Tükör, 1970. március-június (7. évfolyam, 14-26. szám)

1970-04-07 / 14. szám

DARVAS JÓZSEF: HUSZONÖT ÉV - TÖRTÉNELEM T­örténelmi ünnepeket nem lehet se „kinevezni”, se rendelettel elren­delni; — a „jeles napokat” a törté­nelem teremti. Tudom, hogy ez közhely; — de attól még igaz. Az emberi vagy szűkebben véve, a hivatalos elhatá­rozás, sőt, akár egy rendelet, legfeljebb szentesítheti azt, amit — hadd ismételjem: „jeles dátumként” — az emberek feje fölé emelt a történelem. Ám, maradandó ér­vénnyel ezt is csak akkor teheti, ha egy közösség belső élményéből fakad ez az el­határozás. Egyébként legfeljebb hivatalos ünnep lesz az ilyen ünnep; a naptárban is lehet piros betűvel jelezni — csak éppen nem válik egy nép, egy közösség emléke­zetében eltörölhetetlenné. De ennek — szerves egységként — az ellenkezője is igaz. Amit, belülről, ünnepnek vállal egy közösség, azt betiltani se lehet. Van erre is példa, a mi történelmünkben is. Március 15-ét hányszor próbálták betiltani? Vagy, ha ezt már nem lehetett, legalább eljelen­­tékteleníteni?! Külsőségeiben sikerülhetett — de egy nemzet tudata mindig megőrizte az igazi értelmét. Ilyen, egy egész nemzeti közösség kitöröl­hetetlen élményévé vált ünnepnek érez­hetjük immár április 4-ét. S ez, annál is nagyobb dolog, mert amikor — 25 évvel ezelőtt — a győzelmes Szovjet Hadsereg bevégezte hazánk felszabadítását, valljuk be, sokan voltak még, akik zavart öntu­dattal éltek itt, s nem fogadták el e nap nagy és szabadító történelmi jelentőségét. Nem hiszem, hogy ünneprontás lenne erre emlékeztetni. Ellenkezőleg: ez is bizonyít­ja, hogy a szaporodó évekkel hogyan nő e dátum nagysága; s hogyan vált s válik egyre inkább legnagyobb nemzeti ünne­pünkké. S nem csupán hivatalos ünneppé. A történelem tanújának, s még inkább a cselekvő részesének lenni, s így írni ünne­pi emlékezést: nem könnyű dolog. Vagy arra csábítja az embert az alkalom, hogy meghatódjon, csak szépeket mondjon, re­tusáljon, s fényesre fesse az árnyékokat is. Vagy arra, hogy a maga valamikori álmait, reménységeit kérje számon a sodró időtől. Ha az elsőt teszi, éppen a lényeget tagad­ja el: a küzdelem pátoszát, igazi szépségeit. Ha a másikat­ elvont, testetlen moralizá­­lásba tévedhet — a hús-vér valóság, a min­dig folytatódó, változó, alakuló élet tényei­­vel kerül szembe. S mindkét esetben azt veti el, ami minden ünnep egyik legélőbb értelme: az emlékezés mellett a tanúság­tételt. A tanúságtételt, amely a jövőnek legalább annyira szól, mint a múltnak .. . - azt kérdezem magamtól, hogy mit tartok az elmúlt 25 év legnagyobb, legmaradandóbb eredményének, némi töprengés után így válaszo­lok: azt, hogy bebizonyosodott, hogy ami negyedszázada kezdődött ebben az or­szágban, csakugyan a felszabadulást jelen­tette a magyar népnek. Különösnek tetsz­het a válasz — de én mélységesen igaznak érzem. Gondoljuk csak meg: az elmúlt év­századok során nem véletlenül gyötörte legjobb szellemeinket a nemzethalál, a nemzet elpusztulásának a víziója. Nem csupán, sőt, talán nem is elsősorban a fi­zikai megsemmisülés félelme táplálta ezt a szörnyű víziót. Legalább ennyire vagy még jobban az „örök lekésettség” érzése; az, hogy kimaradunk a történelemből, az emberi, társadalmi, kulturális haladás sod­rásából. Mert egy közösség pusztulása ak­.

Next