának több a jelentése. A Lope de Vega-féle spanyol drámákat például a dramaturgia — szinte kellékesi módon — kardos, köpenyes drámáknak nevezi. Valóban, e művekben a kard rendszerint becsületért vív, s a köpeny, elfödi az arcot, melyet egy csel sikerének érdekében takar. A színpadi díszlet sokféle lehet, utánozhatja a valóságot, jelzésszerűen utalhat rá vagy teljesen absztrakt módon kivonatolhatja. A kellék nem lehet stilizált. A tőrnek tőrnek kell lennie, a levélborítéknak levélborítéknak. A színpadi tárgyak nem tűrik, hogy a képzőművész képzelete átalakítson, bonyolítson vagy leegyszerűsítsen. Ezek a tárgyak szigorúak, parancsolóak, számonkérik önmagukat a színháztól. Nem illúziót akarnak adni, hanem valóságot, bármilyen stílusú színdarabban használja is őket a drámaíró és a színész. Nemcsak az úgynevezett kezdetleges néző figyeli éber szemmel a nézőtérről, hogy mi van a színpadon a tányérokban, a gyakorlott színházba járók is elégedetten bólintanak, amikor a vacsorázó család tagjainak kanalában megcsillan az ünnepi húsleves aranyszíne. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, botrány törne ki abban a színházban, amelyben Tell Vilmos fiának fejére modernizált, leegyszerűsített vagy stilizált almát tenne a színész. Az almának almának kell lennie, ha kasírozott is és a lövés pillanatában ki is pattan belőle a nyíl. Az alma átlövésének mozzanatában a valóság diadala nélkül egyetlen néző sem találhat drámai izgalmat. A színpadi tárgyak veszedelmesek. Ha a revolver nem sül el és a színész újra és újra megkattintja a ravaszt, a nézőtér máris felmorajlik. Mi lesz? A színész homlokát veríték önti el. A gyilkost alakító elszánt férfi helyén hamarosan a megtestesült tétovaságot és ijedtséget látjuk. A nézőtéren különös, vad, színházellenes feszültség teremtődik. A valóság feszül kínosan, kellemetlenül az illúziónak. Nekifeszül és tönkre akarja tenni. A néző, aki őszintén és mind türelmetlenebbül óhajtja ezekben a nehéz pillanatokban a valóság diadalát, gúnyosan felnevet, ha a helyzet megmentésére a színfalakon kívül az ügyelő egy léc odacsapásával próbálja a revolver csattanó hangját utánozni. A színészek is félnek a tárgyaktól. Színpadra lépés előtt mindenki ellenőrzi, hogy nála van-e a kívánt levél, notesz, töltőtoll, öngyújtó vagy egyéb tárgy. Mert jaj annak, akinek a darab egyik nagy jelentében elő kell rántania a belső zsebéből a hitvesét kompromittáló levelet és csak kapkodni tud az egyik üres zsebtől a másikig. Gyerekkoromban Kecskeméten láttam egy olyan Bánk bán előadást, amelyben a királynő hiába kereste a neki háttal álló Bánk bán mögött a tőrt, a gyilkos szerszámot a kellékes elfelejtette bekészíteni. Iszonyatos pillanatok voltak. Gertrudis rémülten meredt az üres arany asztalkára, egy pillanatig arra gondolva, hogy eljátssza a tőr felemelését, kezét úgy tartja, mintha ott lenne benne, marokra szorítva a tőrt. El is indult így Bánk felé, de útközben érezte, hogy az orgyilkosság kísérlete így nevetségbe fulladhat. Bánkot valójában nem fenyegeti halál, ezért kétségbeesésében torkon ragadta a nagyurat és fojtogatni kezdte. A riadtság olyan erőt kölcsönzött a színésznőnek, hogy a Bánkot játszó színészt valódi rémület fogta el, hevesen megfordult, lerázta magáról a királyi asszonyt, majd két kezét oly mozdulattal szorította torkára, ahogyan Az Operaház kelléktárában