Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-25 / 8. szám
Nem félünk a divattól RÁDIÓJEGYZET Ember legyen a talpán, aki ma a divatról, természetesen nem a tavaszi párizsi szoknyákról, hanem öltözködési szokásainkról általánosan érvényes megállapításokat tud tenni. De hát magatartásunk e fontos külső rétegét miért értenénk jobban, mint sok egyebet ez „átmeneti” korban? Ha megbízhatóbb lenne az emlékezetünk, mi, idősebbek például bőven szégyellhetnénk a gyerekeinkkel alig tíz éve megharcolt botrányos veszekedéseket öltözet, hajviselet dolgában, hiszen azóta nemcsak hogy megenyhültünk divatjuk iránt, hanem — ez aztán a látványos önkritika! — jobbára magunk is hódolunk neki. Egyszóval, minden tiszteletem F. Dózsa Katalin művészettörténészé, aki oly okosan, elfogulatlanul és szórakoztatóan válaszolt Varsányi Gyula érdekes késeire, abban az akarja vagy sem, de mindenkit érintő, tehát a mellébeszélést nem tűrő tárgyban, amit divatnak nevezünk. Sokan talán nem is sejtették, mennyire vadregényes tartományba vezet a szürke jelzés: Divat és társadalom. Meg aztán bizonyos körökben tapasztalható valamiféle életidegen érdektelenség is a „divatossal” szemben. Öltözködésben és egyebekben. Mintha csupán visszafelé tekintve, históriai érdeklődéssel volna érdemes a viselet és más divattünetek jellegzetességeit szemügyre venni. Talán ezért is gyakori a félreértés, az előítélet e téren. Elmúlt századokról szólván, még felvilágosult szerzők is meghökkennek az asszonyok — már akkor, akkor is? — sok mindent sejtetőláttató ruháin, a férfiak szorosan simuló nadrágjain, s a hölgyek apródfrizuráját, az urak kacér fürtjeit perverzitásnak minősítik. Pedig az emberiségnek és emberségünknek ez az ősi, s úgy látszik, szívünkhöz oly közel álló, pompás játéka több megértést és nagyobb figyelmet érdemel. Már csak azért is, mert — akárcsak valami óriás és szüntelen jelmezbálban — roppantul gyors a forgás, változás. A rendkívül alapos és igen jól célzó Szerdahelyi István például azt írja mindössze néhány éve megjelent A mindennapi élet esztétikájában, hogy a divatok általában azért rövid életűek, mert mihelyt a dolog tömegesen elterjed, szükségszerűen megszünteti önmaga vonzerejét, hiszen ami mindenkinek van, az már nem lehet érdekes, vonzó... Nos, legfrissebb öltözködési szokásainkról bizonyára megírná e jelenség fordítottját is, amikor éppen a tömegesség és a még nagyobb tömegesség hordozza a nagy és még nagyobb értéket. Elizabeth Taylor és Gina Lollobrigida egykor oly szenzációs botrányt kavart találkozását egyező toalettben bizony rég belepte a por. Ma a farmer-jelenség az érdekes, és benne éppen az elsöprő tömegesség, amely elől már egyszerűen nem lehet kitérni. Én egyébként — alighanem ellentétben F. Dózsa Katalinnal — mind kevésbé látok életszemléletet a farmer-jelenségben. Azazhogy csak annyiban, amennyire minden korszakos divatirányzat egyszersmind szemléleti megnyilvánulás is. Jól tudják ezt a kultúrszociológusok. Hogy lázadásként, a „fütyülünk a divatra” jegyében keletkezett? Lehetséges. De, hála a ruházati ipar és kereskedelem nem elveszett manipulánsainak, divat lett a javából. Annál inkább egyetértünk abban, hogy e jelenség döntő motívuma, ami az egész divathorizonton eluralkodott, a fiatalosság fölmutatása. És ez rokonszenves, alapjában egészséges vonzódás. Ezért még a divat vámszedőinek is meg lehet bocsátani. Csak azoknak nem, akik sem a divathoz, s persze, a vámszedéshez sem értenek. És ezt nem véletlenül mondom. BALOG JÁNOS 3QE3 m 1 mm Majdnem huszonhatezer perc Egy évtizede tititáz kamaszosvidáman a Ki nyer ma? szignálja. A tízéves rádióműsor most, március elején jubilál. Ünnepel? Dehogy. Mindig csak hétköznapokon jelentkezik, lényegétől idegen hát az ünnep. Csupán örvend az évfordulónak. Annak örül, hogy hétköznapi apró örömöket szerzett országnyi játékosának és szurkolójának, néhány rádiós és a zeneirodalom remekműveinek derűs együttműködésével... Nem hallgathatom el legnagyobb dicséretét: mindennapi életünkhöz tartozik. Már csaknem 26 ezer percben és tíz éve. Sokak számára pedig emberemlékezet óta ... Egyiküket meghívtuk a jubileumi adásra. Hogy ő is kérdezzen ezen a napon, aki szinte órára egyidős a Ki nyer ma? játékkal, ugyanis 1969. március 3-án született. E játékos szimbólum jegyében mosolyoghat ránk az éppen tízesztendős Korondy Anna, a Mókus utcai zenei általános iskola IV. osztályos tanulója, maga és a műsor születésnapján. A játék élő adás. Tehát nem konstrukció. A most születő valóságos helyzetben keresi lehetőségeit, magát az életet provokálja. Örömet fakaszt, a zenéhez, a remekművekhez vonzó hűség lehetőségeit sokszorozza, mindenféle közművelői szándékot feledve ajándékozza meg hallgatóit a kíváncsiságot és vágyat ébresztő dallamtöredékekkel. A helyzet nyitottsága, nyíltsága révén pedig — legális indiszkréció — sorsokat, arcokat világít meg egyegy (gyakran feledhetetlen) pillanatra. Itt ismertem meg Weber bácsit, aki 92 esztendős korában is velünk volt még az Astoria halljában. Felismerve a zenéket, gyermeki, titkolhatatlan örömében szinte a mikrofon kábelébe kapaszkodott, úgy igyekezett a kérdezőt magához húzni — sokszor sikerrel. A húszegynéhány éves postakihordó fiatalembert is itt fedeztük fel, aki jó válaszaival talán még a táskájában rejlőknél is fontosabb üzeneteket közvetített évek során ... Hogy zenetanulás nélkül is együtt lehet élni a remekművekkel — erre is itt találtam példát. A Pécelen élő vasesztergályos, aki maga küzdött meg az örömszerző s az emberi teljességhez nélkülözhetetlen nehéz zenével. Lemezgyűjteményében: Bartók és Stravinsky. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Bartók Hegedűversenyéről szinte éppoly természetes egyszerűséggel, hozzáértéssel beszélt, mint — egyik hozzánk írt levelében — Yehudi Menuhin. A zenei készség fejlesztésének virtuóz módszereitől távol, kottaismeret hiányában csupán a figyelem és a zene szeretetének természetes, szinte morális ereje hozta létre ezt a tüneményes eredményt. Filmre kívánkozó arcok a játék több száz vidéki helyszínén. Iskolák osztályai (jutalomként) testületileg vonulnak fel egy-egy étterem vagy presszó széksorai mögött; fejkendős, foghíjas nénike tör ki tapsban (a helyes válasz elhangzásakor) Mozart nevére. Csak azt tudhatja: van Mozart. Hogy ki az? Mikor élt? Nyilván fogalma sincs róla. De a néhány taktusnyi Mozart-ária valamiképp átmelegíti őt is. Jó tudni, hogy míg itt ülünk egy mátészalkai cukrászdában, Füredről Budapest felé tartva Ferencsik János is szurkolónk gépkocsijának rádióját mosolyogva hallgatja. Hogy vendégeink, kérdezőink közt Az Astoria hallja és az utcai kíváncsiskodók vinkovitssándor felvételei