Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)

1976-08-10 / 32. szám

RATIO — Lesz annyi idős, mint kelmed! Hát kelmed hány esztendős? Az öreg gondolkodóba esett, és elnevette magát. — Ki tudná? Aztán meg mirevaló azt tudni? — De mégis? — Vagy nyolcvan és egynéhány esztendőt tán leszolgáltam. Lehet vagy több, vagy kevesebb, mindegy! Elhallgattunk mind a ketten. Csendesen lépkedtem a kocsi mellett, s elmélyedtem annak elgondolásában, hogy milyen boldog lehetett és lehet ez az ember, aki éveit nem tartja rováson, aki előtt az időnek értéke nincsen, akinek életében az események nem alkottak korszakokat, hanem akinek napjai lefolytak csendes nyugalomban, simán, zajtalanul, mint a rónák folyói. Tíz perc múlva a temetőhöz értünk. Ilyennek, mint a k.-i temető, képzeltem én mindig a szép temetőt. Tulajdonképpen csak egy út van benne, amely két részre osztja az egészet. A sírok aztán rendetlen összevisszaságban vannak egymás mellett, némely helyen sűrűbben, némelyhelyen ritkábban, amint az öreg csősz szeszélye hozza magával. Az egész temető teli van bokrokkal, gazzal, csak itt-ott piroslik ki egy-egy romlásnak indult márványkereszt. Magas fű borítja az egészet, s az új sírok feketésbarna hantjaikkal éppenséggel nem ridegek. Azok a glédába állított városi sírok, azok a kaszárnyázott halottak, amint táblánként számozva egymás mellett feküsznek, mintegy raktározva, egész undorában, borzasztóságában éreztették velem a halál rútságát. Itt a sírok szerteszéjjel, bokrok, fák között vannak; tarka faszőnyeg borítja őket; valóságos kis erdő ez, melyben az ember csak itt-ott bukkan sírra, s a tömeges keresztsorok, s a hideg kőmasszák nem sértik a szemet. Magas akácfák veszik körül az egészet, s a nesztelen csend, a nyugalom, ami a fákon belül van, az a föltétlen hiánya minden pompának, gazdagságnak, afféle szelíd, bánatos kifejezést ad e helynek. Mire kijöttem a temetőből, az öreg már kifogta a lovat, levette fejéről a kötőféket, s szabadon kieresztette a temető árka mellé legelni. Odahallatszott, amint ropogtatta a füvet. — Van-e jó vize, bátya? Szomjas vagyok! — Van. A delelő kútról hozom, itt van mindjárt a vasúti töltés mellett. Még csak most néztem meg az öreget, amint bement az alacsony viskóba vízért. Sovány, magas, csontos ember volt. Valamikor régen igen erős lehetett; azt mutatták hatalmas tenyerei, erős nagy csontjai. Minden öregsége mellett könnyen mozgott és élénk kék szemei örökös derűjükkel afféle vidám nyájas kifejezést adtak arcának. Egész megjelenése vonzó volt, s foglalkozásának komorsága, úgy látszott, érintetlenül hagyta. Kis idő múlva kijött a viskóból és hozott egy barna agyagkorsóban vizet, egy kendőbe takarva kenyeret, egy kis fehér rongyba kötve törött sót, s egy marék nyers zöldpaprikát. Elémtette a vizet és szó nélkül leült a földre, aztán hozzálátott a lakomához. A kukoricaliszt-kenyérből levágott egy darabot, felvágta, megsózta a zöldpaprikát, s fölváltva, hol egy szelet kenyeret, hol pedig egy darab zöldpaprikát rakott a szájába. Az emberek ezelőtt évezredekkel is így táplálkoztak: a különbség csak az, hogy az én öregem késsel vágta a kenyeret és a paprikát. Ránézve a táplálkozás tekintetében a civilizáció csak egy késsel ment előbbre. — Aztán ízlik-e, öreg? — Van közte némelyik édes. A Csípőseket is megszoktam már. Gyerekségemtől egész nyáron ez az eledelem — felelt az öreg, és szorgalmasan, nagy gyönyörrel majszolt. — Megkínálnám az urat is, de tudom, hogy nem szereti. Én szeretem! — Miért nem jár be néha a faluba? Ott kapna meleg ételt. Az ilyen öregembernek jó ám a meleg leves! — Hoznak nekem ide is néha. Kivált a gyermekhalott után. Aztán minek járnék be a faluba? — Már az unalom miatt is gondoltam! Az öreg elnevette magát. — Unalom! Már hogy unnám el magam, mikor élek, látok és hallok! A nappal csak elmúlik! Hol piszmogással a fák körül, hol gödörmunkával, hol szundítással töltöm az időt, aztán meg, nézegetni is szeretek, de az éjszakával nem tudok mit kezdeni! Nem tudom megszokni ezt a vasutat itt mellettem! Már egy félórányiról hallom, mikor dübörög! Kivált télen, mikor jobban hallatszik a fütyülése! Sipít, süstörög, hogy szinte félek. Nem tudom megszokni! — Pedig látja, öreg, anélkül ma már nem lehet meg a világ! Az öreg ismét elnevette magát. — Nem lehet? Dehogy nem lehet! Hát ezelőtt mért lehetett meg? Miattam akár sose járjon. Ezen ugyan járnak eleget éjjel is, meg nappal is, szünet nélkül. Sokszor elgondoltam már, ugyan honnan jönnek, merre mennek? Nyilván úgy lesz, hogy a hideg tenger szélétől a meleg tenger széléig megy ez a vasút. De mivégből járnak? Kész csoda! Nem vihet jóra ez a sok lótás-futás! Az öreg a korsó után nyúlt, és ivott belőle hosszan, jóízűen. A víztől csurgó száját megtörölte az ingeujjával, aztán nagy körülményességgel kicsiholt és rágyújtott. Hozzám fordult, és elégedett nyájassággal mondta: — Látja, uram, most egészen jól érzem magamat, így aztán el tudnék ülni, ki tudja meddig. — És mit gondol ilyenkor? — Ki tudná? Mindenfélét. Nézegetem a fákat itt körül. Valamennyi a szemem láttára nőtt föl, ismertem őket kiskorukban. Csak az a szélső kőris ott a sarokban, az már akkor is szépecske volt, mikor idekerültem. — Hogyan került ide? Hiszen akkor még egészen fiatal ember volt? — A belső kívánság hozott ide. Nem szerettem sohasem a lármát. A gyerekeim, a feleségem elpusztultak, hát kire dolgoztam? Minek? Itt aztán szépecskén megéltem, a többi közt már talán én is kapu alá kerültem volna. — Talán bizony haragszik az emberekre? — Nem én. Miért haragudnék? Nem vétett nekem senki! De én így jobb szeretek.— De mégiscsak jó, ha az ember híreket hall néha a világ folyásáról? — Minek ér nekem, sohasem kívánkoztam utána. Megvoltam anélkül, csendes békességben. Ki-ki törődjék a saját bajával, ha van neki. Nekem csak a nyulakkal van bajom télen, mikor nagy a hó, mert akkor bejönnek a huncutok és lerágják az apró fáimat. Nem is képzeli a tekintetes úr, mennyi huncutság lakik egy nyúlban! Elbújik a sír tövébe, néha majd ráhágok, mégse ugrik ki. Teszi magát, hogy aluszik, pedig jól lát a huncut! — De hát, ha forradalom lenne újra, vagy ha a muszka el akarná venni az országunkat, már csak megmozdulna még kelmed is? — Hát a muszka nem ember? Nem enne meg az sem! — Ilyenformán bátya, maga nem jó hazafi, maga nem szereti a hazáját? Az öreg mutatóujjával lenyomta pipájában a hamut, egy percig gondolkozni látszott, s azután furfangos mosollyal mondta: — Hát az szeret engem?