Tükör, 1971. április-június (8. évfolyam, 14-26. szám)
1971-04-06 / 14. szám
Ne csak jó, szép is legyen! Csekélyek az esélyeim, nagy hírű, jeles jelölttársam van, Major Tamás. Ha abban a körzetben laknék, magam is rá szavaznék. Szobrász vagyok elsősorban, nem politikus, mégis elmondanám, idézőjelbe téve, a politikai karrieremet. Lakóbizottsági tagként, tehát a közügyek vállalásának legalsó lépcsőfokán kezdtem, aztán kerületi tanácstag lettem, majd fővárosi tanácstag, a népművelési állandó bizottsági elnöke, most pedig képviselőjelölt. A Józsefváros 21. választókörzetében, a Múzeum körút, Rákóczi út, József körút, Baross utca által határolt részen jelöltek. Sok éve már a Józsefvárosban lakom, a Százados úti művésztelepen. Hadd tegyem hozzá, nemcsak a Józsefvároshoz, de egész Budapesthez, mint szobrásznak közöm van: nyolc köztéri szobrom áll a városban, ezenkívül a Műemlékvédelmi Bizottság megbízásából egy sor régi, menteni való művészeti alkotás rekonstrukcióját végeztem. Egyik legkedvesebb munkámat említeném példának: újjáfaragtam a Várban levő Szentháromság emlékmű szobrait. Ha képviselő lennék, a legfontosabb feladatomnak tartanám a városfejlesztési munkákban való részvételt. A Józsefvárosban, éppen a 21. választókörzet területén, hamarosan hozzáfognak az új színművészeti főiskola felépítéséhez. Művészember vagyok, az a szakmám, hogy ismerjem és felismerjem a szépet. Tehát, a meglevő, régi értékeink védelmét szolgálnám és ügyelnék arra én is, a magam képviselői hatáskörén belül, hogy ami épül, az ne csak jó, de szép is legyen, csak nagyjából, de ebből is látható, mennyi minden fordult meg a fejemben egyszerre, amikor azt mondták, hogy országgyűlési képviselőnek jelölnek. A gyűlésen a mellettem szólóknak annyit mondtam, hogy amennyit egy ember megtehetett a közös ügyért, azt én is megcselekedtem. Azzal se leszek se kettő, se három, ha képviselőnek választanak, de amenynyit egy országgyűlési képviselő tehet, annyit én is megteszek. Búza Barna szobrászművész, Budapest, Józsefváros XXI. választókörzetének jelöltje Feljegyezte: HALASI MÁRIA és SZÉL JÚLIA Fotó: SZALAY ZOLTÁN és ZARÁND GYULA Fábián Márton, a karcagi Május 1. Tsz elnöke Karcag-Kisújszállás jelöltje Manyika A MI NEMZEDÉKÜNK a középiskolában még kötelezően tanulta nemcsak a manapság oly heves vitákat kavart Tetemrehívást, de a Mikest is, a mára elfeledett Lévay József versét: — Zágon felé mutat egy halovány csillag ... Már akkor is, folytonosan újságokat olvasó, színházat figyelő, mozitöltelék, a Zágonban született, fatornyos hazájáról mindig oly ízesen-kedvesen mesélő Kiss Manyival kapcsolódott össze gondolataimban ez a verssor, inkább, mint Mikes Kelemennel. S amióta halálhíréről tudósítottak a lapok, azóta is folyton ez a verssor jár az eszemben. Halovány csillag? Amióta színművészet van a világon, nemcsak Magyarországon, de a nagyvilágban kevés erősebb fényű csillaga, mindent tudó zsenije volt ennek a gyötrelmesszép mesterségnek, mint ő, akit kollégái és nézői egyaránt csak Manyikának neveztek. Annak idején én afféle „kolbászos” gyerek voltam, aki rémesnek találta a krémest, meg mindenféle habos édességet, egyedül csak Kiss Manyinak tudtam elhinni, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény!” Neki ugyanis abban a pillanatban, ahogy a színpadra lépett, vagy a mozivásznon, a televízió képernyőjén, a rádió stúdiójában megjelent, mindenki azonnal mindent elhitt. A leghosszabb emlékezetű és legszigorúbb kritikusok - s mindegy, hogy céhbeli, vagy amatőr bírálók — sem tudnak felhozni példát bukásra, vagy rosszul játszott szerepre, holott ilyen hosszú és gazdag művészpályába az is belefér. Csak éppen a Manyika karrierjéből hiányzott ilyen mozzanat. Őstehetség volt. Ez nem okvetlenül erény, és tévedhetetlenséget, hibátlanságot sem jelent szükségszerűen. Csak éppen nála ezt jelentette. Soha semmiféle művelődéstörténeti, irodalmi, „filoszi" segédeszközt nem vett igénybe. Egy néhány évvel ezelőtti interjújában a föld vagy a levegő egyszerűségével és természetességével így fogalmazta meg a választ arra a kérdésre, hogy „Mi a technikája a teljes színészi átalakulásnak?". — Jaj, kérdezzen könnyebbet. Én sose vesződöm a szereppel. Elolvasom, átgondolom, kitalálom: ki vagyok? mi vagyok? A többi jön magától. Aztán a próbákon rögzítem a figurát. És a darabtemetésig minden a helyén marad. Sokszor csodálkozom a kollégáimon, akik a bemutató előtt egész könyvtárakat átrágcsálnak. Én még egy sort se olvastam a szerepeimhez. Minek? Vagy beletalálok, vagy úgyis hiába. PÁLYAKEZDŐ SZÍNÉSZIFJAK nehogy példamutatásként vegyék ezt! Másolhatatlan. Olyan egyszeri és kivételes színészegyéniség kell hozzá, amilyen a Manyikáé volt. Ő ugyanis mindig beletalált. Műfaji különbséget nem ismert. Hogy „könnyű”, vagy „komoly”? Erre is maga válaszolt, aranyos bájával, így: „Nekem mindegy. De talán mégis inkább a komolyat. Mert abban nem kell annyit ugrálni”. Pedig, hogy tudott „ugrálni” is, éveken át milyen egyenrangú partnere volt a szintén utolérhetetlen Latabárnak is, mint az Operettszínház szubrettje. Ám, hogy Csehov Három nővérét, Brechtet, Gorkijt, Shakespeare-t ugyanolyan nagyszerűen játszott, azon legfeljebb azok csodálkoztak, akik hajdan gyakran olvasták azt a sztereotip, de hamis újságfrázist, hogy „Shakespeare-színész". Nincs Shakespeare-színész. Csak rossz, közepes, jó és nagyszerű színész van, meg olykor zseniális, mint Kiss Manyi, s annak aztán édesmindegy, hogy egy csacska operett cserfes szobalányát, vagy III. Richard fenséges anyját kell a színpadon megelevenítenie. Mindkettőt éli. Az utóbbi években alighanem Fejes Endre Vonó Ignácának özv. Mák Lajosnéja volt a leggazdagabb szerepe. Ebben volt fenséges, mint a III. Richardban, idősödő kacér szerelmes, mint a Mici néniben, józan, számító, kemény, elpusztíthatatlan életerejű, mint a Kurázsi mamában, részeg, mint a Black Comedyben, gyűlöletesen gyűlölködő, mint az Oszlopos Simeonban, riadt bájú, nyomorultul is álmodozó, mint az Éjjeli menedékhely Násztyájában, fáradt, szomorú, mint a Yermában, megbocsátón lemondó, mint a Három nővérben — minden volt Mák Lajosné alakjában, a magyar drámairodalomnak ebben az egyik legszebb darabjában és egyik legösszetettebben nagyszerű szerepében. LEÍRNI is alig merem, oly közhelynek hangzik, le kell írnom mégis, annyira igaz, hogy ez az óriási színésznő mennyire szerény ember volt. Sokszor láttam őt színházi próbán, filmforgatás közben, mint egy kis egérke, oly csendesen, szelíden húzódott meg mindig, amíg őt nem hívta színre vagy felvevőgép elé a rendező. Ezt a magatartást viszont nyugodtan eltanulhatja, lemásolhatja tőle s őszinte átéléssel önnön természetévé plántálhatja át minden pályakezdő ifjú komédiás. BARABÁS TAMÁS