Tükör, 1975. április-június (12. évfolyam, 13-25. szám)
1975-05-27 / 21. szám
Koránkelők URBINASZER Rigófüttyös hajnal. Bérfizetési nap. Lassan vége az éjszakai műszaknak. Kék embercsoportok halk beszéde, csak a munkaruhájuk látszik messziről. Szerszámok munkazaja a csöndhöz bújik. A csönd elhever a szerelőcsarnok zugaiban. HÁROMNEGYED ÉVSZÁZAD Láng Gépgyár, Turbinaszerelde. Mire e sorok napvilágot látnak, túl lesznek a százhalombattai erőműhöz készített hatodik, kétszáz megawattos turbina melegpróbáján. Harminchat méteres vastest, tizenegy méter magasságú, hat méter széles. A tetejére lépcsősor vezet fel. Betölti a szerelőcsarnok dimenzióit, minduntalan odatéved a tekintet akaratlanul is. Talán nem is a méretei miatt. Nem az olyan summázatok következtében, mint amilyen az például, hogy a konstrukció óránként 220 ezer kilowattóra villamos energiát termel és három év alatt előteremti előállításának költségeit. Mindez az energiaéhség korában önmagáért beszél, s fontosságtudatot kölcsönöz mindazoknak, akiket sorsuk, életútjuk ideköt. Száz emberről van szó. Közülük hatvanhat szakmunkás, tizenöt betartott, a többi a műszaki irányításhoz, az adminisztrációhoz tartozik. Az átlagéletkor harmincöt év. Senki náluk jobban nem láthatja a kész műben a részletek döntő szerepét, a részletekben magát a teljességet. Egy ilyen turbina 10—11 hónapig készül, nem számítva a külső szerelést. Munkálatait nem lehet normában végezni.hogy időben megpróbálták — a minőség sínylette meg. Ide kvalifikált munkások kellenek, akik — itt úgy mondják — „beálltak a sorba”. Aki a sorba nem áll be, annak innen menni kell. Mit jelent ez a kitétel? Azt, hogy tudás nélkül nem lehet boldogulni. Ötvözött acélból kell lennie az embernek is, mint a turbinalapátoknak. Ezt a tartozékot importálják. Az emberi tulajdonságokat, a közösség erejét nem lehet importálni. A gyár háromnegyed évszázada gyárt turbinát — Európában az elsők között kezdte el. Készül a következő turbinaház Kemény munka► Egy turbina-,,alkatrész" A szellemes életbölcsességekre fogékony olvasó szent áhítattal temetkezett bele Parkinson híres-nevezetes törvényeibe, amikor ezek megjelentek a magyar könyvpiacon. A mű a legnagyobb hatást, személyes tapasztalataim szerint, azzal a példával váltotta ki, amely szerint a tanácskozó testület könnyed eleganciával siklik keresztül a horribilis összegeket igénylő beruházások felett, s az izgalom akkor csap magasba, amikor a filléres tételek megvitatására kerül sor. Egy takarítónő fizetése, vagy a feketekávéra költött reprezentációs kiadások ugyanis már olyan összegek, amelyekről mindenki, különösebb szakértelem nélkül is, fogalmat alkothat magának, tehát ilyen kérdésekben nem rest a vitára, az érvek és ellenérvek szenvedélyesen összecsaphatnak, a vélemények ütközhetnek, ezért már érdemes heveskedni, küzdeni, itt van remény a beleszólásra. Nem szeretném megcáfolni Parkinsont, hiszen törvényeinek látványosságából még egyáltalán nem következik azok puszta spekulatív jellege, elhiszem, tudomásul veszem, hogy megfigyelései nagy mennyiségű tapasztalati anyagra épülnek. Ha következtetéseinek általános érvényét mégis megpróbálom kikezdeni, akkor ezt csak azért merem megtenni, mert legjobb ismereteim szerint Parkinson a fejlett tőkés országok viselkedésmintáit próbálta feltérképezni, s a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte ránk, pontosabban a Nagy-Budapest által határolt övezetre. Mert lehet, hogy a legfejlettebb tőkés országokban csakugyan kínos precizitással és nagy szenvedéllyel döntenek, vitatkoznak apró kiadások ügyében, de nálunk ez valahogyan nem így van. Kijelentem, hogy fordítottan aránylunk Parkinson legnépszerűbb tételéhez. Itt könnyebb vita- Hétköznapi levelek ra, beleszólásra inspirálni oly kérdésekben, amelyek a vitázó felek túlnyomó többsége számára részben átláthatatlanok, mint például abban, hogy a színházi büfékben miért részesül megvető elutasításban az, aki egy pohár szódavizet szeretne inni a viszonylag drága és gyanús rózsaszínű lé helyett, vagy teszem azt: az ORFI büféjében miért kell a betegeknek sört inniük tej helyett akkor is, ha az utóbbira szomjúhoznának? Az ilyen és ehhez hasonló kérlelhetetlen tényekkel szemben a színház, vagy a kórház büféjében, s mindenütt másutt pillanatok alatt lehet eleven vitát kezdeményezni az ipar gyártmánystruktúrájáról, a népesség korfájáról, s minden egyébről, ami csak roppant bizonytalanul és haloványan jelenik meg az emberek többségének a gondolkodásában, de annál határozottabban és karakterisztikusabban ölt testet hangoztatott véleményeikben. Természetesen, van ebben a lényegretörésben valami roppant egészséges közéleti felelősségérzet is, amit a világ minden kincséért sem szeretnék alábecsülni, vagy jogosulatlannak feltüntetni. De nem teljesen normális azért az a nagyvonalúság sem, amely megkímél minket az apró, nem annyira lényegbevágó, hétköznapi, mondhatnám kisstílű vitáktól. Mert — a fenti példáknál maradva — ebből következik, hogy akarva, nem akarva esztendőkön, sőt hovatovább évtizedeken keresztül isszuk a színházi büfékben a gyanús, rózsaszínű lét és sörözünk a csúz ellen. Végtelenül elszomorító, mi több, egyszerűen nevetséges lehet a tőkések kishitűsége, jól tette Parkinson, hogy odadörgölt nekik, legalább szégyellhetik magukat. A baj csak az, hogy nekünk nagyvonalúaknak nem teoretikus elmék dörgölnek oda, hanem a büfésnek, ha történetesen arra vetemedünk, hogy ösztöneinknek engedelmeskedve, alkalomadtán mégis kísérletet tegyünk egy pohár szódavízhez jutni. A megszégyenülések, úgy látszik, teljességgel elkerülhetetlenek, ha csak — kimondani is alig merem — nem sorakoztatjuk fel meglevő erényeink mellé a kisstílűséget. Igen, igen, azt hiszem, a Parkinson által gúny céltáblájává lett kisstílűség nagyon hiányzik nekünk, erre okvetlenül szükségünk lenne, mert nem feltétlenül szükséges a gazdaságirányítás szisztémájára visszavezetni egy pohár szódavizet. Természetesen, a szódavízkérdés valószínűleg úgy is megoldható lenne, ha az árát nem a társadalmilag szükséges munkaidő mértéke, hanem a kereslet határozná meg. De mondják azt, hogy voluntarista vagyok; hogy figyelmen kívül hagyom a büfésnő anyagi érdekeltségét; hogy utasításokban és szabályzatokban hivő bürokrata vagyok! Mondjanak, amit akarnak, szerintem a szódavíz igenis elrendelhető, s ha nem, a tömegnyomás akkor is csodát művelhet, mert mi, közönséges halandók, ilyesmit mégiscsak gyorsabban elérhetnénk, kikényszeríthetnénk, mint a népesség lélekszámának megduplázódását. A fentieket csak annak példázatára hívtam segítségül, hogy polgártársaimtól egy adag kisstílűséget is kérjek, amivel sajnos, a tőkés urakat áldotta meg balszerencséjük. FODOR GÁBOR 4Q