Tükör, 1970. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)
1970-03-10 / 10. szám
Az olvasók újabban gyakran megkérik a szerkesztőséget, tegyék közzé: X kórház Y osztályának Z kórtermében nagyszerű ápolásban részesültek. Ezt azért írják meg, mert másra számítottak, hiszen minduntalan azt hallani, hogy kevés az ápolónő, esztendőről esztendőre többen mondanak búcsút a kórházaknak és mennek más pályára. Így némely ember már-már azt hiszi, hogy aki megmarad a betegágy mellett, az egyébre nem alkalmas, tehát talán erre sem. Holott, mint minden más munkaterületen, itt is a törzsgárda tart ki jóban, rosszban. Ők azok, akikről a bérrendezésről szóló közlemény csupán annyit mond: „állandóan fokozódott a megterhelésük”. Holott joggal jelenthette volna ki: a legnehezebb időkön segítették át az egészségügyet. Nézzünk azonban egy kicsit a közlemény mögé. A TÜKÖR „kerekasztalánál” a következők ülnek: Sárfi Rózsi, az Orvos-egészségügyi Szakszervezet titkára, dr. Okos Gizella, a Szövetség utcai kórház osztályvezető főorvosa, s egyben a Vámos Ilona Ápolónőképző Intézet felügyelője, Udvardi Klára, a Weil Emil kórház, Kovács Istvánné, a Korányi Frigyes és Sándor kórház, dr. Horváth Jánosné, az Országos Onkológiai Intézet főnővérei és Kovács Judit újságíró. Az újságíró: Az ápolónőhiány világjelenség. Egyes nyugati országok vendégmunkásnőket alkalmaznak a kórházakban. Bécsben én is láttam, hogy plakáton népszerűsítik a pályát. Külföldi képeslapok pedig egyre bizonygatják, hogy a legújabb divatú nővérkeruha kötény és fityula igen szexivé — magyarán vonzóvá — teszi a fiatal lányokat. Volt ápolónői miniszoknya is és bizonyára most a midi és maxi következik. S mindez azért, mert a lányok nem rohamozzák meg úgy ezt a pályát, mint régen. Mi ennek az oka? Sárfi Rózsi: A betegápolás egyben más személyek kiszolgálása is. Aki csak ezt látja benne, az nem vállalja szívesen. Azonkívül a fejlett ipari országokban — és nálunk is — a lányok már nemcsak az úgynevezett női pályák között választhatnak. A múltban nálunk egyes társadalmi rétegek lányai számára egy ápolónői állás karrier volt. Igaz, a felszabadulás előtt sem volt elég ápolónő. Mármint a betegekhez viszonyítva. Egy kórházi osztályon 50—60 beteget ápolt egyetlen nővér nappal, és egyetlen éjszaka. Ez volt a „norma”. Csak ott volt jobb a helyzet, ahol apácák dolgoztak. Ma háromszor annyi az ápolónő, mint akkor volt. Persze, több a kórházi ágy is, és a nővérek két műszak helyett háromban dolgoznak. Az újságíró: Az elmúlt 25 évben jóval igényesebbé vált az ápolónői munka. A nővérek injekciót adnak, vért vesznek és mindenféle írásbeli kimutatást végeznek, mindezt azelőtt az orvos csinálta. A szakma tehát egyrészt kézügyességet, másrészt nagy intelligenciát kíván. Akinek mindez a birtokában van, az sok más pályára is alkalmas, amelynek egyikemásika nagyobb fizetést, vagy nagyobb presztízst és kisebb megerőltetést ígér. Dr. Horváth Jánosné: Ez nem pálya, hanem hivatás. Aki a betegápolásra hivatást érez, az nem így méricskél. Sárfi Rózsi: Igen, az egyike a legszebb hivatásoknak. A nő azonban emellett egy másikat is akar: feleség és anya is kíván lenni. A felszabadulás előtt erre sok ápolónő nem is gondolhatott. Hogy is gondolhatott volna 13 órás munkaidő mellett? Örülök annak, hogy a mai fiatal ápolónőknek nem kell lemondaniuk a férjhezmenésről. Most például nem csupán azért van ápolónőhiány, mert sokan búcsút mondtak a pályának, hanem azért is, mert szép számmal kivették a gyerekgondozási szabadságot. Dr. Okos Gizella: A presztízsről szólva: azt hiszem, nem tudják az emberek, hogy milyen sokat tanulnak a mi nővéreink anatómiát, pszichológiát, meg miegymást. Hogy minden mozdulatukban, mozgásukban a betegágy körül mennyi tudás van. Az orvos bizony nem sokra menne a beteg vizsgálatában és pszichés gondozásában, ha nem állna mellette az ápolónő. A napokban adtuk át a Vámos Ilona ápolónőképzőben a diplomákat. Az ünnepségen az elnök elmondta, hogy sokat feküdt kórházban, de csak az ápolónők arcára emlékszik, az orvosokéra nem. Udvardy Klára: A nővér és a beteg közötti kapcsolat bensőséges. Az anya és a kisgyerek kapcsolatához hasonlítható. Az újságíró: Persze, vannak rossz anyák is ... Udvardi Klára: Vannak. Be kell vallanom, hogy amikor a legrosszabbul álltunk, a legnagyobb volt az ápolónőhiány, nem sokat kérdezősködtem tudásról, gyakorlatról, hivatásérzetről, hanem felvettem azt, aki jelentkezett. Azok, akik csak idesodródtak, azután továbbálltak, ártottak inkább a pálya presztízsének. De úgy látom, hogy amióta a bérrendezést bejelentették, egy negyedéve tehát, javult a helyzet. Azóta nem mondott fel senki, sőt, egy nővérünk, aki más területre ment, visszajött hozzánk, kettő pedig a tervezettnél hamarább szakította meg a gyermekgondozási szabadságot és állt munkába. Kovács Istvánná: Én is azt tapasztaltam, hogy nincs elég presztízse a pályának. Egy fiatal nővér például eltitkolta az udvarlója előtt a foglalkozását. Sokan mentek diplomásokhoz feleségül és a férjük nem engedte meg, hogy a kórházban maradjanak. Az egyik ilyen asszony például műszaki rajzoló lett, a másik pedig gyémántcsiszoló. Dr. Okos Gizella: Nem biztos, hogy ez presztízs okokból történt. Talán inkább azért, mert a gyémántcsiszoló nem dolgozik három műszakban. Én több orvos,nővér házaspárról is tudok, és az asszony a helyén maradt. Igaz, az együttműködésük alapján az orvosok jobban megbecsülik a nővéreket, mint a kórházon kívüliek. S még valamit elmondanék: öt volt tanítványomból lett orvos. Előnyükre válik, hogy ápolónőként kezdték a pályafutásukat. De nemcsak nekik, hanem a betegeiknek is. Az újságíró: A múlthoz képest igen nagy előnye ennek a pályának, hogy nincs eltorlaszolva az út: az ápolónő továbbtanulhat, orvos lehet. Másrészt az, akit nem vettek fel az orvosegyetemre — éppen azért, mert ez a pálya ma tanultságot kíván, szellemi foglalkozássá van átalakulóban — mint ápolónő megtalálhatja a helyét. Dr. Horváth Jánosné: Eddig csak a tanultságot hangsúlyoztuk. Pedig az nem elég, ha az emberség hiányzik. Szegényes érzelemvilágú, közönyös embereknek nem való ez a pálya. S még valamit jegyeznék meg. Az Onkológiai Intézetben, a tömérdek munka mellett, sorra leérettségiztek azok, akiknek csak nyolc osztályuk volt. Nem azért, hogy egyetemre kerüljenek, hanem mert úgy érezték, a munkájukhoz erre szükség van. Dr. Okos Gizella: Minálunk pedig, a Szövetség utcai kórházban, rendszeres a szakmai továbbképzés. Minden hónapban másik osztály felelős érte. A nővérek tartanak kiselőadást, vetítenek és vitákat vezetnek. Az orvosok is foglalkoznak a továbbképzésükkel, ezenkívül az ápolónőképzőben is tanítanak. Ez is egyik oka annak, hogy nálunk igen jó a légkör. Az újságíró: Úgy gondolom, az orvosok egyebek között azért becsülik meg jobban az ápolónőket ma, mint régen, mert sok rutinmunkát átvettek tőlük. Dr. Okos Gizella: Bizonyára így van. De azért ma, ha az ápolónő megkéri, akkor az orvos is segít megemelni a beteget. Sőt, én a Korányiban, ahol konzultáns vagyok, bementem az egyik kórterembe és azt láttam, hogy a főnővér és az osztályos orvosnő végezték az ápolónő munkáját, mert az ápolónő beteg volt és nem akadt senki, aki helyettesítse. Kovács Istvánná: Igen, ez valóban megtörtént minálunk. A 171 nővér közül 15 van gyerekgondozási szabadságon, 4 közvetlenül szülés után, 3 pedig beteg. S tele vagyunk pótágyakkal. Több nővérünk naponta 16 órát dolgozik, vagyis, két műszakot teljesít. Mindenki tudja, hogy a mi kórházunk nagyon korszerűtlen. Ezért nehezebb a munka. Van egy öngyilkososztályunk is. Az ott dolgozók 70 százaléka régi nővér. Kitart egy olyan helyen, amely lelkileg és fizikailag is a legnagyobb erőfeszítést követeli meg, pedig ott még mellékkereset sincs. Udvardi Klára: Jó, hogy erről beszélünk. Minduntalan azt a hibát követjük el, hogy szidjuk azokat, akik hátat fordítanak a pályának és elfelejtjük megdicsérni azokat, akik egyre nehezebb körülmények között is helytállnak. Nálunk 1957-ben a nővérek 60 százaléka idős volt, most már csak a 30 százaléka az. Hogy annyi fiatal maradt meg a pályán, az csak az időseknek köszönhető. A törzsgárda szerettette meg velük a munkát. S hogy mit Nővérek a betegágynál ? □