Tükör, 1975. április-június (12. évfolyam, 13-25. szám)

1975-05-27 / 21. szám

Koránkelők U­­RBINASZER Rigófüttyös hajnal. Bérfizetési nap. Lassan vége az éjszakai műszaknak. Kék embercsoportok halk beszéde, csak a munkaruhájuk látszik messzi­ről. Szerszámok munkazaja a csönd­­höz bújik. A csönd elhever a szere­lőcsarnok zugaiban. HÁROMNEGYED ÉVSZÁZAD Láng Gépgyár, Turbinaszerelde. Mi­re e sorok napvilágot látnak, túl lesznek a százhalombattai erőműhöz készített hatodik, kétszáz megawat­tos turbina melegpróbáján. Har­minchat méteres vastest, tizenegy méter magasságú, hat méter széles. A tetejére lépcsősor vezet fel. Betöl­ti a szerelőcsarnok dimenzióit, mind­untalan odatéved a tekintet akarat­lanul is. Talán nem is a méretei miatt. Nem az olyan summázatok következtében, mint amilyen az pél­dául, hogy a konstrukció óránként 220 ezer kilowattóra villamos ener­giát termel és három év alatt elő­teremti előállításának költségeit. Mindez az energiaéhség korában ön­magáért beszél, s fontosságtudatot kölcsönöz mindazoknak, akiket sor­suk, életútjuk ideköt. Száz emberről van szó. Közülük hatvanhat szak­munkás, tizenöt betar­tott, a többi a műszaki irányításhoz, az admi­nisztrációhoz tartozik. Az átlagélet­kor harmincöt év. Senki náluk jobban nem láthatja a kész műben a részletek döntő szere­pét, a részletekben magát a teljes­séget. Egy ilyen turbina 10—11 hó­napig készül, nem számítva a kül­ső szerelést. Munkálatait nem lehet normában végezni.hogy időben meg­próbálták — a minőség sínylette meg. Ide kvalifikált munkások kel­lenek, akik — itt úgy mondják — „beálltak a sorba”. Aki a sorba nem áll be, annak innen menni kell. Mit jelent ez a kitétel? Azt, hogy tudás nélkül nem lehet boldogulni. Ötvö­zött acélból kell lennie az ember­nek is, mint a turbinalapátoknak. Ezt a tartozékot importálják. Az em­beri tulajdonságokat, a közösség ere­jét nem lehet importálni. A gyár háromnegyed évszázada gyárt turbi­nát — Európában az elsők között kezdte el. Készül a következő turbinaház Kemény munka► Egy turbina-,,alkatrész" A szellemes életbölcsességekre fogékony olvasó szent áhítattal temetkezett bele Parkinson híres-nevezetes törvényeibe, amikor ezek meg­jelentek a magyar könyvpiacon. A mű a legna­gyobb hatást, személyes tapasztalataim szerint, azzal a példával váltotta ki, amely szerint a ta­nácskozó testület könnyed eleganciával siklik ke­resztül a horribilis összegeket igénylő beruházá­sok felett, s az izgalom akkor csap magasba, ami­kor a filléres tételek megvitatására kerül sor. Egy takarítónő fizetése, vagy a feketekávéra köl­tött reprezentációs kiadások ugyanis már olyan összegek, amelyekről mindenki, különösebb szak­értelem nélkül is, fogalmat alkothat magának, tehát ilyen kérdésekben nem rest a vitára, az érvek és ellenérvek szenvedélyesen összecsaphat­nak, a vélemények ütközhetnek,­ ezért már érde­mes heveskedni, küzdeni, itt van remény a be­leszólásra. Nem szeretném megcáfolni Parkinsont, hiszen törvényeinek látványosságából még egyáltalán nem következik azok puszta spekulatív jellege, elhiszem, tudomásul veszem, hogy megfigyelései nagy mennyiségű tapasztalati anyagra épülnek. Ha következtetéseinek általános érvényét mégis megpróbálom kikezdeni, akkor ezt csak azért merem megtenni, mert legjobb ismereteim sze­rint Parkinson a fejlett tőkés országok viselke­désmintáit próbálta feltérképezni, s a legcseké­lyebb figyelmet sem szentelte ránk, pontosabban a Nagy-Budapest által határolt övezetre. Mert lehet, hogy a legfejlettebb tőkés országokban csakugyan kínos precizitással és nagy szenve­déllyel döntenek, vitatkoznak apró kiadások ügyében, de nálunk ez valahogyan nem így van. Kijelentem, hogy fordítottan aránylunk Parkin­son legnépszerűbb tételéhez. Itt könnyebb vita- H­étköznapi levelek­ ra, beleszólásra inspirálni oly kérdésekben, ame­lyek a vitázó felek túlnyomó többsége számára részben átláthatatlanok, mint például abban, hogy a színházi büfékben miért részesül megvető elutasításban az, aki egy pohár szódavizet szeret­ne inni a viszonylag drága és gyanús rózsaszínű lé helyett, vagy teszem azt: az ORFI büféjében miért kell a betegeknek sört inniük tej helyett akkor is, ha az utóbbira szomjúhoznának? Az ilyen és ehhez hasonló kérlelhetetlen tények­kel szemben a színház, vagy a kórház büféjében, s mindenütt másutt pillanatok alatt lehet eleven vitát kezdeményezni az ipar gyártmánystruktú­rájáról, a népesség kor­fájáról, s minden egyéb­ről, ami csak roppant bizonytalanul és halová­­nyan jelenik meg az emberek többségének a gondolkodásában, de annál határozottabban és karakterisztikusabban ölt testet hangoztatott vé­leményeikben. Természetesen, van ebben a lé­­nyegretörésben valami roppant egészséges köz­életi felelősségérzet is, amit a világ minden kin­cséért sem szeretnék alábecsülni, vagy jogosulat­lannak feltüntetni. De nem teljesen normális azért az a nagyvonalúság sem, amely megkímél minket az apró, nem annyira lényegbevágó, hét­köznapi, mondhatnám kisstílű vitáktól. Mert — a fenti példáknál maradva — ebből következik, hogy akarva, nem akarva esztendőkön, sőt ho­vatovább évtizedeken keresztül isszuk a színhá­zi büfékben a gyanús, rózsaszínű lét és sörö­zünk a csúz ellen. Végtelenül elszomorító, mi több, egyszerűen ne­vetséges lehet a tőkések kishitűsége, jól tette Parkinson, hogy odadörgölt nekik, legalább szé­­gyellhetik magukat. A baj csak az, hogy nekünk nagyvonalúaknak nem teoretikus elmék dörgöl­nek oda, hanem a büfésnek, ha történetesen ar­ra vetemedünk, hogy ösztöneinknek engedelmes­­kedve, alkalomadtán mégis kísérletet tegyünk egy pohár szódavízhez jutni. A megszégyenülé­­sek, úgy látszik, teljességgel elkerülhetetlenek, ha csak — kimondani is alig merem — nem sorakoztatjuk fel meglevő erényeink mellé a kisstílűséget. Igen, igen, azt hiszem, a Parkin­son által gúny céltáblájává lett kisstílűség na­gyon hiányzik nekünk, erre okvetlenül szüksé­günk lenne, mert nem feltétlenül szükséges a gazdaságirányítás szisztémájára visszavezetni egy pohár szódavizet. Természetesen, a szódavízkérdés valószínűleg úgy is megoldható lenne, ha az árát nem a tár­sadalmilag szükséges munkaidő mértéke, ha­nem a kereslet határozná meg. De mondják azt, hogy voluntarista vagyok; hogy figyelmen kívül hagyom a büfésnő anyagi érdekeltségét; hogy utasításokban és szabályzatokban hivő bürokrata vagyok! Mondjanak, amit akarnak, szerintem a szódavíz igenis elrendelhető, s ha nem, a tömeg­nyomás akkor is csodát művelhet, mert mi, kö­zönséges halandók, ilyesmit mégiscsak gyorsab­ban elérhetnénk, kikényszeríthetnénk, mint a né­pesség lélekszámának megduplázódását. A fentieket csak annak példázatára hívtam segít­ségül, hogy polgártársaimtól egy adag kisstílű­séget is kérjek, amivel sajnos, a tőkés urakat ál­dotta meg balszerencséjük. FODOR GÁBOR 4Q

Next