Új Tükör, 1978. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)
1978-03-19 / 12. szám
Sally elvesztése Szeretem Sally-t. Megszerettem már első találkozónkon. Ez még nem a film, nem is a színház közvetítésével történt. Mr. Christopher Isherwood az Isten veled, Berlin novelláinak egyikében hozta elém a hölgyet. S abból, ahogyan bemutatta, rögtön láttam, hogy ő maga sem közömbös iránta. De csakhamar megértettem, hogy egy cipőben járunk; amit mi érzünk Sally-vel kapcsolatban, az nem más, mint gyengéd, baráti elnézés, s némi akaratlan csodálat egy olyan teremtés előtt, aki megpróbálja fenntartások nélkül élni az életét. Szeretjük Sally-t, mert kicsapatta magát a középiskolából, ahol halálosan unatkozott. Szeretjük, mert bár ijesztően tehetségtelen, kételyt nem ismerő elszántsággal hiszi, hogy nagy színésznő lesz. És szeretjük, mert végül mindig őt, a „kezdő félvilági hölgyet” ejtik át és el a férfiak. A megható dilettánst, az érző lelkű balekot féltjük benne, kicsit önmagunkat, hiszen mindannyian érzünk valami rokonságot ezzel a Sally-vel. Ám az igazat megvallva, amikor legközelebb Bob Fosse filmjében láttam viszont, magam is meglepődtem, hogy érdeklődésem hirtelen mérséklődik. Sally-t mintha kicserélték volna. Sokkal jobban emlékeztetett Liza Minellire, a valóban befutott, mindenttudó filmcsillagra, mint arra a Miss Jackson-Bowles-ra, aki fantáziátlanul angol és reménytelenül vidéki úritányságából „felszökött” a húszas-harmincas évek fordulójának Berlinébe, hogy szerencsét próbáljon, az UFÁ-nál. Az új Sally persze jócskán átírt történetbe cseppent, amelyben megismerkedik az igazi szerelemmel és a lassacskán fasizálódó Németországgal. E változtatásokon a film sokat nyert, Isherwooddal közös kedvencünk pedig egy keresett vesztett. Vagy egyszerűen más lett, megváltozott, és az ember ezt nehezen viseli el attól, akit szeret. Lehetséges. De azért a Kabaré Sally-jét a filmen még ismerősnek találtam. Megőrizte az érzékenységét. Nem érdekelte ugyan, ami a világban történt, de megérezte, miként hat mindez a közvetlen környezetére. Felfogta, hogy az emberi kapcsolatokba egyszer csak beavatkozik egy olyan erő, amelyet nem lehet többé a nevezetes préri-koktéllal semlegesíteni. És ez kétségkívül Liza Minellinek köszönhető, aki nemcsak remekül táncol és énekel — színésznő is. Aztán találkoztam Sallyvel még néhányszor — színházban. Pesten és vidéken. De ártatlan romlottságával, provokáló naivitásával nem kérte többé a szeretetemet. Tekintete megfakult, groteszk barát csipogás, erőltetett jópofaság, üres érzelgősség váltotta fel. Sally-t elvesztettem. Maradt a produkció. A tánc és énekbetétek megoldásának színpadi feladata. A bizonyítás, hogy tudunk mi musicalt játszani. De hát éppen ez az. A musicalt játszani kell. Helyzetek és — uram bocsá’ — jellemek vannak adata. A bizonyítás, hogy lehet néhány mélyen dekoltált kosztümből, meg A kecskeméti Sally, Monyók Ildikó ugyanannyi sekélyes pózból „kiállítani”. Mindez legfeljebb egy bártündérsztereotípiához elegendő. Egy olyan történethez, amelyben már nem ő játszsza a főszerepet, amelyben már csak azért van rá szükség, hogy összekösse a soványka cselekmény szálait, és átvezessen egyik kabarészámtól a másikig. A rendezők mentségére legyen mondva, hogy ezek a betétek korántsem másodlagos, szórakoztatóipari termékek. Magát a mondanivalót hordozzák. Sőt, egyenesen elmondják. Látszólag okkal alakulnak tehát úgy a Kabaré hazai előadásai, mintha a szerzők Sally „sztoriját” tördelték volna az énekes megszólalások közé. Merthogy abban nincs semmi politika. Az csak egy vacak kis szerelmi regény a történelem árnyékában. A politikus színház tehát a történelemre irányítja a reflektorokat, különösen ha az még zenés is. Szegény Sally, áldozatul estél a színháznak. Drámádat eltüntette az a műintézet, amelyik nem tudja, hogy a műalkotásban a történelem csak az egyén árnyékában érdekes. Hiszen, ha egy még oly ostoba, jelentéktelen kis, kaland szereplői közel kerülnek hozzánk, akkor kegyesen figyelmet szentelünk az őket körülölelő Kornak is. S hidegen hagynak a legnagyobb Nagy Események, ha nem ismerős figuráinak életében játszanak szerepet. Napóleon oroszországi hadjárata, a borogyinói ütközet. Moszkva égése a Háború és békében csak úgy érdekelnek, mint Natasa, Andrej és Pierre sorsának útjelzői. Az egyik vidéki Kabaréelőadás után Sally-t sirattam a helyibeliek társaságában, mondván, alig hiszem, hogy például a záróképbe beállított hatalmas Führer-fotó, rajta a virágokat átnyújtó kislánnyal, pótolhatja a néző számára a darabot. S hozzátettem még: ez felesleges didaktika. Bizony, felesleges, válaszolták. Mert középiskolás bérlettulajdonosok a Kabaré megtekintését követően érdeklődtek, hol található tulajdonképpen a Hitler nevű város, mi az a Mein Kampf, és mit jelent az egyik szereplő, bizonyos Schultz úr kabátján a sárga csillag. Úgyhogy nem árt, ha a kritikus úr megfontolja, min kesereg. Sally vagy a Történelem elvesztésén? Mindenesetre a színház csak az előbbiért felelős. MÉSZÁROS TAMÁS Máriáss Melinda, a debreceni előadás Sally-je A KOMÁROMI MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ Várják a figyelmet, az értő kritikát Új bemutatóval ünnepelte a közelmúltban alapításának 25. évfordulóját a Komáromi Magyar Területi Színház. A szlovákiai magyar színjátszás e központjában ma, 175 bemutató után is szívesen emlékeznek vissza az elsőre, Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámájának színháznyitó előadására. A forró siker igazi pionír munka gyümölcse volt: nem válogatva a teendők között, mindenki egyként dolgozott az előadás létrejöttéért. Azóta évente rendszerint nyolc bemutatót tart a színház. A darabok közül általában kettő szlovákiai magyar szerző műve. Legtermékenyebb, mondhatná, „házi” szerzőjük Dávid Teréz, eddig hat, színdarabját játszották sikerrel. Egri Viktornak és Lovacsek Bélának is több drámájakerült színre. A fiatalok közül ebben az évben Kreczkó Mihály és Batta György mutatkozik be. A színháznak a műsorválasztás egyebekben sem jelent gondot: a klasszikus és a kortárs magyar, szlovák és cseh irodalom értékeiből válogathatnak. Fontosnak tartják a mai szlovák és cseh írók mondanivalójának közvetítését a magyar közönséghez, hogy ezzel hidat alkossanak a két kultúra között. A komáromi együttesből nőtt ki — kassai székhellyel — a Thália Színpad, így egységes vezetéssel két társulat működik. Mindkét színház elsősorban „tájoló”, s mint az igazgató, Konrád József mondja: „A MATESZ [Magyar Területi Színház] abban is különbözik más színházaktól, hogy elmegy közönsége után, egyenesen a lakhelyére viszi szocialista művészetét.” Az országos feladatokat ellátó MATESZ számos nehézséggel küzd. A komáromi színházépület anynyira elöregedett, hogy az új bemutatókat nem is itt, hanem — albérlőként — a Szakszervezetek Házában tartják. Az új színház tervei készek, de a megvalósítással várni kell, legalább a következő ötéves tervig. Gondot jelent a színészutánpótlás is. Mivel magyar nyelvű színházművészeti főiskola nincs, a fiatal színészek leginkább a stúdiószínházban készülnek fel a pályára. Évenként két hallgatót küldhetnek ugyan a budapesti főiskolára, de ezzel az államközi szerződés biztosította lehetőséggel nem tudnak megfelelően élni. Igénylik és hiányolják az értő kritikát, a figyelmet, az érdeklődést. Örömmel üdvözlik a Pesti Műsor kezdeményezését, ebben az évadban rendszeresen közli a szlovákiai műsort is. A MATESZ rendezői, a színészek és az írók remélik: egyszer a Magyar Televízió is választ műsorkínálatukból, s közvetíti színvonalas előadásaik valamelyikét. ZIMÁNYI TIBOR Lőrincz Margit, Bozsár József és Szentpétery Anna Dávid Teréz Bölcs Johanna című drámájában