Tükör, 1973. január-március (10. évfolyam, 1-13. szám)

1973-02-06 / 6. szám

te, hogy egy elavult társadalmi rend konvenciói fölé emelkedhessen. Ha a javulási szándékban kifejezett elvet a mai viszonyokra alkalmaz­zuk, azt mondhatjuk, hogy az ifjú Petőfi magatartása sokkal közelebb áll a beat-protest viselkedéshez, mint a költőről szóló némely ünnepi és nem ünnepi cikkek Petőfijéhez. Az 1844-es esztendő Petőfijénél is megtaláljuk a kívülállás tüntető hangsúlyozását, az öltözködési kü­löncködést, a viselkedési normák ki­gúnyolását — hasonlóan némely mai beatnik tiltakozó gesztusaihoz. Nagyok persze a különbségek is. Történelmileg és alkatilag egyaránt. A hasonlóság csak annyiban áll fenn — de annyiban kétségtelenül —, hogy a mai romantikus lázadó ifjú­ság a múlt század húszas-negyvenes éveinek lázadó fiataljaival rokonság­ban áll. Óvakodjunk azonban a túl­zott teoretizálástól. Petőfinél marad­va termés­zetesen nyomatékkal hangsúlyozan­dó, hogy ő kinőtt ebből a viselkedési romantikából! Számá­ra mindez csupán átmeneti fejlődési szakasz volt önmaga megteremtésé­nek útján, igazi hivatása beteljesí­tésében. De volt ez a szakasz! S nem hagyha­tó ki a Petőfi-életrajzból, mert a va­lóságot hamisítanánk meg ilyen ki­hagyással. Ha költőnk később az el­avult társadalmi rend tudatos meg­döntésére készülő forradalmár min­taszerű megtestesítője lett, akkor ez nagyon nagy dolog, világirodalmi szempontból is, de semmiképpen sem adhat okot nekünk arra, hogy e fej­lődést leegyszerűsítve, ennek jegyé­ben lássuk Petőfi egész pályáját. Épp a legizgalmasabb változást mos­nánk el ezzel, a fordulatot, amelynek sodrában az ösztönös, bohém, ro­mantikus lázadóból kora egyik leg­következetesebb, tudatos forradal­mára lett. S amely fordulat előtt igencsak jól elhelyezhető a biográfiában az a vándorszínész, aki — saját szavai szerint — „víg könnyelműséggel” rótta a maga útjait, egyelőre nem so­kat törődve a világ vagy akár a haza megváltásával, annál többet magá­hoz illő „komoly” szerepek megszer­zésével, olykor nyakig elmerülve a kóbor társulatok parlagi viszályai­ban. S csak e két fejlődési szakasz hatá­rozott megkülönböztetése teszi lehe­tővé a teljes kortársi vallomásanyag kritikai feldolgozását. Akik az érett költő szoborrá merevített alakja felől közelednek a biográfiához, termé­szetszerűen elvetik vagy félremagya­rázzák mindazt a dokumentumot, ami nem felel meg saját elképzelé­seiknek. E ponton, a körbejáró bizonyítási el­járás után, újra vissza kell tekinte­nünk egy pillanatra az „alakosko­dás” kérdésére. A biográfia részle­teinek ismerői gyakran megakadnak, amikor az ifjú Petőfi életrajzának egy többek által is rögzített epizód­jához érnek. 1839-BEN TÖRTÉNT, Selmec elha­gyása után, hogy Petőfi — nem lé­vén pénze — „egy pár katholikus plébánoshoz” azzal a trükkel tért be, hogy át akar térni a római kato­likus vallásra, s pénzt kér tőlük ezen a jogcímen. „Azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek, s ott a katholika vallásra akarok áttér­ni ...” — idézi Petőfi szavait Ke­mény János, az egykori jó pajtás. Már Ferenczi Zoltán megütközött ezen az eseten, amely a költő „jel­lemével nehezen egyeztethető meg”. Ezért oda következtetett, hogy ez a história legfeljebb egyszer történhe­tett meg, „aligha valószínű”, hogy Petőfi a trükköt többször is megis­mételte volna. Én persze a barátoknak hiszek, s szívből derülök a jámbor plébáno­sokon, akiket a nyomorgó kamasz fe­lekezeti hiúságuknál fogott meg. Semmi olyan nincs ebben a históriá­ban, ami összeegyeztethetetlen vol­na a valóságos Petőfi jellemével. A valóságos Petőfiével, aki kamasz fej­jel vagy akár húszesztendősen még nem volt a Ha férfi vagy ... költője. Éppen nem. Ez a Petőfi még egy ka­masz Kakuk Marcihoz vagy a maga ábrázolta Bolond Istókhoz áll köze­lebb, az örök kóbor deákhoz, aki úgy él meg, ahogy tud. S aki, még akkor is, amikor már úgy-ahogy talált magának megélhe­tést (színészi munkát), egy alkalom­mal Pönögei Kis Pál álnéven ala­­koskodik Vörösmarty előtt, mert sze­retné megtudni, mi a véleménye bi­zonyos Petőfi néven író ifjú költő­ről... Ennyi talán elég is lesz annak bizo­nyításául, hogy az „alakoskodni nem tudó” költő képe egy romantikus le­­genda terméke, a szoborrá merevített későbbi forradalmár jellemének visszavetítése az életrajz korábbi szakaszaira. Jó volna megszabadulni ettől a szo­­bor­ Petőfitől. Mert a költő nem erre az emlékműre gondolt, amikor a zse­ni önérzetével felpattant barátai kö­zül a Pilvaxban: „Lesz még nekem olyan szobrom...” (Folytatjuk) A Pilvax kávéház Ronyecz Mária A nemzet pávájának mondta — nem minden malícia nélkül — Kosztolányi Dezső, 1929-ben megje­lent tollrajzában kora színésznőjét. A világ kolibrijének nevezte, kinek pincéje telve van pezsgőspalackok­kal, s karácsonyra az angyalka egy Citroennel ajándékozza meg. A mu­latságos jellemkép elárulja még, hogy a színpadi játékok mesternőjé­nek két húszkarátos solitaire-je van, sok tűje, karcsatja. Ha egy csillámos ruhát kétszer látnak rajta, azonnal lomtárba teszi, eladja. Az adóhivatalba menet viszont rossz bundáját veszi fel, az adóbundát, ugyanakkor hetente többször kell előkelő vendéglőben, bárokban va­csoráznia, mulatnia nyilvánosan. . Mindez aligha mondható el egy mai magyar színésznőről, például a Nemzeti Színház fiatal tagjáról, Ronyecz Máriáról. Napjai sokkalta szürkébben és ezerszer izgalmasabban telnek. Minden pillanatát, talán még álmai óráit is a játék tölti ki. Nyugtalan, elége­detlen, önmagától sokat követel. Jól, még jobban akar játszani: Sha­­kespeare-t, Moliére-t, Brechtet, Móricz Zsigmondot, Csurka Istvánt. Igazi iskolaévei a pécsi esztendők voltak. A Színművészeti Főiskoláról került Baranya fővárosába. Helytállt drámában, bohózatban, musical­ben. Az ország közönsége egy televíziós produkció főszerepében figyelt fel először Ronyecz Máriára. Katona József Bánk bánjának képernyőre adaptált változatában játszotta Gertrudis királynét. Budapestre a Nemzeti Színházhoz 1970 tavaszán szerződött. S elmúlt három évében — furcsa véletlen — két apácaszerepet is játszott. A XX. századi zárdából a mai valóságba kikerült asszonyt alakította Ör­kény István Sötét galamb című színművében, idén januárban pedig Shakespeare Szeget szeggel­jének apácajelölt szűzi Izabelláját játssza. Közben a rádióban, a televízióban, a margitszigeti szabadtéri színpa­don dolgozott — mindenütt, ahol alkalmat kapott rá. S második évadja immár a Mikroszkóp Színpadon katonalányt alakít Vasziljev „Csen­desek a hajnalok” című történelmi rekviemjében. Simó Sándor játék­filmjének, a „Szemüvegesek”-nek fiatalos lendületű hősnője volt. A még premierre váró Mándy Iván-film, a ,,Lányarcok tükörben” esz­­presszóvezetőjeként kemény, parancsoló, modern hárpiát játszik, af­féle vendéglátóipari „kápót”. S érdeklődéssel, izgalommal várja Hubay Miklós abszurd egyfelvonásosa, „Te Imre, itt valami ketyeg” televízi­ós bemutatóját. Színésznőt játszik benne. A közeljövőben képernyőn „X­ a kutya" című spanyol krimiben is láthatják a nézők. Gyilkos lesz-e vagy áldozat? Nem árulhatja el. Ronyecz Mária tiszteli mások tudását. Nehéz mestersége fortélyaiból igyekezett minél többet elsajátítani. Felejthetetlen élménye a Sulyok Máriával Szegeden, a Dóm téren együtt játszott Trójai nők. Figyelte a Moliére-komédiákban, hogy Törőcsik Mari a legkisebb apróságra is mint reagál, „kívül hordja az idegrendszerét”. Lendítő, erőt adó part­ner Latinovits Zoltán, nyugalmat áraszt Kállai Ferenc, véd, óv a ref­lektorok fényében, Őze Lajos. (A Bartók Színházban apróságoknak ját­szott: a Hókirálynő című mesejáték gonosz királynője volt. Miután hó­fehér ruhája csillogott, a picik hangosan kiáltozva, nyílt szóval rajong­tak érte. Szerették, szurkoltak a szép rossznak.­ Tehetségét általános iskolai kémiatanára fedezte fel. Közönség előtt először egy március 15-i ünnepségen szavalt. Arany János verset mon­dott. Érettségi után — a Kossuth Lajos közgazdasági technikum kül­kereskedelmi tagozatát végezte — felvételi vizsgája a Színművészeti Főiskolára nem sikerült. A Transelektro Külkereskedelmi Vállalatnál kapott munkát. Szabad idejében pedig a Fehérvári úti Fővárosi Mű­velődési Ház amatőregyüttesében játszott. A következő esztendőben az akadémiára felvették. Főiskolás korában — osztályfőnöke Ádám Ottó volt — emlékezetes vizsgafeladatai A salemi boszorkányok, A szecsuani jólélek, s a kínai Krétakör. Orgánuma természeti adottság. Már kislány korában, ötévesen is kel­lemes, mély, jellegzetes hangja volt. Örömmel énekelte Pécsett a két musical, a Lulu és a Gentlemanek számait. Nemrég a Fészek klubban, Dénes Margit szerzői estjén sanzont adott elő. Szívügye a vers, a sza­valás. Kedves költője József Attila. Vezérlő gondolata a József Attila-i hitvallás: „Hiszek a tiszta észben, aminthogy mindenki hinne benne, ha vele élni nem volna fáradságos.” — A mai színész politizáló, XX. századi ember — mondja. — Nem kü­lönbözik ebben egyetlen józan állampolgártól sem. A színészi pálya mindenkor nehéz volt. Napjainkban, az izmusok csa­tája, a hagyományos és a modern színház küzdelme idején még inkább az. Egyes színészeket a rendezők kedvelnek. Másokat a kritikusok di­csérnek. S vannak, akik népszerűek is, akiket szeret a közönség. Ro­nyecz Máriának sikerül, ami keveseknek. Rendezők foglalkoztatják, bírálók elismerik, s a nézők is szeretik. Tragikának tippelték indulása­kor. Komikus jellemszerepekkel érkezett be. Mintha Sztanyiszlavszkij mondását igazolná, amely szerint kétféle színész van: karakterszínész és rossz színész. Ronyecz Mária — karakterszínész. Nem szerepkört tölt be: embert ábrázol. Minden nap kilép a színpadi lámpák és az emberi tekintetek rikító fényébe. Ég, fokozottabb lánggal, mint mások. Este, amikor a többiek elfáradtak, kigyullad testben, lélekben, föl­élénkül, „teljes alakot mutat". Állandó készenlétet és fegyelmet. LÁSZLÓ MIKLÓS

Next