Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)

1979-09-02 / 35. szám

34 □ 11 ■ Falak, frissen fölra­kottak, és évszázada állók, vakolva, fugáz­va, üvegbe, palába burkol­va; és a fekete-fehér képek is sejtetik velünk, hogy a szivárvány színeivel pom­pázva. Falak, melyek öntudatla­nul szolgálják céljukat, s egyáltalán nem némák, ha­nem igenis beszédesek, és szövegük hiteles. Mert mi tudná plasztikusabban ta­núsítani a múltat, igazolni a jelent és sejtetni a jövőt, mint az ész és kéz eme al­kotásai ? ... Némelyik kép ismerősként köszön ránk, másikak tipikusak, így például a fehér ház­fal a natúrszínkeretes apró ablakkal, előtte a vessző­­fonásos karók , miket egyébként utólag kellett megfaragni, különben a he­gyük tönkrement volna a baltafok csapásai alatt. A városlakó, de akár a fiata­labb falusi, ma már gyö­nyörködik ebben a képben. Hanem én, s velem mind­azok, akik meg is lakták, nagyon jól emlékszünk: a külvilággal szembeni bizal­matlanságnak, a létbizony­talanságnak, a bezárkózás­nak milyen foka hegyeztet­­te ki azokat a karókat, s hagyatta aprónak az abla­kot! S tudom azon kívül — de ha felejteném, ízületeim minden időváltozáskor eszembe juttatnák —, hogy mennyi volt a nedvesség, a doh ezek mögött, a ma már romantikusan kedves falak és ablakok mögött. Pusztít­suk hát el? Dehogy! Ke­veslem a népi építészet vé­dett emlékeit. Legyen csak több, maradjon meg egyre több, ám nem egyedül a szikár emlékek miatt, hi­szen ezek az épületek egy­úttal egy múlt világ élet­formáját, sőt, építkezési ta­pasztalatait is közvetítik számunkra. Vagyis egy-egy régi fal, régi lámpa, utcarészlet egy­ben múlt is: a teljes múlt, a letagadhatatlan múlt, s főként: a mi múltunk. Az­az: a szűk budai utcát sok más város részletéhez lehet hasonlítani, de ugyanezt bárhol megtalálni: lehetet­len. Megcsodáltam például a szűk bonni sikátorokat, s még gyönyörködtem is ben­nük, de otthonosan akkor éreztem magam, mikor ha­zajövetelem után az egri bóstyák kapaszkodó utcács­káiban bolyongtam. — Ez a minőségi különbség, s erről beszél nekem még az a csú­nya tűzfal is, amelyik — a kép nyilvánvalóan tanú­sítja — valami bontás óta mered így, kopaszon a vi­lágra. Idő múltán el fog tűnni, persze. Vagy úgy, hogy lebontják ezt is, vagy­ úgy, hogy építenek melléje újat. Igen, az itt fölvett gondo­latsor felől közelítve újat építeni könnyebb, mint bontani Az viszont már fi­nanciálisan is majdnem igaz, hogy távlatban ol­csóbb egy paneles épület, mint egy régi házat, annak külsejét-belsejét, ezer cirá­dáját karbantartani. Jól mutatja ezt a házoldal a régi lámpával, s a többi gondosan restaurált épület képe, közte az évszámmal ellátott bástyarészlet. — Ám ha azt nézem, hogy idővel minden régi épületet le fo­gunk bontani, hiszen ha nem tennénk, omolnának maguktól, akkor építeni sem könnyű. Mert mit építek, milyet, mi mellé, minek a helyére? Igaz ugyan, hogy a pesti Duna-partra már Széchenyi. Táncsics — s még meny­nyien! — palotasort álmod­tak, ám valahányszor a Duna-Intercontinental táján mászkálok, mindig nyo­masztó érzésem keletkezik, s ha aznap még rossz ked­vem is akad hozzá, akkor

Next