Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-08-10 / 32. szám
ILLÉS ENDRE VÁLOGATÁSA Gozsdu Elek utolsó novellája a saját élete volt, a végső lezárással. Sokáig, évtizedekig azt hihettük: Katona József sorsát választotta. Fiatalsága felívelő. De a hangos budapesti évek, két regény, feltűnést keltő novelláskötet után, Justh Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula baráti köréből elvonul vidékre — ahogyan Katona Kecskemétre főjegyzőnek, ő Temesvárra főügyésznek. És az író elhallgat, az életmű második felét mintha bárddal csapták volna le. Nincs, hiányzik. A súlyos, sűrű vidéki élet hallgattatja el az eltávozó írókat — Gozsduval fulladozunk a dél-alföldi tájban: „A szürke égbolt óriási íve mintha rögtön le akarna szakadni, a mozgó, szennyes felhők alig lógnak, a néma dermedtség a földön, az egyhangú, fájó zene a szél szárnyain, a hang nélkül való mozgás a felhők között — a pusztulás, a halál sejtelme." Az újgazdag, öntelt város urai, az életük? „Egy csomó sásban több érzés van, mint itt egy egész vármegyében." Eddig szabályos magyar torzó. És Gozsdu, aki novellái végén eltökélten szakított a csattanóval, mégis a megvetett fordulóval fejezi be „utolsó novelláját”, az életét, egy meglepő csattanóval. Félszáz évvel halála után — 1966- ban — viáratlanul előkerül az életmű második fele: kiderül, hogy Gozsdu nem hallgatott el, Temesváron is szorgalmasan írt — udvarló, hódoló, szerelmes leveleket írt, már öregedve, egy fiatal nőnek, a piától szerelem jegyében. Tíz év alatt ötödfélszáz levelet írt, hosszú leveleket Temesvárról Temesvárra, s novelláit, élményeit, emlékeit, barátainak portréját, GOZSDU ELEK csalódásait, álmokba menekülve, ezekbe a levelekbe ölte bele. S milyen különös: ez a múzsa is Anna volt, s ugyanúgy megcsalta, ahogyan az a másik elérhetetlen Anna meg fogja csalni a szegedi költőt. Megvan hát az életmű második fele. És mégis mégis kár, hogy nem a novelláit írta tovább. A kegyetlen, tiszta, pontos rézkarcokat a magyar életről a századfordulón. Az elfulladást, a felborulást, az alásüllyedést. A test romlását, a lélek elborulását. A riadt eszméléseket. A rémületet a jelenvalótól. S végül a belekapaszkodást a semmibe, már segítséget sem remélve. Naturalista és szimbolista volt, a kettőt remekül ötvözte. Élete második felében a szecesszió elhódító kertjébe tévedt. „Oroszos” — mondták róla a kortársai. Turgenyevet nevezték ki mesterének. Pedig nem az ő színeit és embereit, sebzettségét és melankóliáját vette át — megválthatatlanul magyar volt. Rémületeiben Gogol testvére. ULTIMA Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkára a k.-i mocsarakon. A szalonkák az élesen tűző nap melege alatt szépen kitartottak, lomhábban repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak. Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkenő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk decrescendóba vesző, sivitó hangot, amit a magasan járó csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang. A messze síkságba nyúló legelőkről és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi. A nap a nyugatról fölkavarodó ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd mull föggöny mögött ragyogtak volna, miáltal világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, sáskáka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak ki a barna sártömegek közül. Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júniusban, jellemzi, ha nem volt benne valami a lemondó, félénk nyugalomból , midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett sárga nád, a bámulásnak induló káka és piszkosbarna sástarlók által. Szomorú és mégis ilyenkor legbarátságosabb a mocsár. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tikkasztó melegnek reszketeg hullámai. Minden való, igaz színében mutatkozik, és az a mély szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat. Csak lassan haladtam előre a parton. A mocsárnak mintegy a testét hosszában összetartó emelkedőre mentem. Nagyon ki voltam fáradva, s megörültem, midőn kissé távolabb megpillantottam egy kocsit, amint a káposztásföldek között gazzal, száraz kórókkal megrakva előre döcögött. Lassan, lépésben haladt, és könnyű volt elérnem. Egy sárga, vén gebe volt a kocsi elé fogva. — Bevisz-e bátya a faluba? — Nem megyek tovább, csak a temetőig. Odáig elviszem az urat — felelte az öreg, aki a kocsiban elöl a kis saroglyában ült olyanformán, hogy a lábai lelógtak. Már nagyon öreg lehetett. Ráncos arcát ritka szakáll borította. Hófehér bajusza rövidre volt nyírva, és fehér haja gyér fürtökben omlott le sovány, csontos vállaira. Nagy, szőrös kezében hatalmas ostornyelet szorított, s időnként iszonyú erőlködéssel rá-rávágott a sárga gebére, amely olyankor egy-egy élénkebb mozdulatot tett, de csakhamar viszszaesett előbbi lassú tempójába. — Látja, uram, gyenge, mint magam is! Vének vagyunk mind a ketten! Az öregnek olyan volt a hangja, mint mikor valaki a mezőn nagy távolságból kiáltoz. Érzett rajta az erőlködés, és mégis gyönge, majdnem suttogó volt. — Hát tudja mit? ■— mondtam neki. — Én majd nem ülök föl, hanem földobom a puskámat meg a néhány madarat tarisznyástól a kocsijára, s szép csendesen elballagok maga mellett. Jó lesz? — Mindegy, akár felül, akár nem. A sárga nem sokat törődik vele, úgy sincs messze! Ez a kóró nem valami nehéz! — Aztán mit csinál maga a temetőben, bátya? — Mit csinálok? Hát ott lakom. Őrzöm a holtakat. — Régen? — Az isten tudná, mióta! Lehet már vagy negyven esztendeje, ha nem több! — A forradalom alatt, Kossuth Lajos idejében is itt lakott már? Az öreg megvakarta a füle tövét, köpött egyet és mondta: — No, hát kint laktam! Gondolom, akkor veszett el a nagyobbik fiam, a Gyuri. Kossuth Lajosnak is hallottam a hírét. Eltörülte a robotot és a szegénység pártját fogta. Vajon él-e még szegény? Nagyon vén lehet már az is!