Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-01-06 / 1. szám
gieti ajánlat Könyv PEDAGÓGIAI HŐSKÖLTEMÉNY Makarenko műve Azok közé tartozom, akik akkor olvasták először Makarenkót, amikor jószándékú ügyetlenséggel tanügyi bibliává akarták tenni könyvét, melynek ismertebb címét — Az új ember kovácsa — talán mások akasztották a szerény Makarenko és a szocialista társadalom összes pedagógusának nyakába. Nem pörölylyel akart ő régi helyett új embert kovácsolni, hanem egyszerre kereste az emberré válás útját emberré még nem is vált csavargói számára és nevelte önmagát az ember megértésére; olyan tanító volt, aki nem szégyellt a tanítványaitól tanulni, mert nem rábízott „anyagnak” tekintette őket, hanem elesett embertársainak. MAKARE.NKO IM I>A<.ó(,l \l ] IOSKÖI 11 Mi NY Most újraolvasva Makarenkót észreveszem, hogy milyen jó író volt. Gorkij mondta, hogy a tehetség talán nem más, mint a munkafolyamat szeretete. Makarenko szerette, amit csinált, azért írta meg „a telep” történetét, mert szerette ezt a telepet. Milyen különös szokatlansággal talál ide a szemüveges, szigorú aszkétának fényképezett Makarenkóval kapcsolatban ez a szó a szeretet. Általában nem nagyon tudunk mit kezdeni mostanában ezzel a szóval, szégyelljük, együgyű kifejezésnek tartjuk, meghagyjuk a naiv, műveletlen lelkeknek a szót is, az érzést is. Bennünk inkább empátia van, ha netalántán, nagy ritkán együttérzünk másokkal. A pedagógiáról nagyon sok mélyértelmű tanulmányt írnak; ezekben a tanulmányokban a nevelés, a nevelődés néha már valamilyen elvont rendeltetésű embergyár előkészítő munkafázisa csupán. Ebben a túlságosan okos világban most is elkel néhány Makarenko, aki pedagógiai képletek helyett hőskölteményt mond a munkáról, amit szeretettel végzett. Csehovnak egy falusi tanító, talán a nagy író személyétől megilletődve, terjengősen áradozott a pedagógusi hivatás magasztosságáról mindaddig, amíg Csehov halk szomorúsággal meg nem kérdezte: „És mondja, igaz, hogy az önök vidékén ütlegelik az iskolás gyerekeket?” — Hogyan is van ez minálunk? ... (Európa) Császár István AZ IDŐ HÁBORÚJA Alejo Carpentier elbeszélései Semmiképpen nem új — és nem is csupán Einstein utáni — az időre- 2. AZ IDŐ HÁBORÚJA lativitásának, viszonylagosságának, visszaforgathatóságának problémája az emberi töprengés számára. S nem új a személyiség, sem a történetem viszonylagossága. Nem új az a feszültség, amelyet tudatunkban az abszolút megismételhetetlenség, minden pillanat teljes egyedisége — és az örök, a sztereotip ismétlődések feloldhatatlan ellentmondása okoz. Tér és idő határai, koordinátái, akár az ember egyedi fejlődését és legsajátabb választásait, akár az emberiség törzsfejlődését vagy a már írásban is rögzült történelem folyását tartják mederben, a képzetet számára fellazulnak, elmosódnak, elmozdíthatóak ... Nem új a szavaknak az a fülledt áramlása, kavargása, érzékiessége sem, amely mintha a latin-amerikai országok természeti képét, párás dzsungelnek a frissen vágott, biztosnak tetsző ösvényeket másnapra benövő burjánzását utánozná. Alejo Carpentier kubai író azonban oly következetesen és képzeletgazdagon játszik el belső és külső tehetőségeink relativitásával, szabadság és meghatározottság, választás és végzet örök emberi terhével, hogy — bárha ittott elfáradva, szinte megszédülve merülünk szöveg-szövevényébe — Végül is osztjuk keserű diadalát, amikor rátalálunk az Özönvíztől vagy a trójai háborútól a második világháborúig vagy a városi gerillák kusza terrorista harcaiig terjedő idő és történetem számunkra, olvasói számára felfedezés-értékűvé, mégis itt és most, őáltala tett titkaira. (Európa) Lázár István olyan összefogott, módszeres és célratörő, mint egy tudományos tanulmány. Az író szigorúan csak arra az útra tekint, amelyen a cselekmény halad, nem néz körül a tájon, nem tér mellékutakra. A történet valamikor az újkor hajnalán játszódik, de az akkori világ nem teljes valóságában, összetettségében, színességében jelenik meg az olvasó előtt. Bárdos Pált a példázat érdekli. Miért és hogyan jönnek létre a boszorkánypörök, hogyan zajlottak e formálisan sok előírással szabályozott, de valójában, s éppen a lényegben teljesen önkényes eljárások, igazi céljuk szerint bűnbakkeresések. Ez a mechanizmus érdekli az írót, működése régen és ma, ennek akar végére járni, képletét fölfedezni, modelljét fölrajzolni. Regénye: parabola. Alakjai — ennek megfelelően — nem teljes jellemek, nem hasonlítanak valóságos alispánokra, esküdtekre, bírókra, parasztasszonyokra vagy irodalmi elődeikre. Redukált emberek, a rájuk jutó szerep, funkció szerinti alkatrészei az eljárás gépezetének. A perbe fogott, a rontással, szemmelveréssel, megetetéssel, vérszívással, meztelenkedéssel és sokféle más bűbájossággal vádolt Selymes Sára nem jobbágyasszony a középkor végéről, az írói ábrázolás a valóság fölé emeli. A porkoláb, aki elmeséli a történetet, a pör közben azon töpreng, „szabad lehet-e ő maga, ha mások szabadságát korlátozza”. Tíz esztendővel ezelőtt Bárdos Pál Úriszék címmel írt egy boszorkányüldözésről szóló tragédiát. 1972-ben mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. A kancsal és a démonok e dráma anyagára alapozódik. De nem egyszerűen átírás. Tíz fontos esztendő írói gazdagodásával több. (Szépirodalmi) László filRÓPA A KANCSAL ÉS A DÉMONOK Bárdos Pál regénye Szikár, aszkétikus regényt írt Bárdos Pál: A kancsal és a démonok A kancsal és a démonok SORSÁT KERESŐ IRODALOM Pomogáts Béla tanulmányai Mit tehet az író? — halljuk, mondjuk a kérdést. Vagyis: mit tegyen az, aki lépést tartva éveink sodrásával, felfejtvén a történelmi előzményeket, hatásainak a lélekben-sorsokban visszhangzó moraját figyelve, nevén akarja nevezni az Embert, a Kort, az Eseményt? De: miért kérdezzükhalljuk ritkábban azt, hogy mit tehet az irodalomtörténész? Aki ráadásul, mint Pomogáts Béla, a napi kritikában, rövid recenzióban is felaprózza magát. Mit tehet, tehát egy olyan évtizedben, amikor nemcsak a létélményeket takarja sokszor a tapintat, taktika, tehetetlenség, hanem a létélményt kifejező művek sorsát is, az olyan irodalomtörténész, aki nem elégszik meg már lemért életművek és korszakok szemlézésével, hanem elkötelezett hivatásának, vállalt szenvedélyének tartja azt, hogy egyszerre kísérelje meg az új életművek átfogó összegezését és a gyors, a napi reagálást. Pomogáts Béla erkölcsös válaszok megtalálásához segíti hozzá új kötetével azokat, akik ezeken a kérdéseken töprengenek. Elemzései az elmúlt másfél évtized fontos műveihez, tendenciáihoz szólnak hozzá. Pomogáts az írói sorsvállalás útjaitküzdelmeit vizsgálja. Elemzésének módszere kettős. Az életművek átvilágítása közben a társadalom mozgásfolyamatait is figyeli, ítéleteivel így beleszól napjaink vitáiba. Világos stílussal az írói lét, alkotástechnika, a poétikai elrendező elvek paradoxonjait fejti meg. A részletekre is figyelmes, fénygyűjtő aprólékossággal épít hidat egy-egy jelentős mű és az olvasó között. Vagyis nemcsak ítél, de magyaráz és közvetít is. Közben azonban sohasem kerül anynyira hatása alá a műnek, hogy elveszítse objektivitását, a teljesítményt mérő erejét. A gyűjtemény legfontosabb tanulmányai Komlós Aladár, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, illetve Illyés Gyula, Vas István, Juhász Ferenc és Nagy László műveit vizsgálják. Azoknak az olvasóknak, akik — a lényeges kérdésekre adott pontos válaszokban nemigen tobzódó irodalmi életünket figyelvén — érvényes elemzéseket keresnek az elmúlt másfél évtized fontos teljesítményeiről, szívesen ajánlom Pomogáts Béla könyvét. (Magvető) Sándor Iván LAKÁSUNK Tömöry Tamás könyve „A könyv szeretné bemutatni és bizonyítani, hogy a mai, viszonylagos többségükben kis alapterületű otthonok is jól bebútorozhatóak az adottságokhoz alkalmazkodó berendezési tárgyakkal. . Minden bizonnyal ez a szerző legelszántabb kijelentése, és becsületére válik, hogy valóban minden követ megmozgat célja érdekében. Egyrészt oly módon, hogy a lakók igényei szerint kisebb-nagyobb mértékben tényleg átalakítja, „átszervezi” a lakást, másrészt testhezálló tanácsokat ad a használathoz. Példái valóságos lakások régi bérkaszárnyában, hagyományos, vagy vázas szerkezetű épületben, házgyári vagy más eljárásasal épített mai lakóházakban, magántulajdonú családi házban, sor- és ikerépületekben és így tovább. És valóságos lakók, igazi élethelyzetek: házaspár fényképésznek tanuló fiú TÖMÖRY TOMÁS sal, nagymamával, vagy idős aszszony végzős egyetemista lányával, fiatal házaspár két leánygyermekkel stb. A rajzokkal, amelyek az átformálást és berendezést, sőt a tűnődést is érzékeltetik, egykettőre megbarátkozunk, olyannyira, hogy kedvünk táma a eddig megfelelőnek tartott otthonunkat is átrajzolni — és átalakítani. (Szép kilátások! — mondják erre a kényelmesek.) Egyébként ezzel is számol Tömöry, hiszen — helyesen — azt vallja, hogy lehetetlenség egyszer s mindenkorra jól berendezkedni. De „jól” még időlegesen is csak úgy tehet, ha egészben felismerjük a részek pontos szerepét, a konyhától a mosdóhelyiségig, a falak