Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-08-12 / 32. szám
■ Sárga Wartburgban ülőik és nyomom a dudát. Előttem egy piros kis Fiatban meg egy fehér Ladában is nyomják, mögöttem egy böhöm, német Opelban is, és azon túl még úgy tizenöt kocsiban, végig a Bródy Sándor utcán, Budapest szívében. Kilencedik perce veszteglőnk. Mérem az időt, mert negyedórája, hogy két utcányira innen, egy hivatalban kéne lennem, percre pontosan, hogy percre pontosan indulhassak tovább. Nem mintha a dudálástól remélnénk valamit. A rádió bejáratánál, a parkoló autók sorfala mellett, az úttest közepén teherautó rakodik. Kannákat, ládákat, sárga műanyag rekeszeket adogat le egy idősebb munkás a platóról két fiatalember vállára. Komótosan dolgoznak, rezzenéstelen arccal, mint akik észre sem veszik a mögöttük elszabadult poklot. Isten tudja, ki miért kezdett dudálni. Szamárság, gondoltam eleinte, mire jó ez. A leghátsókat a sorban nyilván az értetlenség piszkálta, az utca görbülete eltakarja előlük az akadályt. Az Opelban népes család két kisgyerekkel, az egyikbömbölni kezdett, az apja rákiabált, aztán ő is nyomkodni kezdte a volán közepén a gombot módszeresen, kivörösödött arccal. Ha öt percen belül nem tudok továbbmenni, fuccs a napomnak. Jó korán indultam pedig, nincsenek illúzióim: a belvárosi közlekedés dzsungel, háborúság, kínpadra feszítés. Az ember eleinte persze reménykedik, nyugodt, sőt bizakodó. Tiszteletben tartja a táblákat, a megállást tiltókat, a várakozást tiltókat, a rakodóhelyet jelzőket, meg a kézzel ácsoltfestetteket, hogy „Rakodási terület”, „Tüzelőszállítás”, „Áruszállítás”, engedélyszáma ennyi és enynyi. Hanem a székek meg a kukásvödrök közé feszített spárga kerítésektől kezd fölmenni a pumpa. Két széket egyszer fölraktam a járdára és a helyükbe tolattam. Mire később visszaértem, a kocsi külső tükrét elcsavarták, az ablaktörlő mögött kézzel firkált cédula pirított: „Itt tilos parkolni!” Ismerőseim szerint örvendeztek, hogy nem egy kereket engedtek le. És már nemcsak parkolni nem lehet, haladni se. Mert a járdaszéli autósorok mellett némelyek másodikként állnak le és lezárják a sávot, és az orrom előtt egy Skoda percek óta manőverezik, mert nem fér be két álló Zsiguli közé, ami nem csoda, mert azok ketten legalább négy autó helyét foglalják el, és mikor megkéri egyiküket, állna kissé előrébb, a zsigulis kiordít az ablakán, hogy joga van ennyi térhez, akinek nem tetszik, járjon villamossal, és az ember közben az óráját lesi és lassan elönti a tehetetlenség dühe, és még csak el sem mondhatja senkinek, hogy ez már több a soknál, hogy ebben a városban nem lehetközlekedni, ez maga a csőd . . . Aztán megérkezik egy mellékutcába, ahol középen egy teherautó rakodik éppen. Ott újra megáll és vár. Két percig, ötig, hatig. És a hetedikben — bár tilos és értelmetlen — teljes erejéből megnyomja a dudát. Kék Zsiguliban ülök, az oldalán fehér csík és RENDŐRSÉG felirat. Elöl két rendőr, hátul a fotós meg én. — járőrözünk. Van ebben valami mámorító. A szomszédos kocsikban csupa angyalszelídségű arc, jámbor tekintet. Nem előznék meg vad ámokfutók, egyáltalán, senki sem előz meg, inkább maguk elé engednek, beengednek, átengednek, akár az elsőbbségükről is lemondanak. Egy taxit véletlenül mégis elkapunk: úgy vág ki előttünk a mellékutcából a körútra, hogy egy Robur éktelen csikorgással épp egy méterre stoppal az oldalától. A kamasz arcú taxis elégedetten int, kinyújtott karja már a belső sávban érkezőt állítaná vigyázzba, mikor utolérjük. Szó nélkül kiáll, fizet, elmenőben még megjegyzi: — Pont a taxisokra szállnak rá?! Tanítanák meg inkább a mazsolákat, mi a rugalmas közlekedés! A hivatali negyed legfontosabb utcájában a szokásos kép: a parkoló autósor mellett másodikként parkolókközt bujkálnak a kocsik, az autóbusz alig fér el. Kiszúrunk két vállalati Volgát. Elegáns, jólfésült pilóta mindkettőben, egyikük Népsportot olvas, a másik rádiózik. — Odafönn tárgyal a főnök — pislog ránk értetlenül a népsportos. — Azt mondja, várjam meg, és itt nincs más hely. — Hová mennek innen? — Vissza a központba — készségeskedik és a pontosság kedvéért megnevez egy háromszáz méternyire fekvő teret. A büntetést zsebből fizeti, az aggasztja csak, mit szól a főkönyvelő elvtárs, ha gyalogolnia kell. Kollégája a túloldalon szép, nagy üres hely mellett lóg bele a forgalomba, a főnökét várja ő is. Jöttünkre kipattan és széles gesztusokkal ecseteli, miért képtelenség arra a helyre beállni, elvégre mégsem kockáztathatja az igazgatói autó épségét. — Jó — bólint egyik rendőrünk —, de ha én beállok vele, az magának kétszáz forintjába kerül. — A sofőr bánatos szemekkel visszaül és könnyedén betolat. Kétszázért!? Úgy érzem magam, akár valami