Tükör, 1970. március-június (7. évfolyam, 14-26. szám)
1970-04-07 / 14. szám
DARVAS JÓZSEF: HUSZONÖT ÉV - TÖRTÉNELEM Történelmi ünnepeket nem lehet se „kinevezni”, se rendelettel elrendelni; — a „jeles napokat” a történelem teremti. Tudom, hogy ez közhely; — de attól még igaz. Az emberi vagy szűkebben véve, a hivatalos elhatározás, sőt, akár egy rendelet, legfeljebb szentesítheti azt, amit — hadd ismételjem: „jeles dátumként” — az emberek feje fölé emelt a történelem. Ám, maradandó érvénnyel ezt is csak akkor teheti, ha egy közösség belső élményéből fakad ez az elhatározás. Egyébként legfeljebb hivatalos ünnep lesz az ilyen ünnep; a naptárban is lehet piros betűvel jelezni — csak éppen nem válik egy nép, egy közösség emlékezetében eltörölhetetlenné. De ennek — szerves egységként — az ellenkezője is igaz. Amit, belülről, ünnepnek vállal egy közösség, azt betiltani se lehet. Van erre is példa, a mi történelmünkben is. Március 15-ét hányszor próbálták betiltani? Vagy, ha ezt már nem lehetett, legalább eljelentékteleníteni?! Külsőségeiben sikerülhetett — de egy nemzet tudata mindig megőrizte az igazi értelmét. Ilyen, egy egész nemzeti közösség kitörölhetetlen élményévé vált ünnepnek érezhetjük immár április 4-ét. S ez, annál is nagyobb dolog, mert amikor — 25 évvel ezelőtt — a győzelmes Szovjet Hadsereg bevégezte hazánk felszabadítását, valljuk be, sokan voltak még, akik zavart öntudattal éltek itt, s nem fogadták el e nap nagy és szabadító történelmi jelentőségét. Nem hiszem, hogy ünneprontás lenne erre emlékeztetni. Ellenkezőleg: ez is bizonyítja, hogy a szaporodó évekkel hogyan nő e dátum nagysága; s hogyan vált s válik egyre inkább legnagyobb nemzeti ünnepünkké. S nem csupán hivatalos ünneppé. A történelem tanújának, s még inkább a cselekvő részesének lenni, s így írni ünnepi emlékezést: nem könnyű dolog. Vagy arra csábítja az embert az alkalom, hogy meghatódjon, csak szépeket mondjon, retusáljon, s fényesre fesse az árnyékokat is. Vagy arra, hogy a maga valamikori álmait, reménységeit kérje számon a sodró időtől. Ha az elsőt teszi, éppen a lényeget tagadja el: a küzdelem pátoszát, igazi szépségeit. Ha a másikat elvont, testetlen moralizálásba tévedhet — a hús-vér valóság, a mindig folytatódó, változó, alakuló élet tényeivel kerül szembe. S mindkét esetben azt veti el, ami minden ünnep egyik legélőbb értelme: az emlékezés mellett a tanúságtételt. A tanúságtételt, amely a jövőnek legalább annyira szól, mint a múltnak .. . - azt kérdezem magamtól, hogy mit tartok az elmúlt 25 év legnagyobb, legmaradandóbb eredményének, némi töprengés után így válaszolok: azt, hogy bebizonyosodott, hogy ami negyedszázada kezdődött ebben az országban, csakugyan a felszabadulást jelentette a magyar népnek. Különösnek tetszhet a válasz — de én mélységesen igaznak érzem. Gondoljuk csak meg: az elmúlt évszázadok során nem véletlenül gyötörte legjobb szellemeinket a nemzethalál, a nemzet elpusztulásának a víziója. Nem csupán, sőt, talán nem is elsősorban a fizikai megsemmisülés félelme táplálta ezt a szörnyű víziót. Legalább ennyire vagy még jobban az „örök lekésettség” érzése; az, hogy kimaradunk a történelemből, az emberi, társadalmi, kulturális haladás sodrásából. Mert egy közösség pusztulása ak.