Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
1977-10-09 / 41. szám
r forintos ácsolt ágy. Telt volna bőven jobbra is, kényelmesebbre is, neki nem kellett. Úgy élt, mint egy aszkéta, a keresménye elvándorolt a nyomorultak tanyáira.” „Mágnás vagyok és vagyonom van, tehát kötelességem azokon segíteni, akik rá vannak szorulva” — írja egyik levélben Mednyánszky. Az alvilági alakok társaságában érezte magát a legjobban. Csavargó a csavargók között. Kocsisok, pásztorok, ácsok, halászok, favágók, szénégetők, vándorok, fuvarosok népes tömegét gyűjtötte maga köré. (E társaságot — valóságos udvart — tréfásan akváriumnak nevezte.) A legszorosabb barátság talán egy váci fuvaroshoz, „Nyulihoz”, azaz Kurdi Bálinthoz fűzte. Halála lelkileg teljesen felforgatta. Sírját — és szegény szüleit — sokszor felkereste később és naplójegyzetei egy részét is hozzá írta. Két pont „Ez a rendkívül bonyolult ember, ez a villódzó fény, hol itt, hol ott tűnt fel Európa tájain.” Csavargásainak, útjainak térképét szinte lehetetlen megrajzolni. A Felvidék— Bécs—Párizs, az Adria—Budapest közt folyton úton volt, de sehol nem állapodott meg hosszabb ideig. Űzte a csavargás nyughatatlan ösztöne. De volt két hely, hová mindig vissza s visszatért pihenni, magába vonulni, elbújni a világ elől: a két ősi fészek, Nagyőr és Beckó. Hogy e két hely közül hol időzött többet, nemigen lehet azt megmondani. Nagyőrött édesanyja várta mindig, majd annak halála után nővére és annak férje, Czóbel István. A kisebb beckói kastélyban is „mindig megpihenhetett Sirchich Janka közelségében — olvashatjuk Egri Mária könyvében —, aki rajongó imádattal csügg Mednyánszkyn, életét a különös mesternek s a beckói uradalom gondnokaként a mester egyre ziláltabb anyagi ügyeinek áldozva. Az elszegényedett nemesi családból származó, Beckóra szakadt lány miszticizmusra érzékeny, intellektuális alkatával volt talán az egyetlen, aki belelátott Mednyánszky vívódásainak, önmaga előli futásainak, mások számára felfoghatatlan lényének legtitkoltabb rejtelmeibe is. A közöttük szövődött vonzalom biztosította, hogy Mednyánszky szülei halála után is otthon érezhette magát valahol, lelki vagy anyagi szorultságában mindig fordulhatott valahová, s leveleiben őszintén vallhatott valakinek.” Az eltűnt idő nyomában Varjúkárogással kezdtük (és Beckó várával) írásunkat, zárjuk Szepességgel és zongorahanggal. Befejezésül Mednyánszky Naplójából idézünk két részletet: „Mennyi emlék, sok-sok, de határozatlan, elmosódott emlék — távoli akkordok a múltból... Távoli zongora az éj csöndjében, míg én itt írok, mily különös, bűbájos dallam ... Talán a harmadik szobából hallatszik. Nem tudom ki játszik, de élvezem. Mindenféle jön eszembe, mintha fiatalkori világom szellemei beszélgetnének egymással és velem. Ily módon valóban élnek lelkemben távoli akkordok, beszélnek érthető, gyönyörű nyelven, beszélnek érzéseket, nem puszta, száraz gondolatokat.” „Ma délelőtt... egészen a Szepességben éreztem magamat fiatal koromban, napos, párás, harmatos rétek még tele virággal, fenyőerdők, illatos árnyékkal, kristálytiszta patakok. Egy fiú két tehenet legeltetett a reggeli napban. Kék ég, bárányfelhők. Eszembe jutott a Goldsberg, a Schwarzbach völgye, a csárdával stb. A szép Nagyőr, a szép Szepesség, a fiatalság." Irta és fényképezte: MÖSER ZOLTÁN Mednyánszky László PAPP LAJOS A város tizenhárom neve S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. ...függnek kifordult nyakkal, átlőtt mellel fekszenek Hatalom fekete-sárgára vált hallgatag halottal. Körülöttük szuronyfalak, gyávaság fekete-fehér stólája, csüggedés fekete könyve, megaláztatás sárgán emelt keresztje, könnyek árulása. . . . oszlopok, kampók, oszlop és Haynau , fekete-sárga halottal, kifordult nyakkal, átlőtt mellel, kétjegyű szám. S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. ... az utolsó Vécsey volt. Előtte Damjanich, Leiningen-Westerburg, Knézich és Aulich, s Pöltenberg, aki kezdte és a dobok pergése. Pöltenberg volt az első. . . . megcsókolta a többieket. Az eget nézte, a felhőket, madara . . . Vécsey már nem csókolhatott meg senkit. Aulich Lajos Damjanich János Dessewffy Aurél Kiss Ernő Knézich Károly Lahner György Lázár Vilmos Leiningen-Westerburg Károly Nagy Sándor József Pöltenberg Ernő Schweidel József Török Ignác Vécsey Károly S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. Tizenhárom névre még lehet, százharmincra aligha már. S az ezerháromszázat, a tizenháromezret, a százharmincezret elfeledtük. A város nevét is, ahol a sáncfal kövein nincsenek márvány táblák. Helyükön csak gödrök. Újabb sírgödrök tán, holnapi jeltelen sírjai a tizenhárom nevű emlékezésnek. Thorma János: Aradi vértanúk (Október hatodika) □ 11