Tükör, 1969. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)

1969-10-07 / 40. szám

Charles úr újságja k­ülön-külön még csak el­mentek valahogy. De együtt, a bűnügyi rend­őrség kapuja közelében, mint egy gyár kijáratánál, komi­kus és szánalmas csoportot alkottak. A nyakigláb Gigi hosszú, sovány combjaival, kopott nyúlbőrbundájában, figyelő szemmel, gyanakvó tekinteteket vetve a kapunál strázsáló rendőrre, mindun­talan előrehajolt, amikor lép­teket hallott, hogy lássa, ki jön; a szegény Charlotte, aki­nek nem volt ereje ahhoz, hogy rendbe szedje a haját, sem hogy kikészítse magát, és akinek széles holdvilágké­pe kivörösödött a sok sírás­tól. Még most is sirdogált. Orra, amely szintén kipiroso­dott, egészen kis gömb volt az arca közepén. Nagyon méltóságteljes, fe­kete szövetkabátot hordott, asztrahánnal a nyakán, és a kabát alján. Borjúbőrből ké­szült fényes, bő kézitáskát ló­bált, gépiesen. — Jön! Charlotte nem mozdult a he­lyéről. Gigi folyton fel-alá járt. És valóban Maigret ér­kezett egy kollégája társasá­gában. Túl későn vette észre a két nőt. A rakparton sütött a nap, a levegőben egy kis ízelítő a tavaszból. — Elnézést, felügyelő úr... Maigret kezet szorított kol­légájával. — Jó étvágyat, öregem ... — Ráér egy percre, felügyelő úr?... És Charlotte zokogásba tört ki, miközben majdnem az egész golyóvá gyúrt zsebken­dőt belegyömöszölte a szájá­ba. A járókelők visszafordul­tak. Maigret türelmesen várt. Gigi, hogy mentegesse barát­nőjét, megjegyezte: — A bírótól jön, aki beidéz­te... Nocsak, nocsak, Bonneau úr! Persze, joga volt hozzá! De mégis... — Igaz az, felügyelő úr, hogy Prosper min ... mindent be­vallott? Maigret most már nem tit­kolta mosolyát. Hát ez min­den, ami kitelt a vizsgálóbí­rótól? Ez az ősrégi trükk, amit kis, kezdő nyomozók al­kalmaznak! És Charlotte, ez a nagy darab liba beugrott neki! — Nem igaz, ugye? Gondol­tam! Ha tudná, mi mindent mondott nekem!... Szerinte egészen utolsó nő vagyok ... A rendőr, aki a bejáratnál strázsált, némi iróniával szemlélte őket. A látvány valóban különös volt: Maig­ret a két nő között, akik kö­zül az egyik sírt, a másik bi­zalmatlanul méregette őt. — Mintha képes lennék arra, hogy névtelen levélben meg­vádoljam Prospert, amikor pedig biztos vagyok benne, hogy nem gyilkolt!... Egy pisztollyal talán még el tud­nám hinni... De megfojtani valakit... És másnap foly­tatni egy szegény emberrel, aki nem csinált semmit... Kinyomozott valami újat, fel­ügyelő úr? Gondolja, hogy bent tartják a börtönben? Maigret odaintett egy gazdát­lan taxit. — Szánjanak be! — mondta a két nőnek. — El kell in­téznem valamit, eljönnek ve­lem ... Ez igaz volt. Végül befutott Lucas hívása, semmit sem tudott meg a Jem-ügynöksé­­gen. Az Haussmann bulváron adott neki találkát. És az a gondolat futott át a fején, hogy... M­ind a két nő a kis, fel­hajtható ülésre akart letelepedni, de Maigret kényszerítette őket, hogy a rendes ülőhelyet foglalják el, ő maga pedig hátat fordított a sofőrnek. Egyike volt az év első szép napjainak. A gyö­nyörű tavaszi, párizsi utcák elsuhantak mellettük, a járó­kelők élénkebben mozogtak. — Mondja csak, Charlotte, Donge továbbra is befizeti a bankba, amit megtakarít? Majdnem megharagudott Gi­­gire, aki, valahányszor Maig­ret megszólalt, összeráncolta a szemöldökét, mintha csap­dát szimatolna. Látszott raj­ta, alig tudja visszatartani, hogy ne mondja a barátnőjé­nek: — Vigyázz!... Gondolkodj, mielőtt felelsz ... Charlotte azonban felkiáltott: — Megtakarít, a szegény!... Már régen nem takarítunk meg semmit!... Amióta a hátunkra vettük azt a házat, mert ezt igazán nyugodtan mondhatjuk!... A költségve­tés szerint legfeljebb negy­venezer frankot kellett volna fizetnünk... De már az ala­pok a háromszorosába kerül­tek annak, amit előirányoz­tak, mert egy földalatti pa­takra bukkantak ... Aztán, amikor már elkezdték fel­húzni a falakat, egy építő­ipari sztrájk miatt leálltak a munkával, a tél elején.. ötezer frank ide ... Három­ezer frank oda. .. Tolvaj banda!... Ha megmonda­nám, mibe került a ház, mire idáig jutott!... Nem tudom pontosan az összeget, de biz­tosan többe, mint nyolcvan­­ezerbe, és egyes dolgok még ki sincsenek fizetve ... — Úgyhogy Donge-nak már nincs pénze a bankban? — Már folyószámlája sincs ... Várjon!... Körülbelül... körülbelül három éve... Emlékszem rá, mert a postás egy nap egy utalványt hozott nyolcszáz és néhány frank­ról ... Nem tudtam, mi az ... Amikor Donge hazajött, meg­mondta, hogy írt a banknak, hogy megszünteti a folyó­számláját ... — Nem emlékszik a dátum­ra? — Minek az magának? — kérdezte Gigi, aki nem tudta magába fojtani antipátiáját. — Tudom, hogy télen volt, mert éppen a jeget törtem össze a kút körül, amikor megjött a levélhordó ... Vár­jon ... Ezen a nap­on a Saint Cloud-i piacra mentem ... Egy libát vettem ... Vagyis néhány nappal karácsony előtt történt... — Hová megyünk? — mor­mogta Gigi, ahogy kinézett az ablakon. A taxi éppen abban a perc­ben állt meg az Haussmann bulváron, Lucas ott ténfer­­gett a járdán, és nagy sze­meket meresztett, amikor Maigret-t két nővel látta ki­szállni a kocsiból. — Egy perc... — mondta nekik a felügyelő. Félrevonta Lucas-t. — Mi van? — Nézze csak... Látja ezt a szűk kis üzletet a táskake­reskedő és a hölgyfodrász között?... Ez a Jem­-ügynök­­ség ... Egy undorító vénem­ber a tulajdonos, akitől sem­miféle felvilágosítást nem kaptam... Be akarta csukni a boltját, hogy elmenjen ebé­delni; azt mondja, ilyenkor szokott... Kényszerítettem, hogy itt maradjon... Dü­höng ... Azt állítja, hogy pa­rancs nélkül nincs jogom ... M­aigret belépett a homá­lyos üzlethelyiségbe, amelyet egy fekete fá­ból készült pult osztott ketté. A falon ugyancsak fekete fá­ból készült kis rekeszek sor­jáztak, tele levelekkel. — Szeretném tudni... — kezdte az öreg. — Ha nincs kifogása ellene — dörmögte Maigret —, én fogok kérdéseket feltenni, ön ugyebár kezdőbetűkkel jelzett leveleket kap, ami a Poste restante-nál meg van tiltva, úgyhogy elég csinos klientúrája lehet... — Kiváltottam az iparenge­délyt! — az öreg csak ennyit felelt. Vastag szemüveget hordott, amely mögül könnyező sze­mek leselkedtek. A kabátja piszkos volt, ingének gallér­ja kopott és zsíros. Avas szag áradt az egész emberből, és­­töltötte a helyiséget. — Azt szeretném tudni van-e olyan listája, amelyen a kezdőbetűk mellé feljegyzi ügyfeleinek valódi nevét... Az öreg vigyorgott. — Gondolja, hogy ide jönné­nek, ha meg kellene adniuk a nevüket? ... Akkor miért ne kérnék tőlük mindjárt személyazonossági igazol­ványt? Kissé undorító volt elgondol­ni, hogy csinos fiatal nők is jártak ebbe a helyiségbe, amelyben annyi házasságtö­rést és annyi más tisztátalan ügyet közvetítettek. — Tegnap reggel egy J. M. D. kezdőbetűkre címzett levelet kapott. — Lehetséges. Mondtam ezt a kollégájának is. Ahhoz is ragaszkodott, hogy megbizo­nyosodjék, a levél már nincs itt... — Tehát eljöttek érte. Meg tudja mondani, mikor? — Egyáltalában semmit sem tudok, de ha tudnék is, nem hiszem, hogy megmonda­nám ... — Nem gondol arra, hogy egy szép nap becsukathatom a butikját? — Mondták ezt már mások is, és a butikom, ahogy ön mondja, negyvenkét éve a helyén van ... Ha megszá­molnám, hány férj jött ide lármát csapni! Olyan is volt, aki a botjával fenyegetett. Lucas-nak igaza volt, amikor azt mondta, visszataszító em­ber. — Ha nem zavarja, felte­szem a spalettát, és elmegyek ebédelni .. . Vajon hol ebédel ez a pince­­bogár? Lehetséges, hogy csa­ládja van, felesége, gyerme­kei ? Inkább agglegénynek látszott, akinek fenntartanak egy helyet a környék vala­melyik kopott kis vendéglő­jében; ott várja az asztal­kendője, karikába fűzve. — Látta már ezt az em­bert? Maigret nem befolyásoltatta magát, újra odanyújtotta Donge fényképét. A kíváncsi­ság legyőzte az öreg rossz­kedvét. Lehajolt, a papirost nem egészen húsz centiméter távolságban tartotta az arcá­tól. A vonásai nem mozdul­tak. Megvonta a vállát. — Nem emlékeztet senki­re... — mormogta mintegy sajnálkozva. A két nő kint maradt a szűk kirakat előtt. Maigret behív­ta Charlotte-ot. — És ezt a személyt vajon felismeri-e? Ha Charlotte színészkedett, megdöbbentően jól csinálta, mert csodálkozva és egyúttal zavartan nézett maga körül — a hely valóban alkalmas volt arra, hogy ilyen érzel­meket keltsen. — Micsoda ... ? — kezdte. Megrémült. Azon gondolko­zott, vajon miért hozta ma­gával Maigret. Ösztönösen Gigi segítségét kereste, aki szintén belépett a helyiségbe. — Még sok embert fog ide becsődíteni? — Nem ismeri fel sem az egyiket, sem a másikat?... Nem tudja nekem megmon­dani, férfi volt-e, vagy nő, aki eljött a J. M. D.-nek cím­zett levélért, és mikor vitték azt el? Az öreg anélkül, hogy vála­szolt volna, megragadott egy spalettát, hogy felakassza az ajtó elé. Nem volt más hátra, mint hogy visszavonuljanak. Maigret, Lucas és a két nő a járdán találták magukat, a gesztenyefák alatt, amelyek­nek már fakadoztak a rügyei. — Maguk ketten elmehetnek! Maigret utánuk nézett. Még tíz métert sem tettek meg, amikor Gigi már hevesen be­szélt társnőjéhez, akit olyan iramban vonszolt magával, hogy a kövérkés Charlotte alig tudta követni. — Mi újság, főnök? Mit felelhetett volna Maig­ret? Gondterhelt volt, keser­nyés. Mintha ingerelte volna a tavasz, ahelyett, hogy fel­vidítja. — Nem tudom ... Ide fi­gyelj ... Menj ebédelni ... Maradj a hivatalban dél­után ... Értesítsd a bankokat, Franciaországban és Bru­­xelles-ben, hogy ha egy két­száznyolcvanezer frankos csekket mutatnak be ... Két lépésnyire volt a Majes­­tictől. Végighaladt a rue de Ponthieu-n és a nagyszálló GEORGES SIMENON A Majestic pincéi FORDÍTOTTA: RAYMAN KATALIN nyomai 26 □

Next