Új Tükör, 1978. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)
1978-03-19 / 12. szám
Jókai-emléktábla Nizzában Azt hiszem, nincs város a világon, ahol olyan sűrűn virítanának az emlékezés márványvirágai, mint Nizzában. Nem is csoda, hiszen a riviérai üdülőparadicsom mindig sok hírességnek adott szállást, vagy éppen második házát. Itt született Masséna, Napóleon vitéz tábornagya; Garibaldi, akinek szobra és tere van itt; itt halt meg Paganini; itt élt a hajdan oly híres Baskircsev Mária, az orosz—francia író- és festőnő; itt nyugszik Herzen; sokáig dolgozott itt Nietzsche, Martin du Gard és Matisse, s a második világháború alatt ide menekült egy sereg olyan kiváló író, mint Aragon vagy Gide. Január 14-én — amint a napisajtó is jelentette — hosszú huzavona után a helyi hatóságok végre hozzájárultak a Jókai-emléktábla felavatásához, ami főleg Koltai-Kovács Béla, a párizsi Magyar Intézet volt igazgatója kitartó fáradozásainak köszönhető, ki már régóta dolgozik egy francia nyelvű Jókai-monográfián (ennek egy részét adta ki Jókai et le France címmel az ünnepség alkalmával a párizsi magyar sajtóiroda). Az emléktáblát az Angol Sétány 67. számú házán helyezték el. E helyt állt ugyanis az az 1952-ben lebontott kétemeletes villa, ahol Jókai és családja néhány hónapot töltött 1903-ban, miután 1901-ben már élvezte az enyhe nizzai telet. A tábla a híres Promenade des Anglais és a Valéry utca sarki házon áll, pár méterre „a délli, úri, finom, kék tengertől”, ahogyan a Nizzában sokszor megfordult Ady mondta. Mellesleg ez a második magyar emléktábla, mert költőnk emlékére a Szent György Szálló falán már több éve hirdeti néhány szó Ady nizzai tartózkodását. De van még egy megható tábla, melyen három magyar neve is olvasható. Arról a rue Victor—Juge utcai emlékről van szó, melyen nyolc bátor ellenálló neve áll, köztük egy Szántó, egy Weisz és egy Márkus. Egyébként, ha „maximalisták” akarnánk lenni, még sok más magyar emlékét is hirdethetné tábla. Például a Teleki Lászlóét (1857), a Teleki Sándorét (1858—59 telét töltötte itt), de elsősorban a Türr tábornokét, aki hosszú évekig élt Nizzában, s Jókaival együtt rótta a tengerparti sétányt. Megfordult még itt a halálosan beteg Justh Zsigmond is, járt itt Zichy Mihály és Molnár Ferenc. 1944. február 13- án pedig itt halt meg egy légitámadás izgalmaitól kapott szívrohamban a méltatlanul elfelejtett Lakatos László, a remek közíró, a könnyed elbeszélő, az ötletes vígjátékíró. BAJOMI LAZAR ENDRE Bi ! Kultúránk ! a világban Itt állt a villa, ahol a nagy magyar regényíró, Jókai Mór lakott, 1903— 1904-ben — hirdeti az emléktábla Pásztorművészetünk Lipcsében Nagy sikere van a Néprajzi Múzeum pásztorkiállításának Lipcsében. Nem ez az első eset, hogy az NDK vásárvárosa magyar néprajzi anyagot fogad. Ugyanezekben a modern kiállítótermekben mutatták be legutóbb a magyar népszokásokról szóló, nagy sajtóvisszhangot kiváltó anyagunkat. A magyar puszták iránti érdeklődést a romantika korának festői, költői, zeneszerzői keltették fel igazán a nyugati népekben. A kép, amit a „magyar valóságról” festettek, tele volt egzotikummal. Különösen a betyár- és pásztorvilág ihlette ezt a hamis képet. A múlt század elején a magyar pusztákon még valóban rengeteg állatot tereltek a csikósok, gulyások — ez a híres betyárvilág kialakulásának a kora —, de a század második felében a legelők nagy részét feltörték és szántófölddé alakították, a szilaj állattartás visszaszorult az Alföld terméketlenebb területeire. A lipcsei kiállítás a pásztorok hétköznapi életére a művészi tevékenységére hívja fel a látogatók figyelmét. A pásztorok életmódját, felszerelését, ruháit fotósorozatok és életképszerű beállítások ábrázolják. A faragó-díszítő eszközök, félig kész tárgyak kézzelfogható közelségbe hozzák a tárgykészítés munkáját. A nagyobbik rész magát a pásztorművészetet mutatja a szépen fa A hortobágyi pásztorok tárgyi környezete vágott tárgyak és a díszítményekről készített fotónagyítások segítségével, a múlt század negyvenes éveitől napjainkig. A pásztorművészet múlt századi, virágzó korszakáról tanúskodnak a vitrinekben a spanyolozott, karcolt és faragott borotvatartók, zsebtükrök, asztali tükrök, kések, terelőeszközök, szaru sótartók. Külön sarkot kapott a történeti vonatkozásban legjelentősebb pásztorművészeti ág: a bőrművészet. Az alföldi pásztorok formakincse ebben a leggazdagabb. A vitrinekben elhelyezett tárgyak használatát korhű fotók is bemutatják. A kiállítás jó propagandája népművészetünknek, mert oszlatja a délibábos romantikát, s ebben a világos, esztétikus, lényeges gondolatokat kiemelő rendezésnek is nagy szerepe van. s K I 28 □ Az impresszionizmus és a jelen között Ezzel a címmel rendezte meg a kölni rádió kamarazenei hangversenysorozatát, melyen a mi Kodály kvartettünk is fellépett Bartók-, Kodály- és Prokofjev-művekkel. A sorozat második estjén zsúfolásig megtelt a WDR hangversenyterme, ami azért is jelentős, mert ez a koncert éppen a nagy karneváli felvonulás előtti vasárnapra esett: a város lakói ilyenkor már a farsangra készülődnek, és nem nagyon keresik az elmét mozgató művészi élményeket. A közönség lelkesen ünnepelte Barta Mihályt (1. hegedű), Szabó Tamást (2. hegedű), Fias Gábort (mélyhegedű) és Devich Jánost (gordonka), akik ezen az estén is remekeltek. A kölni lapok hosszasan foglalkoztak a Kodály kvartett koncertjével, igaz, hogy nem egy dologban homlokegyenesen eltért a véleményük. Hans-Elmar Bach a Kölnische Rundschau munkatársa nyakatekert mondatokkal próbálta meggyőzni olvasóit arról, hogy a műsoron szereplő két magyar műnek (Kodály II. vonósnégyes és Bartók IV. vonósnégyes) nincs népzenei indítéka. A kritikus állítja, hogy ezek a művek csak a beavatottak számára jelenthetnek élményt, mert „ellenállnak a verbális interpretáció megfoghatóságának”, és „csak önmagukból érthetőek”. Vajon mit akart ezzel mondani? Mindenesetre írásának az a legvilágosabb része, ahol a Kodály kvartett játékát dicséri: „a zenei gondolatokat kiemelve, visszafogottan, mégis rejtett izzással telve, adták elő a magyar A Kodály kvartett (Barta Mihály, Szabó Tamás, Fias Gábor és Devich János) muzsikusok a kimeríthetetlen árnyalatokkal dús, bonyolultabbnál bonyolultabb műveket, anélkül, hogy a romantikus expresszivitás világába tévedtek volna.” Végezetül még egy különös megállapítás a Kölnische Runschau kritikájából: „Hogy Kodályt nem kell feltétlenül magyar módra játszani, azt éppen honfitársai igazolták, akik vonósnégyesét az impresszionista színek lebegő fényeibe mártották, így a zenei körvonalak láthatók maradtak ugyan, de minden merevséget nélkülöztek.” Sokkal reálisabb egy másik kéli lap, a Kölner Stadt-Anzeiger kritikája, melyet Margó Schuchardt írt Zenekari gazdagság címmel: „A Kodály kvartett játékának legfontosabb jellemzői: a mű átélése, a tökéletes összjáték és az egyéni virtuozitás, a kulturált hangzás és a vonóvezetés eleganciája, valamint a kamaraművek feszültségeinek, finom árnyalatainak megszólaltatása úgy, ahogy napjainkban csak ritkán hallható.” A cikkíró szerint mindkét magyar szerző művének kiindulópontja, forrása a népzene, „de amíg Kodály közvetlenül dolgozta fel a népzenei anyagot, addig Bartók szellemes átlényegítéssel a népi motívumokból egy teljesen önálló formai világot teremtett. Ezt a különbséget a kvartett tagjai teljes következetességgel vállalták. Ezen az estén maradéktalanul élvezhettük a zenei szerkezethez hű hangzást és a ritmikus spontaneitást. Különösen a Bartók-mű Andante tételének tolmácsolása marad számunkra feledhetetlen”.