Új Tükör, 1979. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
1979-06-03 / 22. szám
SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE zegedre mentünk, felolvasásra. Csak bámultam, hogy a kamionoktól zsúfolt úton milyen virtussal és biztonsággal vezet. Valósággal vonzották a nehéz helyzetek: mikor mesterien megoldott egy-egy előzést, látható örömmel nyugtázta. Mészöly Miklós elmúlt ötvenéves, mikor megtanult vezetni. Útközben megálltunk egy csárdánál. Mellette kis szabadtéri múzeum. A sárban hosszan jártunk körbe egy paticsfalú házat. Bepislogtunk a kulcslyukon. Tűzhely, asztal, pinces. A tető alatt tágas padlás. „Ilyen kéne, semmi több” — mondta. Azután útba ejtettük Pusztaszert. A monostor feltárt romjai fölé a kihányt földből kilátó dombot emeltek. Fentről szótlanul nézte a vörös kőfalakat, a dombról lejövet pedig a furcsa, nagyszirmú lila virágokat. Készülő regényéből olvasott fel az egyik szegedi kollégiumban. A szöveg zavarba ejtette és felzaklatta a hallgatóságot. Egy katonáról hallottak, aki a háború utáni Magyarországot járja az 1946-os zűrzavarban, hogy megtalálja halott bajtársa — talán nem is létező — faluját. Egy vasúti kocsiról, melyet egy szeceszsziós ferencjózsefi utópia jegyében tervezett hajdan mérnöke, s amely most Belső- Somogy egy vicinális vonalán teljesít szolgálatot. Utasokról, akik talán a háború utáni káosz egy-egy lehetséges rendező elvét testesítik meg a menetrend híján végtelenbe nyúló vonatutazáson. Hallottak egy mitikus fénybe emelt vérfertőzési históriát és megismerkedhettek Cseprikálovics Borbálával, az utasok között trónoló kofaistennővel. A feltett kérdések arról tanúskodtak, hogy ez az író nem hagyja letapadni az olvasót abban a fogalomrendszerben, amelyet korábbi művei alapján alakítottak ki róla. Amikor jelképekről kérdezték, dátummal és nevekkel mondta el hősei mintáinak valóságos sorsát. Ha eltévedtek a mű zsúfolt valóságvonatkozásainak erdejében, figyelmüket a történeti szimbolikára irányította, önmeghatározásként egyetlen dologhoz ragaszkodott, ahhoz, hogy realista író, ihletője mindig a történet, s e szó — tudjuk — történelmet is jelent. Novella- és regényhősei folyton úton vannak. Malomellenőrök agyagos dűlőúton tárják a biciklit, hadifoglyok Szerbiában zsákot hordanak a hajópallón, sólyomtenyésztők fiókát rabolni mennek a Bükkbe. De ha zárt helyszínen játszódik is egy történet, az egerek akkor is hosszú és veszélyes vándorútra indulnak a házban, s a Gestapóra várakozva rettegők tengerészlapot forgatnak. A Pontos történetek, útközben hősnője pedig kilométerekben is mérhető utakat tesz meg. Az útközbeniség az az állapot, amelyben az író számára legfontosabb valóságok megragadhatók. Saulus is, egyik regényének hőse a damaszkuszi úton kapja a megvilágosodást. Sok olvasót és kritikust megtévesztett a bibliai történet, s a pálfordulás egyetemes vonatkozásaitól elcsábíttatva vagy csak allegóriát észleltek, vagy létfilozófiát. Pedig Az atléta halála címszereplője hazai és közép-európai pályákon versenyzett. Nem Jeruzsálem és Damaszkusz között. Többnyire rosszul olvasták tehát Mészöly Miklós műveit. Azt sem vették észre, hogy a Riport című novellában (1963) a móriczi Boldog ember egy epizódját költi újjá. Ahogy Joó György a Nyugati pályaudvar tetején dolgozva észleli a ferencjózsefi aranykor visszásságait, ugyanúgy kapja a Rákosi-kor alulnézetét felülről, egy feszített határidejű építkezés tetejéről a Pestre került irégi építőmunkás. Honnan indul el ez a futás? „És csak a mesékből tudod már, hogy valamikor olyan nagy, olyan csendes volt az éjszaka, mintha semmi el nem romolhatna benne.” Az idézett novellában azonban már nem ez a meseéjszaka száll le, nem a „kietlen, csendes, lény nem lakta Éj”, hanem a háború, mint az Új Teremtés által megszentségtelenített és lényekkel benépesített éj, amelyben a háború elmúlta után is az ő törvényei érvényesülnek. Ebből az éjből futnak az író hősei, ebből a csapdából menekülnének. Keresik azokat az elveket, amelyek érintetlenül maradtak, amelyek segíthetnének az új élet berendezéséhez. Keresnék az újat is, de iszonyú nehéz autonómiát teremteniük, önmagukban, s a világban legyőzni a rosszat. A Balkon és jegenyék című novellában a megválthatatlan terméketlenség. Az atléta halála végén pedig a legyőzhetetlen múlt jelképeként jelenik meg egy pillangó , a halhatatlanság szimbóluma. A hősök számára sokáig nem volt feloldozás, nem tudtak a háború elátkozott éjén keresztül az eredetig hatolni. Fordulat írói pályáján a Film című regény. Ahogy Krúdy, egyik legkedvesebb írója A vörös postakocsiban egész korábbi pályája összes motívumát összegezte. Mészöly átütő hatású egésszé forrasztotta össze mindazt, amit a Kínzó és lelkesítő látomások magyar történelemről, háborúkról, elbukott forradalmakról, a tenyészés szintjén továbbfolytatott életről, városról és faluról tud. Újabban közölt írásai — a Film végtelenül tömörített előadásmódjával ellentétben — széles epikai festést alkalmaznak. Készülő „történelmi” regényeivel párhuzamosan kezd alakot ölteni húsz éve dédelgetett elképzelése, a múltunkat elfeledett oldalairól feltáró Magyar Tallózó című könyvsorozat. A régi próza műfaji határokat nem ismerő végtelen változatossága mindig is ihlette. „Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami ■lképzelt világról, hanem mindig arról, a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyháival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszatfigurációival együtt érzékeltem.” Fényképein is mindig szembenéz velünk, figuráival és olvasóival. Nézzünk vissza rá. SZÖRÉNYI LÁSZLÓ □ 27