Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-07-17 / 29. szám
Csorba Győző — Mindig meglep, ha ezt kérdezik. Négy évtizede ugyanazt csinálom: verseket írok és fordítok. Egy (vagy másfél?) műfajú író vagyok tehát. S ha éppen a fordítás időszakában teszik fel a kérdést, legalább megvan az a könnyebbségem, hogy el tudom mondani: kitől és mit magyarítok. Egyébként csak az a suta válasz kínálkozik: verset próbálok írni, mint most is. De talán kiegészíthetem azzal, hogy nemrég adtam át a Magvetőnek összegyűjtött verseim kéziratát. A tervek szerint az 1978-as könyvhétre jelenik meg. Több mint hatszáz verssel. — Prózát alig ír. Mi lehet az oka? — Valóban: néhány mesén és bábjátékon kívül nincs szépprózám. Bizonyára hiányzik hozzá a tehetségem. Talán ezért nem is vonz. De még a legtömörebb szépprózában is számomra valamiféle „fölösleges" van. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egy aprólékos párbeszédet vagy természetleírást ne tudnék mégis roppantul élvezni és szeretni. Hogy ne tisztelném mérhetetlenül a széppróza olyan óriásait, miint Csehov, Móricz vagy Krúdy. — Kritikusai gyakran emelegetik a halál témájához való vonzódását. — Tudom. De ha a „vonzódás” szót használják, akkor tévednek. A megoldatlan (és talán megoldhatatlan) problémáikkal való küszködés nem egyfajta önkényes választás eredménye. Sokkal inkább sors, mert elkerülhetetlen. S a halál tompafekete hátterében, azt hiszem, még egyértelműbben kiderül, mennyire szeretem az életet. — Kiket tart mestereinek, melyik kortársával érez szellemi rokonságot? — Minden jó költőt mesteremnek tartok. Homéroszt éppúgy, mint Petrarcát, Csokonait, Petőfit vagy Adyt. Ha mégis egyetlen nevet kellene mondanom, a József Attiláé lenne az. Az élők közül Weöres Sándor a legkedvesebb szellemi rokonom. — Ön Pécsett született, s egész eddigi életét ebben a városban élte le. Adott-e ez önnek valami különleges indíttatást? — „Különlegeset” aligha. Magyar vágyók, s Pécsett élek. Nem tudok más lenni, mint amilyenné ezek a tények tettek. Hogy ez „különleges” volna, azt kétlem. Szeretném, ha Pécs városa egyre szervesebben és rangosabban épülne bele az ország életeibe. A város kultúrája is. Ami csupán annyiban „pécsi”, hogy azt a szellemi erőt jelenti, ami adott időpontban a világ és az ország szellemi életéből Pécsett jelentkezik. Persze pécsi „jegyei” vannak, de ezek nem „különlegesek”. A „különleges” emlegetése már kicsit provinciáliizmus szagú. A provincializmus pedig arány- és mértéktévesztés, tehát értékellenes. DURÓ GYŐZŐ Lissák Kálmán Professzor úr írt előszót Selye János nemrég megjelent Stressz distressz nélkül című könyvéhez. — Igen, és most ismét vele foglalkozom. Legismertebb az emlékezetes sikerű Életünk és a stressz című könyve és idén Kanadában kiadták Életem és a stressz című munkáját. Nem tudományos írás a szó szoros értelmében. Selye az életét meséli el benne. — Selye munkája mellett itt van az íróasztalon egy másik vaskos könyv nyomdai korrektúrája. — Ez a könyv A neurobiológia fejlődése Magyarországon című tanulmánysorozat negyedik kötete. Mint szerkesztő dolgozom vele. — Tulajdonképpen mi a neurobiológia? — Bonyolult és hosszadalmas magyarázat helyett inkább egy szemléletes példát mondok. 1939-ben ösztöndíjasként az amerikai Bostonban dolgoztam. Ott kimutattam, hogy — nagyon egyszerűen szólva — az idegrendszer is termel hormont. E felfedezés előtt ezt a tevékenységet szervezetünk más részeihez, mirigyekhez kapcsolták. A hormonok szerepe köziismert; ily módon az én felfedezésem, amelyre később új kutatási irányok épültek, szinte az emberi élet hétköznapjaiba is beleszól. — És a mai kutatások itt, a pécsi orvostudományi egyetem élettani intézetében? — Az idegélettani kutatásokat vezetem. Az akadémiai kutatócsoport 22 tagú, és három nagy témakörben az idegrendszer működését tanulmányozza. Az egyik csoport az idegrendszer és a hormonmirigyek működésének összefüggéseivel, a másik az idegkémiai változások hatásával, a harmadik a tanulás mechanizmusával foglalkozik. — Mi a tanulás problematikája az idegélettan szemszögéből? — Egyrészt nagyon keveset tudunk az agy működéséről. Másrészt biztosan tudjuk, hogy a tanulás — általánosabban felfogva a megismerés, a tapasztalatszerzés — a legfontosabb az ember számára. És ezt a legfontosabb munkát a nagyon kevéssé ismert agy végzi; a kutatásnak ezt a feszültséget kell végül feloldania. — Mindhárom idegélettani kutatócsoport munkája úgynevezett alapkutatás. Gyakorlati alkalmazásuk lehetőségei tehát nehezen körvonalazhatók. De a tanulás mechanizmusára vonatkozó mintha kivétel lenne. — Valójában természetesen az sem kivétel. Azt azonban mégis elmondhatjuk, hogy a nagy célt — a maxiumot kihozni az emberi agyból — úgy látszik, nem mechanikus ismeretszerzéssel, nem biflázással, nem magolással érhetjük el, hanem gondolkodás útján. Vagyis azzal, hogy az új ismereteket az előzményekhez kapcsoljuk. ÖKRÖS LÁSZLÓ dolgozik ? Fürtös György — önt fiatal, tehetséges keramikusművészként ismeri a szakma. Több önálló kiállítása volt már. Megtehette volna, hogy szabadúszó marad, mégis tervezői munkát vállalt a Zsolnay-gyárban. Miért? — Magam választottam így. Szeretem a feladatokat, az olyan feladatokat, amikor tárgyaim használhatóságáról a mindennapi életben is meg tudok győződni. Itt találtam meg a kézművesség, a nagy menetek, a magas égetési hőfok és az ipari technológia ideális arányát. — Titkokról nem illik faggatózni. Nem a technikai leírások érdekelnek, hanem a lényeg: mivel lett annak idején világhírű a gyár? — Fémes fényű mázaival, melyeket Zsolnay Vilmos kísérletezett ki Wartha Vincével együtt 1893-ban. Bár ezt megelőzően is nyertek jó néhány oklevelet, köztük volt az 1878-as párizsi világi kiállítás nagydíja. Az igazi sikert azonban az eozin jelentette. Feltalálói így nevezték el az új, fémes fényű vörös mázat. Az eozin görög szó, annyit jelent: hajnalpír. Zsolnayék kikísérletezték a bronz arany-zöldet más fémes színárnyalatokkal együtt és sajátosan magyaros motívumokkal díszítették szecessziós alkotásaikat. Rippl-Rónai is tervezett a gyár számára vázát, étkészletet. A századfordulón Zsolnayék ugyanilyen sírkereket értek el az épületi majolikával, majd a porcelángyártás felé tolódott el a mérleg nyelve. — Valóságos kis gyártörténet. De hol tart ma a Zsolnay? — A hagyományos eozin és porcelán-fajansz dísztárgyak mellett igyekszünk olyan készleteket, padlóvázákat, kerti plasztikákat, díszkutakat, épületkerámiákat előállítani, melyek pontosabban tükrözik a mai ízlésvilágot. — Kamatoztatja-e egyéni alkotásainál gyári tapasztalatait? — Feltétlenül! Mondok egy példát: amikor százéves volt a magyar vasút, formáltam egy tárgyat, egy kerámiamozdonyt. Nyilvánvaló volt, hogy nem írókéval díszítettem vagy ecsettel festettem, hanem a gyár rózsás matricáival. Máskor meg gépek préselte anyagcsíkokból építettem fel egy-egy kompozíciót. Mindig a gyári technológiából indulok ki. — Ezek szerint nem bánta meg, hogy vidéken maradt.. . — Pécsett születtem, természetesnek tartom, hogy itt is éljek. Itt a Zsolnay, itt van a közelben a siklósi művésztelep, és itt rendezik kétévenként a kerámiabiennálét. Mi hiányozhatna még? — Szerencsések a körülményei. Hol láthatjuk legközelebb a munkáit? — A Pécsi Ipari Vásáron állították ki egy díszkutamat, amelyet Székesfehérvárra terveztem. HORVATH TAMÁS □ 29