Tükör, 1969. július-szeptember (6. évfolyam, 26-39. szám)

1969-09-02 / 35. szám

után is, a közösség eredményes bevonására. Azt is megemlítettük, hogy a közvéleményben jó ideig el volt terjedve: a már felakasztott OTP rablógyilkos volt ennek az ügynek a tet­tese is. S bár a rendőrség folytatott ebben az irányban is nyomozást, azonban úgy látták, hogy más a tettes, s ezért nem zárták le a Balaton utcai ügyet, így került sor ennek a szörnyű rablógyilkosságnak a bemutatására a Kék Fényben. Röviden összefoglalom, mi is történt a Balaton utcában. A bűncselekményt, a gyilkosságot követő na­pon, vagyis december 18-án, hétfőn reggel nyolc óra tájban fedezték fel. Kovácsné egyik fodrászalkalmazottja, Tóthné nem tudta az üzletet kinyitni, majd miután várt egy darabig, felment a hetedik emeletre, becsön­getett Kovácsnéhoz, s miután nem kapott vá­laszt, hívta a házfelügyelőt. Az ment be elő­ször a lakásba. Rémülten szaladt ki, aztán értesítették a rendőrséget, a mentőket. A helyszíni szemle során megállapították, hogy Kovácsné már lefekvéshez készülődött — al­sóneműi a széken voltak, s bármennyire nem ízléses, a bűnügy rekonstruálásában fontos volt a megállapítás: már műfogsorát is kivet­te­k, amikor rácsöngettek. Az ajtóhoz menet egy állandóan az előszobában tartott kardi­gánt vett fel hálóingére, s így engedte be a feltehetőleg ismerős látogatót. Ismeretes a rendőrség előtt az is, hogy meg­közelítő pontossággal mikor történhetett a gyilkosság. Kovácsné ugyanis — mint a tv­­adásban hallhatták — fél nyolckor távozott a Berlin étteremből, ahol egy nőismerősével találkozott. Neki azt mondta, hogy siet haza. De hogy miért — várt-e valakit, vagy pedig csak azért, mert ebben az időpontban szokott lefeküdni — arról nem esett szó. A közvetlen szomszédok kihallgatása alapján megállapítot­ták, hogy aznap este a televízió egy Angyal­filmet sugárzott, s a film kezdete után nyolc­­kilenc perccel, egy bizonyos jelenetnél zuha­nás hallatszott Kovácsné lakásából. Ily módon elég pontos időpont áll a rendőrség rendelke­zésére a gyilkosságot illetően, 20 óra 38 és 20 óra 40 perc között történhetett. Kovácsnét egy ólomkristály tállal a tettes fejbeverte, majd fojtogatta, aztán egy késsel kétszer szíven, két­szer torkon szúrta. A kés a lakásból eltűnt. A gyilkos magával vitte Kovácsné nagy értékű bélyegalbumait, ezt egy bőröndbe téve cipelte el. Elvitt két takarékbetétkönyvet, s igen sok ékszert és kb. ötezer forint készpénzt. Még a felfedezés napján, vagyis 18-án este hat óra táj­ban, Rákospalotán, egy kerítés mögött meg­találták a bőröndöt, benne a bélyegalbumok­kal, nem sokkal később az utcán a vaskazettát, egy óra múltán a XIII. kerület Visegrádi utcá­ban az egyik OTP-betétkönyvet, majd két nap múlva ismét Rákospalotán a másik OTP-betét­könyvet. Az ékszerek azonban nem kerültek meg. Mint sejthető, a tettes pánikszerűen igyekezett szabadulni az elrabolt tárgyaktól, kivéve az ékszereket. Kinél volt a bőrönd ? A bőröndnek azonban valahol lennie kellett majdnem huszonnégy órán át, akár a tettes lakásán, akár valamelyik ismerősénél, akár valahol elrejtve. Ezért közöljük most a tele­vízió után itt is a bőrönd fényképét, hátha va­laki felismeri, s tud róla valamit mondani. Hasonlóképpen közlünk fényképeket néhány ékszerről, amely a tettes által elrabolt éksze­rekhez hasonló. Elképzelhető, hogy a gyilkos időközben megmutatta valakinek, vagy érté­kesítette valahol az általa elrabolt ékszere­ket. Sokan kérdezték már a tv-adás alatt is tele­fonon, hogyan állapították meg, hogy milyen ékszereket rabolt el a gyilkos? Erre dr. Szen­de Andor rendőr alezredes, az ügy szakértője már az adásban is utalt, amikor elmondta, hogy Kovácsné időnként nagyon sok ékszert viselt, s olyan fényképek kerültek a rendőrség birtokába, amelyek — bár igen pici méretben — de ábrázolták ezeket az ékszereket. A fény­képek nagyítógép alá kerültek, s az ezerszeres nagyítások, aztán a hozzátartozók elmondása alapján az Ékszerkereskedelmi Vállalatnál ha­sonló ékszereket kerestek, s az itt közölt fény­képek ilyen ékszereket ábrázolnak. Szó volt egy hibásujjú nőről is, akinek a jobb kezén a gyűrűsujja és a kisujja merev, s aki a gyilkosságot megelőző héten — alkalmi ki­segítőként — Kovácsné üzletében dolgozott. Róla megállapították, hogy főállásként a ven­déglátóiparban dolgozott abban az időben, s a gyilkosságot megelőző napon, szombaton még bent járt a fodrászüzletben Az illető, mint lapzártakor értesültünk, a Kék Fény adása nyomán jelentkezett. Amint a szakértő is elmondta, a rendőrség nemcsak hogy nem zárta le a Balaton utcai rablógyilkosság tettesének felderítésére irá­nyuló nyomozást, hanem most, nagy erővel, újból folytatja. Elárulhatom, hogy az adás alatt és közvetlenül utána két igen értékesnek ígérkező bejelentés érkezett, mindkettő olyan sokszorosan büntetett emberektől, akik bű­nözőkkel és más hasonszőrűekkel állnak kap­csolatban. Egy harmadik bejelentésben valaki tanúkihallgatását kérte az ügyben. Ezek fel­dolgozása folyik. Látványos, gyors eredményre a rendőrség persze nem számít. Mégis lehetsé­ges, hogy a Balaton utcai ügyben rövid időn belül fordulat következik be? SZABÓ LÁSZLÓ A sok titkot rejtő bőrönd Ki látott hasonló brilliáns fülönfüggőt? KÉPTÁR „S­ORMÁMYZÓCSINÁLÓ” Volt egy férfiú Horthy-Magyarországon, aki­ről azt mondták: mindenkiről mindent tud. Hír­szerző tisztként kezdte pályáját, aztán a hivata­los hírszolgálat — a Magyar Távirati Iroda, a Rádió és Telefonhírmondó — nagyhatalmú (és nagy pénzzel megfizetett) elnöke lett, volt aztán miniszter és kárpátaljai kormánybiztos is. Kozma Miklós a neve. ő volt a „kormányzócsinálók” egyik legszor­­galmasabbja. 1919 decemberében utasítást ad a vármegyei „nemzetvédelmi tiszteknek” — ezek a daru tol­las tisztek a fehérterror véres uralmá­nak megyei főnökei — és megmagyarázza, hogy „ha körülnézünk hazánk vezető emberei között, s keressük a hivatott vezért, szemünk, bármely sok kutatás után, egy emberen, Horthy Miklóson ■pihen meg”. Kozma (ekkor a Horthy-hadsereg propagandaosztályának vezetője) utasításban megmagyarázza: ,,a keresztény-nemzeti irány­zatnak kell győzedelmeskednie”. Tiszti segédlet­tel persze. Negyedszázadon át minden jobboldali szervez­kedésben, minden nacionalista fellépésben, a Horthy-rendszer megerősítésének minden kísér­letében ott van a „mindenkiről mindent tudó Kozma”. Persze mindig a „keresztény-nemzeti tábor” politikai érdekeiért száll síkra. Feljegy­zései között megmaradt ennek a jellegzetesen po­litikai küzdelemnek egyik csatájáról szóló emlé­kezése. 1926-ban Horthyék választásra készülőd­tek. Kozma elkeseredett levelet kapott debreceni barátaitól, amelyben azok a kormány egyik terve ellen tiltakoztak. Az történt ugyanis, hogy új moziengedélyt akartak kiadni a városban. „Deb­recenben az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga és az Ébredő Magyarok Egyesülete a végletekig el van keseredve...” — írja Kozma. Hogyne lenne, a jobboldali szervezetek és vezetők szépen pénzelnek a csak számukra kiadott moziengedé­lyekből. „Több oldalról kapott információ szerint fenti ügyben a helyzet annyira elmérgesedett, hogy a debreceni keresztény tábor állásfoglalása teljesen attól függ, mi történik a mozi körül” — szomorko­­dik Kozma. Idéz egy levelet is, amely garanciát kér, hogy legalább ne bolygassák a mozik helyzetét a városban: „ez az a minimum, amelyet a keresz­tény társadalmunk egy magát keresztény és nem­zetinek valló kormánytól elvárhat”. Kozma Miklós 1941-ben meghalt s nem sokkal később kiderült: lehet, hogy ő tényleg „mindenki­ről mindent tudott”, de róla is tudtak egyet­­mást. 1941-ben, amikor az úgynevezett harmadik zsidótörvényt készítették elő, Szentgyörgyi Lajos államtitkár ceruzával odajegyezte az egyik jog­fosztó intézkedést összefoglaló paragrafus terve­zete mellé Kozma Miklós nevét. „Vitéz levelei” Kozma Miklós nyugalmazott mi­niszter nevét, aki mindig a „keresztény-nemzeti irányzat” nagyhangú harcosa volt; megállapí­tották ugyanis, hogy­ Kozma édesapja zsidó volt, hogy Horthy daru­tollas tisztje csak édes­anyja második házassága után (a második férj Kozma tábornok volt, aki Bárd Miklós néven na­cionalista verseket írt) vette fel a „leveldi Koz­ma” nevet. A „keresz­tény-nemzeti” bajnok nevét aztán, e kínos szár­mazási hiba miatt, 1945. március 14-én, nem egé­szen három héttel az or­szág egész területének felszabadulása előtt — post mortem — törölték a vitézi nyilvántartás­ból. G. M. □ 13

Next