Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-09-02 / 35. szám
34 □ 11 ■ Falak, frissen fölrakottak, és évszázada állók, vakolva, fugázva, üvegbe, palába burkolva; és a fekete-fehér képek is sejtetik velünk, hogy a szivárvány színeivel pompázva. Falak, melyek öntudatlanul szolgálják céljukat, s egyáltalán nem némák, hanem igenis beszédesek, és szövegük hiteles. Mert mi tudná plasztikusabban tanúsítani a múltat, igazolni a jelent és sejtetni a jövőt, mint az ész és kéz eme alkotásai ? ... Némelyik kép ismerősként köszön ránk, másikak tipikusak, így például a fehér házfal a natúrszínkeretes apró ablakkal, előtte a vesszőfonásos karók , miket egyébként utólag kellett megfaragni, különben a hegyük tönkrement volna a baltafok csapásai alatt. A városlakó, de akár a fiatalabb falusi, ma már gyönyörködik ebben a képben. Hanem én, s velem mindazok, akik meg is lakták, nagyon jól emlékszünk: a külvilággal szembeni bizalmatlanságnak, a létbizonytalanságnak, a bezárkózásnak milyen foka hegyeztette ki azokat a karókat, s hagyatta aprónak az ablakot! S tudom azon kívül — de ha felejteném, ízületeim minden időváltozáskor eszembe juttatnák —, hogy mennyi volt a nedvesség, a doh ezek mögött, a ma már romantikusan kedves falak és ablakok mögött. Pusztítsuk hát el? Dehogy! Keveslem a népi építészet védett emlékeit. Legyen csak több, maradjon meg egyre több, ám nem egyedül a szikár emlékek miatt, hiszen ezek az épületek egyúttal egy múlt világ életformáját, sőt, építkezési tapasztalatait is közvetítik számunkra. Vagyis egy-egy régi fal, régi lámpa, utcarészlet egyben múlt is: a teljes múlt, a letagadhatatlan múlt, s főként: a mi múltunk. Azaz: a szűk budai utcát sok más város részletéhez lehet hasonlítani, de ugyanezt bárhol megtalálni: lehetetlen. Megcsodáltam például a szűk bonni sikátorokat, s még gyönyörködtem is bennük, de otthonosan akkor éreztem magam, mikor hazajövetelem után az egri bóstyák kapaszkodó utcácskáiban bolyongtam. — Ez a minőségi különbség, s erről beszél nekem még az a csúnya tűzfal is, amelyik — a kép nyilvánvalóan tanúsítja — valami bontás óta mered így, kopaszon a világra. Idő múltán el fog tűnni, persze. Vagy úgy, hogy lebontják ezt is, vagy úgy, hogy építenek melléje újat. Igen, az itt fölvett gondolatsor felől közelítve újat építeni könnyebb, mint bontani Az viszont már financiálisan is majdnem igaz, hogy távlatban olcsóbb egy paneles épület, mint egy régi házat, annak külsejét-belsejét, ezer cirádáját karbantartani. Jól mutatja ezt a házoldal a régi lámpával, s a többi gondosan restaurált épület képe, közte az évszámmal ellátott bástyarészlet. — Ám ha azt nézem, hogy idővel minden régi épületet le fogunk bontani, hiszen ha nem tennénk, omolnának maguktól, akkor építeni sem könnyű. Mert mit építek, milyet, mi mellé, minek a helyére? Igaz ugyan, hogy a pesti Duna-partra már Széchenyi. Táncsics — s még menynyien! — palotasort álmodtak, ám valahányszor a Duna-Intercontinental táján mászkálok, mindig nyomasztó érzésem keletkezik, s ha aznap még rossz kedvem is akad hozzá, akkor