Tükör, 1968. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)
1968-02-20 / 8. szám
MODERN TÜNDÉREK A kisfia hét és fél. Nemcsak maneken, tolmács is. A lányok közül ő jár legtöbbet külföldre. Amíg a többi lány elsősorban keleti irányban terjeszti a magyar divatot, addig ő nyugati kifutókon is végigvonul, nemrégiben hat hónapig dolgozott egy nyugatnémet cégnél. Nemsokára a nagyközönség is megismerheti a mozivászonról. Szász Péter »Fiúk a térről« című filmjében egy lengyel lányt játszik.— Tornászik, sportol? — Nem örül, ha pihenhet. Szezonban mindennap holtfáradtan megy haza. Rengeteget eszik, nagyon szeret enni, mégsincs rajta felesleg. Felvillant valamit a nagy bemutatók kuliszszái mögül is: a viharos átöltözések kapkodását, az izzasztó tempót. — Csorog rólunk a víz. De kint a kifutón ennek nem szabad látszania. Aztán arról is beszél, hogyan kell mozogni az olyan ruhában, amelyik a szállítás közben véletlenül megsérült, vagy fontos lett, hogy milyen rossz az olyan ruhát bemutatni, ami a manökennek nem tetszik. Elbeszél egy vidéki bemutatót, ahol cigányzene mellett lejtettek, egy másikat, ahol egy tanító néni kísérte őket zongorán, de csak két számot tudott: egy magyarnótát és egy nászindulót, s egy harmadikat, amikor valami parkban a bemutató végén valamennyien felvonultak a kifutóra, s az összerogyott alattuk. Nem lett bajuk, de kibillentek az elegáns, kecses tartásból. Ezeket nem is kérdezem, mondja magától. Gyakorlott sztár, vagy ösztönös tehetség? Kiforrottan, tökéletesen tud interjút adni, úgy ismerteti meg magát, ahogy ő akarja. Aztán rájövök, hogy mi van a háttérben. Nem a sztárrutin, mégcsak nem is a világot járt gyakorlottság, hanem egyszerűen az érett nő. Jellemében, egyéniségében kiforrott, majdhogynem befejezett. Tündérkirálynő. Titánia. Vele akartam PAT7 kezdeni. Bennem bíztam legjobb Itániban. Az ő neve N Ulli mellé ugyanis egy telefonszámot is kaptam, a munkahelyének a telefonszámát. Nomármost, mi tagadás, az én eszem kissé közmondásosan működik (»akinek az isten hivatalt adott, annak észt is«), s úgy gondoltam, ha Dórinak állása van, ő a legkomolyabb, legokosabb, az ő tájékoztatója lesz a legobjektívabb. A sors azonban úgy hozta, hogy mégis vele találkoztam utoljára. Milyen a modern tündérsors belülről nézve, ezt az eddigi négy lány előadásaiból is többékevésbé megláthatta. De hogy milyen voltaképpen felülnézetből — egy magasabb, de nem idegen pontról nézve —, az Dóri szavaiból derült ki. A legfoglalkoztatottabb manekenek egyike lehetne ma is, de már nem vállalja el, csak a legnagyobb bemutatókat, Dóri divattervező lett. Tizenkét évvel ezelőtt varrólány volt a tragikus körülmények közt elhunyt Aratónénál, majd jó rajzkészsége révén divatrajzoló a Ruhaipari Tervezőnél, aztán maneken évekig, ő is huszonnyolc éves, elvált asszony, egyedül él kislányával, akit nehéz pereskedés után kapott meg. Lakást és fix állást szerzett magának, hogy a bíróság neki ítélje a gyermeket... — Mért hagy fel a manekenséggel? — Nagyon fárasztó, nagyon unalmas, és nincs perspektívája. Majd később szinte agitatívan: — Nézze, az az igazság, hogy bennünket mindenki szeret, de senki sem vesz komolyan. Megjelenünk valahol, ahol bemutató lesz, aztán na itt vannak a lányok«, csinosak vagyunk, szépek, mindenki kedves, mindenki mosolyog, elhalmoznak udvariassággal, kávét hoznak, mindenki a jobbik oldalát igyekszik felénk fordítani, de azzal együtt nem vesznek bennünket komolyan. De hát mért is vegyenek? Aztán végül nem is nagy erőfeszítéssel össze is foglalja: — Velünk mindig történik valami, de mi soha nem csinálunk semmit. Érti? — Értem. A divattervezést, azt imádja. Fölismeri a nagy összegeket költő procc külföldit vagy a külföldre szakadt hazánkfiát a szalonban, de a hazai vásárlók közül is azt a dolgozó lányt, aki összerakott pénzén csináltat egy »nagy« ruhát, meg azt a feleséget is, aki túl sok ruhát csináltat. Tisztában van a divat ízlésnevelő jellegével, a bemutatók ilyetén feladatával. — Van a magyar divatnak hatása nyugaton? — Van. Elmeséli brüsszeli sikerüket, amikor az egyik belga lap azt írta, hogy igenis létezik még az egykori divatháromszög: Párizs, Bécs, Budapest. A nagy előd, Orsi hatásának titkát is tömören, pontosan megfogalmazza: dámás típus volt. A mai manekenek olyanok, amilyeneknek lenniük kell: teenager-es típusok többnyire. Ilyen figurát a legtöbb csinos, fiús lányból lehet csinálni, de dáma, az nem mindenki lehet! Hiába, hogy most a teenagerek uralkodnak tündérországban, minden tündér — s ezek a manekenek mégiscsak azok! — nagy nosztalgiája: a dáma. 10□ A HÓNAPOK egymásutánját számontartó naptár föltehetőleg az emberiség legősibb időszámító eszköze. Az i. e. 3. évezredből ránk maradt mezopotámiai naptárakból kiviláglik, hogy már tudatában voltak a napok, a hónapok és az évek egymáshoz igazítása nehézségeinek. Pedig kezdetben minden egyszerűnek látszott. Az egyik holdtöltétől a másikig eltelő napok a hold négy fázisa alapján nagyjából 4 hétre oszthatók, s 12 ilyen hold-nap, vagyis hónap elteltével az évszakok rendje kezdődik elölről. Mindehhez szépen hozzá lehetett kapcsolni a halászat, vadászat, földművelés különféle teendőit és ünnepeit. A valóságban azonban nem volt ez ilyen egyszerű. A 4 hét nem merítette ki teljesen a két holdtölte közötti időt, mindig be kellett toldani egy vagy két pótnapot. Ugyanígy a 12 hónap is kevésnek bizonyult, s időnként be kellett iktatni egy-egy póthónapot. Ma már pontosan tudjuk, mi okozta a nehézséget. Két holdtölte között 29 és fél nap, pontosan 29,5306 nap telik el, ez tizenkétszer véve: 354 nap és néhány óra. Ugyanakkor a Föld keringési ideje, tehát a valóságos év hossza 365,2422 nap. Ez azt jelenti, hogy a holdhónapok szerint számított év mintegy 11 nappal rövidebb a valódinál. Vagyis: ha most holdhónapok szerint kezdenénk számolni, az idén már december 20-án szilveszterezhetnénk, jövőre december 9-én, a rákövetkező évben pedig már egy póthónapot kellene beiktatni, ha el akarnánk kerülni, hogy lassan a nyárba csússzon át a tél, s hogy 33 év alatt már egy teljes esztendővel maradjunk le a valóságos évtől. Különböző ősi kultúrák (például az asszírbabiloni vagy a görög) póthónapok beiktatásával igyekeztek egyensúlyt tartani az évek és az évszakok között. De a naptárkiigazítás megkönnyítését szolgálták — részben — az olyan kultikus építmények is, mint az egyiptomi piramisok, vagy Angliában a Stonehenge körben elhelyezett kőoszlopai. A kelő nap fénye beesési szögének iránya ugyanis az év folyamán napról napra változik, s abból az építmények segítségével, pontosan meg tudták állapítani, hogy újra elérkezett a tavaszi napéjegyenlőség, illetve a nyári napforduló időpontja. AZ ANTIK RÓMA naptára is póthónapok beiktatásával egészült ki. Csak kissé kezdetleges szabályok szerint, aminek következtében aztán Julius Caesar idejére az aratási ünnep mégiscsak átcsúszott a télbe. Nem csoda, ha Caesar Egyiptomban járva felfigyelt az ottani naptár tökéletességére. Az egyiptomiak akkorra már szakítottak a holdhónapokból adódó 354 napos évvel, s bevezették a 365 napos évet, sőt, i. e. 238-tól már négyévenként egy szökőévet is beiktattak. A valóságos év hossza ugyanis — mint láttuk — közel negyed nappal több a 365 napnál, s ez a negyed nap négy év alatt kis híján egy teljes napot ad. Ennek alapján Julius Caesar elrendelte, hogy az időszámításunk előtti 46. év 445 napból álljon. Ezzel pótolta a naptár lemaradását a valóságos évtől. A jövőre vonatkozóan pedig előírta, hogy 365 napos legyen az év, és minden negyedik évben február 24-e után újra február 24-e következzék — vagyis ezek az évek, a szökőévek 366 napból álljanak. Nem nagyon figyelünk rá, hogy ez a szokás