Tükör, 1968. október-december (5. évfolyam, 40-53. szám)
1968-10-15 / 42. szám
amint szorgalmasan tapossák egy kerék nélküli kerékpár pedáljait. Ezzel a kerékpárral egy métert sem lehet megtenni, de alkalmas arra, hogy évekkel — egészséges évekkel — hosszabbítsa meg a szívbetegek életét. A balatonfüredi szívkórházban, a budapesti Kardiológiai Intézetben, és nyilvánvalóan másutt is, ezeken a kerékpárokon — amelyek voltaképpen a fizikai teljesítmény, az elvégzett munka mérésére alkalmas eszközök — gyakoroltatják nap mint nap a szívinfarktusból felgyógyult betegeket. Nap mint nap egy kicsit több terhet rónak a felgyógyult beteg szívére, egészen addig, ameddig az a megterhelést veszély és károsodás nélkül bírja. Magyar és svéd orvosok a kerékpár-ergometer segítségével és laboratóriumi mérésekkel megállapították, hogy a tréninggel és terheléssel párhuzamosan nőtt a betegek szívének teljesítőképessége. Eszerint tehát a szívelégtelenségben nem szenvedő szívbetegeknek nem túlzott fizikai kíméletre van szükségük, hanem — orvosi ellenőrzés mellett — adagolt mennyiségű fizikai munkára vagy tornára. HETENKÉNT HÉTSZER Ma már eléggé ismeretesek azok a 15 évvel ezelőtt végzett angol kutatások, amelyek jellegzetes különbséget mutattak ki az autóbuszsofőrök és a kalauzok szívinfarktus-gyakorisága között. A sofőrök azért kaptak kétszer gyakrabban szívinfarktust, mint a kalauzok, mert lényegesen kevesebbet mozogtak. Ugyanilyen különbségeket lehetett kimutatni a vasutasok között is: az egyik amerikai vasúttársaságnál végzett statisztikai vizsgálat azt az eredményt adta, hogy 1000 vasúti tisztviselő közül 6, a váltókezelők közül 4, a pályamunkások közül 3 halt meg szívkoszorúér trombózisban. Az utóbbi évtizedben számtalan hasonló vizsgálatot végeztek a világ minden táján, hazánkban is, és az eredmények egyértelműen igazolták, hogy a bőséges napi mozgás véd a szív koszorús ereinek megbetegedése ellen, a mozgásszegénység viszont hajlamosít rá, hogy a fizikai munka sokkal inkább védi a szívet és az egész keringési rendszert az érelmeszesedés ellen, mint bármilyen, ma ismert különleges és drága gyógyszer. MIT? MENNYIT? Kiderült tehát, hogy az egészségesnek és szívbetegeknek egyaránt hasznos, sőt, szükséges a rendszeres, erőteljes testmozgás. Lényegében közömbös, hogy ez a mozgás miféle, hogy valaki fátvág vagy teniszezik, hogy sétál vagy úszik, hogy síel vagy kertészkedik, a fontos az, hogy a szervezet hozzájusson a napi mozgásmennyiségéhez, amelyre szinte olyan szüksége van, mint a mindennapi kenyérre. A városi ember számára, de másnak is, a legkönnyebben hozzáférhető mozgáslehetőség a séta, pontosabban szólva az időteljes ütemű gyaloglás. Hozzávetőleges tájékoztatásul: sétálva, óránként mintegy 2,5 kilométert teszünk meg, erőteljesebben gyalogolva 3,5—4 kilométert, lassan futva 5,5 kilométert. Leginkább ajánlatos a közepes, 3,5—4 kilométeres iramú gyaloglás. Lényegesen nehezebb azonban arra a kérdésre válaszolni, hogy ez a gyaloglás — egészséges embernél és betegnél — mennyi ideig tartson. Régebben az orvosok általában azt tanácsolták betegeiknek, addig kell tornászniuk, amíg ki nem fáradnak, vagy amíg szívtáji szorító érzésük nem támad. Ez a mértékegység azonban túl bizonytalan és — részben az egyének szubjektív megítélésétől függően — nem is mindig veszélytelen. A szorongó, izgatott típusú ember például esetleg már egész csekély fáradságérzetre abbahagyja a testmozgást, más pedig még akkor is folytatja, amikor a mozgás már nem hasznos, hanem egyenest káros. E bizonytalanság kiküszöbölésére az orvosok objektív, precíz mérték után kutattak. Svéd orvosok több száz, 40 év feletti férfit tornáztattak addig, míg pulzusuk 180-ra emelkedett és vizsgálták közben EKG-jüket. E férfiak döntő többségénél 180-as pulzus mellett is normális EKG-t találtak, egy kisebb csoportnál azonban már 140-es pulzusnál a szívizom oxigénhiányára utaló EKG-jelek mutatkoztak. Ezeket a férfiakat, akiknek ugyan semmi szívpanaszuk nem volt, olyanoknak tekintették, akiknek szívével „valami nincs rendben”. Ezt a kis „szuvasodást” viszont rendszeres, adagolt tréninggel, fokozatosan emelkedő adagban végzett munkával sikerült teljes mértékben kiküszöbölni. Amikor néhány hetes gyakorlás után újra vizsgálták EKG-jüket, olyan eredményt kaptak, mint az egészségeseknél: EKG-jük 180-as pulzusnál is normális volt. Ez a tapasztalat is amellett szól, hogy az egészségesnek jó a torna, mert megelőzi a szívtrombózist, a szívtrombózison átesettnek jó, mert elejét veszi a visszaesésnek, és megtoldja alkotó életét, és jó még annak is, akit az érelmeszesedés „rejtett szája” már kikezdett. HOGYAN HAT? Egyelőre nem ismeretes minden részletében, hogy a torna miként fejti ki áldásos hatását. Biztos, hogy a fizikai munka után csökken a vér alvadóképessége, eltűnnek a vérből azok az anyagok, amelyek szintjének emelkedése hajlamosít az érelmeszesedésre, és mindenekelőtt, a munka hatására nő a szív teljesítőképessége, vagy ahogy mondani szokták, tartalékereje. Szovjet kutatók néhány évvel ezelőtt kimutatták még, hogy fizikai munka hatására javul a törzs- és szívizomzat energiafelhasználásának hatásfoka, tehát kevesebb energiával több munkát tudunk végezni. Ha tekintetbe vesszük, hogy a normális edzésben levő (tehát nem versenysportoló) ember szíve percenkénti ötvenszeres összehúzódással ugyanarra képes, mint edzetlenül hetvennel, máris kiszámíthatjuk, hogy egy év alatt akár hatmillió összehúzódást is megtakaríthat. Ez egymagában is nagy szó! Napjainkban mind kevesebb embernek van szüksége arra, hogy „arca verejtékével keresse kenyerét”, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberi szervezet évmilliós fejlődéstörténete során kialakult mozgásszükségletet egészségünk érdekében akkor is fedeznünk kell, amikor már a gépek dolgoznak helyettünk, vagy könnyítik munkánkéi. DR. SZENDE ÁDÁM Ergometer a neve ennek a keréknélküli „kerékpárnak.” A sportolóknak teljesítménymérőül, a szívbetegeknek gyógyeszközül szolgál Fotó: FARKAS TAMÁS Irány az uszoda □ 7