Tükör, 1968. október-december (5. évfolyam, 40-53. szám)

1968-10-15 / 42. szám

amint szorgalmasan tapossák egy kerék nél­küli kerékpár pedáljait. Ezzel a kerékpárral egy métert sem lehet megtenni, de alkalmas arra, hogy évekkel — egészséges évekkel — hosszabbítsa meg a szívbetegek életét. A ba­latonfüredi szívkórházban, a budapesti Kar­diológiai Intézetben, és nyilvánvalóan másutt is, ezeken a kerékpárokon — amelyek volta­képpen a fizikai teljesítmény, az elvégzett munka mérésére alkalmas eszközök — gya­koroltatják nap mint nap a szívinfarktusból felgyógyult betegeket. Nap mint nap egy ki­csit több terhet rónak a felgyógyult beteg szívére, egészen addig, ameddig az a megter­helést veszély és károsodás nélkül bírja. Ma­gyar és svéd orvosok a kerékpár-ergometer segítségével és laboratóriumi mérésekkel megállapították, hogy a tréninggel és terhe­léssel párhuzamosan nőtt a betegek szívének telj­esítőképessége. Eszerint tehát a szívelégtelenségben nem szenvedő szívbetegeknek nem túlzott fizikai kíméletre van szükségük, hanem — orvosi el­lenőrzés mellett — adagolt mennyiségű fizi­kai munkára vagy tornára. HETENKÉNT HÉTSZER Ma már eléggé ismeretesek azok a 15 évvel ezelőtt végzett angol kutatások, amelyek jellegzetes különbséget mutattak ki az autó­buszsofőrök és a kalauzok szívinfarktus-gya­korisága között. A sofőrök azért kaptak két­szer gyakrabban szívinfarktust, mint a ka­lauzok, mert lényegesen kevesebbet mozog­tak. Ugyanilyen különbségeket lehetett kimu­tatni a vasutasok között is: az egyik ameri­kai vasúttársaságnál végzett statisztikai vizs­gálat azt az eredményt adta, hogy 1000 vas­úti tisztviselő közül 6, a váltókezelők közül 4, a pályamunkások közül 3 halt meg szívko­szorúér trombózisban. Az utóbbi évtizedben számtalan hasonló vizs­gálatot végeztek a világ minden táján, ha­zánkban is, és az eredmények egyértelműen igazolták, hogy a bőséges napi mozgás véd a szív koszorús ereinek megbetegedése ellen, a mozgásszegénység viszont hajlamosít rá, hogy a fizikai munka sokkal inkább védi a szívet és az egész keringési rendszert az ér­elmeszesedés ellen, mint bármilyen, ma is­mert különleges és drága gyógyszer. MIT? MENNYIT? Kiderült tehát, hogy az egészségesnek és­ szív­betegeknek egyaránt hasznos, sőt, szükséges a rendszeres, erőteljes testmozgás. Lényegé­ben közömbös, hogy ez a mozgás miféle, hogy valaki fát­­vág vagy teniszezik, hogy sétál vagy úszik, hogy síel vagy kertészkedik, a fontos az, hogy a szervezet hozzájusson a napi mozgásmennyiségéhez, amelyre szinte olyan szüksége van, mint a mindennapi ke­nyérre. A városi ember számára, de másnak is, a legkönnyebben hozzáférhető mozgásle­hetőség a séta, pontosabban szólva az i­d­őtel­­jes ütemű gyaloglás. Hozzávetőleges tá­jékoz­­tatásul: sétálva, óránként mintegy 2,5 kilo­métert teszünk meg, erőteljesebben gyalogol­va 3,5—4 kilométert, lassan futva 5,5 kilomé­tert. Leginkább ajánlatos a közepes, 3,5—4 kilométeres iramú gyaloglás. Lényegesen nehezebb azonban arra a kérdés­re válaszolni, hogy ez a gyaloglás — egészsé­ges embernél és betegnél — mennyi ideig tartson. Régebben az orvosok általában azt tanácsolták betegeiknek, addig kell tornász­niuk, amíg ki nem fáradnak, vagy amíg szív­táji szorító érzésük nem támad. Ez a mér­tékegység azonban túl bizonytalan és — részben az egyének szubjektív megítélésétől függően — nem is mindig veszélytelen. A szo­rongó, izgatott típusú ember például esetleg már egész csekély fáradságérzetre abbahagy­ja a testmozgást, más pedig még akkor is folytatja, amikor a mozgás már nem hasznos, hanem egyenest káros. E bizonytalanság kiküszöbölésére az orvosok objektív, precíz mérték után kutattak. Svéd orvosok több száz, 40 év feletti férfit tornáz­tattak addig, míg pulzusuk 180-ra emelke­dett és vizsgálták közben EKG-jüket. E fér­fiak döntő többségénél 180-as pulzus mellett is normális EKG-t találtak, egy kisebb cso­portnál azonban már 140-es pulzusnál a szív­izom oxigénhiányára utaló EKG-jelek mu­tatkoztak. Ezeket a férfiakat, akiknek ugyan semmi szívpanaszuk nem volt, olyanoknak tekintették, akiknek szívével „valami nincs rendben”. Ezt a kis „szuvasodást” viszont rendszeres, adagolt tréninggel, fokozatosan emelkedő adagban végzett munkával sikerült teljes mértékben kiküszöbölni. Amikor né­hány hetes gyakorlás után újra vizsgálták EKG-jüket, olyan eredményt kaptak, mint az egészségeseknél: EKG-jük 180-as pulzusnál is normális volt. Ez a tapasztalat is amellett szól, hogy az egészségesnek jó a torna, mert megelőzi a szívtrombózist, a szívtrombózison átesettnek jó, mert elejét veszi a visszaesés­nek, és megtoldja alkotó életét, és jó még an­nak is, akit az érelmeszesedés „rejtett szája” már kikezdett. HOGYAN HAT? Egyelőre nem ismeretes minden részletében, hogy a torna miként fejti ki áldásos hatását. Biztos, hogy a fizikai munka után csökken a vér alvadóképessége, eltűnnek a vérből azok az anyagok, amelyek szintjének emelkedése hajlamosít az érelmeszesedésre, és minde­nekelőtt, a munka hatására nő a szív telje­sítőképessége, vagy ahogy mondani szokták, tartalékereje. Szovjet kutatók néhány évvel ezelőtt kimutatták még, hogy fizikai munka hatására javul a törzs- és szívizomzat energia­felhasználásának hatásfoka, tehát kevesebb energiával több munkát tudunk végezni. Ha tekintetbe vesszük, hogy a normális edzés­ben levő (tehát nem versenysportoló) ember szíve percenkénti ötvenszeres összehúzódás­sal ugyanarra képes, mint edzetlenül hetven­nel, máris kiszámíthatjuk, hogy egy év alatt akár hatmillió összehúzódást is megtakarít­hat. Ez egymagában is nagy szó! Napjainkban mind kevesebb embernek van szüksége arra, hogy „arca verejtékével keres­se kenyerét”, de nem szabad megfeledkez­nünk arról, hogy az emberi szervezet évmil­liós fejlődéstörténete során kialakult mozgás­szükségletet egészségünk érdekében akkor­ is fedeznünk kell, amikor már a gépek dol­goznak helyettünk, vagy könnyítik munkán­­kéi. DR. SZENDE­ ÁDÁM Ergometer a neve ennek a kerék­­nélküli „kerék­párnak.” A sportolók­nak teljesít­­mény­­mérőül, a szív­betegek­nek g­yógy­­eszközül szolgál­ Fotó: FARKAS TAMÁS Irány az uszoda □ 7

Next