Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)
1969-10-07 / 40. szám
Charles úr újságja külön-külön még csak elmentek valahogy. De együtt, a bűnügyi rendőrség kapuja közelében, mint egy gyár kijáratánál, komikus és szánalmas csoportot alkottak. A nyakigláb Gigi hosszú, sovány combjaival, kopott nyúlbőrbundájában, figyelő szemmel, gyanakvó tekinteteket vetve a kapunál strázsáló rendőrre, minduntalan előrehajolt, amikor lépteket hallott, hogy lássa, ki jön; a szegény Charlotte, akinek nem volt ereje ahhoz, hogy rendbe szedje a haját, sem hogy kikészítse magát, és akinek széles holdvilágképe kivörösödött a sok sírástól. Még most is sirdogált. Orra, amely szintén kipirosodott, egészen kis gömb volt az arca közepén. Nagyon méltóságteljes, fekete szövetkabátot hordott, asztrahánnal a nyakán, és a kabát alján. Borjúbőrből készült fényes, bő kézitáskát lóbált, gépiesen. — Jön! Charlotte nem mozdult a helyéről. Gigi folyton fel-alá járt. És valóban Maigret érkezett egy kollégája társaságában. Túl későn vette észre a két nőt. A rakparton sütött a nap, a levegőben egy kis ízelítő a tavaszból. — Elnézést, felügyelő úr... Maigret kezet szorított kollégájával. — Jó étvágyat, öregem ... — Ráér egy percre, felügyelő úr?... És Charlotte zokogásba tört ki, miközben majdnem az egész golyóvá gyúrt zsebkendőt belegyömöszölte a szájába. A járókelők visszafordultak. Maigret türelmesen várt. Gigi, hogy mentegesse barátnőjét, megjegyezte: — A bírótól jön, aki beidézte... Nocsak, nocsak, Bonneau úr! Persze, joga volt hozzá! De mégis... — Igaz az, felügyelő úr, hogy Prosper min ... mindent bevallott? Maigret most már nem titkolta mosolyát. Hát ez minden, ami kitelt a vizsgálóbírótól? Ez az ősrégi trükk, amit kis, kezdő nyomozók alkalmaznak! És Charlotte, ez a nagy darab liba beugrott neki! — Nem igaz, ugye? Gondoltam! Ha tudná, mi mindent mondott nekem!... Szerinte egészen utolsó nő vagyok ... A rendőr, aki a bejáratnál strázsált, némi iróniával szemlélte őket. A látvány valóban különös volt: Maigret a két nő között, akik közül az egyik sírt, a másik bizalmatlanul méregette őt. — Mintha képes lennék arra, hogy névtelen levélben megvádoljam Prospert, amikor pedig biztos vagyok benne, hogy nem gyilkolt!... Egy pisztollyal talán még el tudnám hinni... De megfojtani valakit... És másnap folytatni egy szegény emberrel, aki nem csinált semmit... Kinyomozott valami újat, felügyelő úr? Gondolja, hogy bent tartják a börtönben? Maigret odaintett egy gazdátlan taxit. — Szánjanak be! — mondta a két nőnek. — El kell intéznem valamit, eljönnek velem ... Ez igaz volt. Végül befutott Lucas hívása, semmit sem tudott meg a Jem-ügynökségen. Az Haussmann bulváron adott neki találkát. És az a gondolat futott át a fején, hogy... Mind a két nő a kis, felhajtható ülésre akart letelepedni, de Maigret kényszerítette őket, hogy a rendes ülőhelyet foglalják el, ő maga pedig hátat fordított a sofőrnek. Egyike volt az év első szép napjainak. A gyönyörű tavaszi, párizsi utcák elsuhantak mellettük, a járókelők élénkebben mozogtak. — Mondja csak, Charlotte, Donge továbbra is befizeti a bankba, amit megtakarít? Majdnem megharagudott Gigire, aki, valahányszor Maigret megszólalt, összeráncolta a szemöldökét, mintha csapdát szimatolna. Látszott rajta, alig tudja visszatartani, hogy ne mondja a barátnőjének: — Vigyázz!... Gondolkodj, mielőtt felelsz ... Charlotte azonban felkiáltott: — Megtakarít, a szegény!... Már régen nem takarítunk meg semmit!... Amióta a hátunkra vettük azt a házat, mert ezt igazán nyugodtan mondhatjuk!... A költségvetés szerint legfeljebb negyvenezer frankot kellett volna fizetnünk... De már az alapok a háromszorosába kerültek annak, amit előirányoztak, mert egy földalatti patakra bukkantak ... Aztán, amikor már elkezdték felhúzni a falakat, egy építőipari sztrájk miatt leálltak a munkával, a tél elején.. ötezer frank ide ... Háromezer frank oda. .. Tolvaj banda!... Ha megmondanám, mibe került a ház, mire idáig jutott!... Nem tudom pontosan az összeget, de biztosan többe, mint nyolcvanezerbe, és egyes dolgok még ki sincsenek fizetve ... — Úgyhogy Donge-nak már nincs pénze a bankban? — Már folyószámlája sincs ... Várjon!... Körülbelül... körülbelül három éve... Emlékszem rá, mert a postás egy nap egy utalványt hozott nyolcszáz és néhány frankról ... Nem tudtam, mi az ... Amikor Donge hazajött, megmondta, hogy írt a banknak, hogy megszünteti a folyószámláját ... — Nem emlékszik a dátumra? — Minek az magának? — kérdezte Gigi, aki nem tudta magába fojtani antipátiáját. — Tudom, hogy télen volt, mert éppen a jeget törtem össze a kút körül, amikor megjött a levélhordó ... Várjon ... Ezen a napon a Saint Cloud-i piacra mentem ... Egy libát vettem ... Vagyis néhány nappal karácsony előtt történt... — Hová megyünk? — mormogta Gigi, ahogy kinézett az ablakon. A taxi éppen abban a percben állt meg az Haussmann bulváron, Lucas ott ténfergett a járdán, és nagy szemeket meresztett, amikor Maigret-t két nővel látta kiszállni a kocsiból. — Egy perc... — mondta nekik a felügyelő. Félrevonta Lucas-t. — Mi van? — Nézze csak... Látja ezt a szűk kis üzletet a táskakereskedő és a hölgyfodrász között?... Ez a Jem-ügynökség ... Egy undorító vénember a tulajdonos, akitől semmiféle felvilágosítást nem kaptam... Be akarta csukni a boltját, hogy elmenjen ebédelni; azt mondja, ilyenkor szokott... Kényszerítettem, hogy itt maradjon... Dühöng ... Azt állítja, hogy parancs nélkül nincs jogom ... Maigret belépett a homályos üzlethelyiségbe, amelyet egy fekete fából készült pult osztott ketté. A falon ugyancsak fekete fából készült kis rekeszek sorjáztak, tele levelekkel. — Szeretném tudni... — kezdte az öreg. — Ha nincs kifogása ellene — dörmögte Maigret —, én fogok kérdéseket feltenni, ön ugyebár kezdőbetűkkel jelzett leveleket kap, ami a Poste restante-nál meg van tiltva, úgyhogy elég csinos klientúrája lehet... — Kiváltottam az iparengedélyt! — az öreg csak ennyit felelt. Vastag szemüveget hordott, amely mögül könnyező szemek leselkedtek. A kabátja piszkos volt, ingének gallérja kopott és zsíros. Avas szag áradt az egész emberből, éstöltötte a helyiséget. — Azt szeretném tudni van-e olyan listája, amelyen a kezdőbetűk mellé feljegyzi ügyfeleinek valódi nevét... Az öreg vigyorgott. — Gondolja, hogy ide jönnének, ha meg kellene adniuk a nevüket? ... Akkor miért ne kérnék tőlük mindjárt személyazonossági igazolványt? Kissé undorító volt elgondolni, hogy csinos fiatal nők is jártak ebbe a helyiségbe, amelyben annyi házasságtörést és annyi más tisztátalan ügyet közvetítettek. — Tegnap reggel egy J. M. D. kezdőbetűkre címzett levelet kapott. — Lehetséges. Mondtam ezt a kollégájának is. Ahhoz is ragaszkodott, hogy megbizonyosodjék, a levél már nincs itt... — Tehát eljöttek érte. Meg tudja mondani, mikor? — Egyáltalában semmit sem tudok, de ha tudnék is, nem hiszem, hogy megmondanám ... — Nem gondol arra, hogy egy szép nap becsukathatom a butikját? — Mondták ezt már mások is, és a butikom, ahogy ön mondja, negyvenkét éve a helyén van ... Ha megszámolnám, hány férj jött ide lármát csapni! Olyan is volt, aki a botjával fenyegetett. Lucas-nak igaza volt, amikor azt mondta, visszataszító ember. — Ha nem zavarja, felteszem a spalettát, és elmegyek ebédelni .. . Vajon hol ebédel ez a pincebogár? Lehetséges, hogy családja van, felesége, gyermekei ? Inkább agglegénynek látszott, akinek fenntartanak egy helyet a környék valamelyik kopott kis vendéglőjében; ott várja az asztalkendője, karikába fűzve. — Látta már ezt az embert? Maigret nem befolyásoltatta magát, újra odanyújtotta Donge fényképét. A kíváncsiság legyőzte az öreg rosszkedvét. Lehajolt, a papirost nem egészen húsz centiméter távolságban tartotta az arcától. A vonásai nem mozdultak. Megvonta a vállát. — Nem emlékeztet senkire... — mormogta mintegy sajnálkozva. A két nő kint maradt a szűk kirakat előtt. Maigret behívta Charlotte-ot. — És ezt a személyt vajon felismeri-e? Ha Charlotte színészkedett, megdöbbentően jól csinálta, mert csodálkozva és egyúttal zavartan nézett maga körül — a hely valóban alkalmas volt arra, hogy ilyen érzelmeket keltsen. — Micsoda ... ? — kezdte. Megrémült. Azon gondolkozott, vajon miért hozta magával Maigret. Ösztönösen Gigi segítségét kereste, aki szintén belépett a helyiségbe. — Még sok embert fog ide becsődíteni? — Nem ismeri fel sem az egyiket, sem a másikat?... Nem tudja nekem megmondani, férfi volt-e, vagy nő, aki eljött a J. M. D.-nek címzett levélért, és mikor vitték azt el? Az öreg anélkül, hogy válaszolt volna, megragadott egy spalettát, hogy felakassza az ajtó elé. Nem volt más hátra, mint hogy visszavonuljanak. Maigret, Lucas és a két nő a járdán találták magukat, a gesztenyefák alatt, amelyeknek már fakadoztak a rügyei. — Maguk ketten elmehetnek! Maigret utánuk nézett. Még tíz métert sem tettek meg, amikor Gigi már hevesen beszélt társnőjéhez, akit olyan iramban vonszolt magával, hogy a kövérkés Charlotte alig tudta követni. — Mi újság, főnök? Mit felelhetett volna Maigret? Gondterhelt volt, kesernyés. Mintha ingerelte volna a tavasz, ahelyett, hogy felvidítja. — Nem tudom ... Ide figyelj ... Menj ebédelni ... Maradj a hivatalban délután ... Értesítsd a bankokat, Franciaországban és Bruxelles-ben, hogy ha egy kétszáznyolcvanezer frankos csekket mutatnak be ... Két lépésnyire volt a Majestictől. Végighaladt a rue de Ponthieu-n és a nagyszálló GEORGES SIMENON A Majestic pincéi FORDÍTOTTA: RAYMAN KATALIN nyomai 26 □