Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)

1976-08-10 / 32. szám

ILLÉS ENDRE VÁLOGATÁSA Gozsdu Elek utolsó novellája a saját élete volt, a végső lezárás­sal. Sokáig, évtizede­kig azt hihettük: Ka­tona József sorsát vá­lasztotta. Fiatalsága felívelő. De a hangos budapesti évek, két re­gény, feltűnést keltő novelláskötet után, Justh Zsigmond, Mik­száth Kálmán, Re­viczky Gyula baráti köréből elvonul vidék­re — ahogyan Katona Kecskemétre főjegy­zőnek, ő Te­mesvárra főügyésznek. És az író elhallgat, az életmű második felét mintha bárddal csapták volna le. Nincs, hiányzik. A súlyos, sűrű vidéki élet hallgattatja el az eltávozó írókat — Gozsduval fullado­zunk a dél-alföldi tájban: „A szür­ke égbolt óriási íve mintha rög­tön le akarna szakadni, a mozgó, szennyes felhők alig lógnak, a né­ma dermedtség a földön, az egy­hangú, fájó zene a szél szárnyain, a hang nélkül való mozgás a fel­hők között — a pusztulás, a ha­lál sejtelme." Az újgazdag, öntelt város urai, az életük? „Egy csomó sásban több érzés van, mint itt egy egész vármegyében." Eddig szabályos magyar torzó. És Gozsdu, aki novellái végén eltökélten szakított a csattanóval, mégis a megvetett fordulóval fe­jezi be „utolsó novelláját”, az éle­tét, egy meglepő csattanóval. Félszáz évvel halála után — 1966- ban — viáratlanul előkerül az élet­mű második fele: kiderül, hogy Gozsdu nem hallgatott el, Temes­váron is szorgalmasan írt — ud­varló, hódoló, szerelmes levele­ket írt, már öregedve, egy fiatal nőnek, a piától szerelem jegyében. Tíz év alatt ötödfélszáz levelet írt, hosszú leveleket Temesvárról Te­mesvárra, s novelláit, élményeit, emlékeit, barátainak portréját, GOZSDU ELEK csalódásait, álmokba menekülve, ezekbe a levelekbe ölte bele. S milyen különös: ez a múzsa is Anna volt, s ugyanúgy megcsalta, ahogyan az a másik elérhetetlen Anna meg fogja csalni a szegedi költőt. Megvan hát az életmű második fele. És mégis­ mégis kár, hogy nem a novelláit írta tovább. A kegyet­len, tiszta, pontos rézkarcokat a magyar életről a századfordulón. Az elfulladást, a felborulást, az alásüllyedést. A test romlását, a lélek elborulását. A riadt eszmélé­­seket. A rémületet a jelenvalótól. S végül a belekapaszkodást a sem­mibe, már segítséget sem remél­ve. Naturalista és szimbolista volt, a kettőt remekül ötvözte. Élete má­sodik felében a szecesszió elhódító kertjébe tévedt. „Oroszos” — mondták róla a kor­társai. Turgenyevet nevezték ki mesterének. Pedig nem az ő szí­neit és embereit, sebzettségét és melankóliáját vette át — meg­válthatatlanul magyar volt. Ré­mületeiben Gogol testvére. ULTIMA Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalon­kára a k.-i mocsarakon. A szalonkák az élesen tűző nap melege alatt szépen kitartottak, lomhábban repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak. Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkenő szalonka, amint a mocsárparton végigmen­tem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk de­­crescendóba vesző, sivitó hangot­, amit a magasan járó csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakado­zott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, az­tán mély csendbe veszett minden hang. A messze síkságba nyúló legelőkről és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi. A nap a nyugatról fölkavarodó ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd mull föggöny mögött ragyogtak volna, miáltal világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, sás­­káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek söté­­tebbek, mélyebbek lettek és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csil­­lámlottak ki a barna sártömegek közül. Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júniusban, jellemzi, ha nem volt benne valami a lemondó, félénk nyugalomból , midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett sárga nád, a bámu­lásnak induló káka és piszkosbarna sástarlók által. Szomorú és mégis ilyenkor legbarátságosabb a mocsár. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tik­kasztó melegnek reszketeg hullámai. Minden való, igaz színében mu­tatkozik, és az a mély szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat. Csak lassan haladtam előre a parton. A mocsárnak mintegy a testét hosszában összetartó emelkedőre men­tem. Nagyon ki voltam fáradva, s megörültem, midőn kissé távolabb megpillantottam egy kocsit, amint a káposztásföldek között gazzal, száraz kórókkal megrakva előre döcögött. Lassan, lépésben haladt, és könnyű volt elérnem. Egy sárga, vén gebe volt a kocsi elé fogva. — Bevisz-e bátya a faluba? — Nem megyek tovább, csak a temetőig. Odáig elviszem az urat — felelte az öreg, aki a kocsiban elöl a kis saroglyában ült olyanformán, hogy a lábai lelógtak. Már nagyon öreg lehetett. Ráncos arcát ritka szakáll borította. Hó­fehér bajusza rövidre volt nyírva, és fehér haja gyér fürtökben omlott le sovány, csontos vállaira. Nagy, szőrös kezében hatalmas ostornyelet szorított, s időnként iszonyú erőlködéssel rá-rávágott a sárga gebére, amely olyankor egy-egy élénkebb mozdulatot tett, de csakhamar visz­­szaesett előbbi lassú tempójába. — Látja, uram, gyenge, mint magam is! Vének vagyunk mind a ketten! Az­ öregnek olyan volt a hangja, mint mikor valaki a mezőn nagy távolságból kiáltoz. Érzett rajta az erőlködés, és mégis gyönge, majd­nem suttogó volt. — Hát tudja mit? ■— mondtam neki. — Én majd nem ülök föl, ha­nem földobom a puskámat meg a néhány madarat tarisznyástól a ko­csijára, s szép csendesen elballagok maga mellett. Jó lesz? — Mindegy, akár felül, akár nem. A sárga nem sokat törődik vele, úgy sincs messze! Ez a kóró nem valami nehéz! — Aztán mit csinál maga a temetőben, bátya? — Mit csinálok? Hát ott lakom. Őrzöm a holtakat. — Régen? — Az isten tudná, mióta! Lehet már vagy negyven esztendeje, ha nem több! — A forradalom alatt, Kossuth Lajos idejében is itt lakott már? Az öreg megvakarta a füle tövét, köpött egyet és mondta: — No, hát kint laktam! Gondolom, akkor veszett el a nagyobbik fiam, a Gyuri. Kossuth Lajosnak is hallottam a hírét. Eltörülte a ro­botot és a szegénység pártját fogta. Vajon él-e még szegény? Nagyon vén lehet már az is!

Next