Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)

1980-01-13 / 2. szám

HÉTFŐN HÉTKOR VENDÉGEINK: HERNÁDI GYULA ÉS JANCSÓ MIKLÓS Kitűnő ötlet volt a rendezőktől, hogy éppen most hívták meg a Jó­kai Klubba Hernádit és Jancsót. Jobban nem is lehetett volna időzí­teni: Jancsó Miklós új filmjei, a Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro most mennek a magyar mozikban , de nemcsak nálunk, hanem Párizsban a híres Pompidou központban is, azaz a Beaubourg­­ban, ahol a magyar filmhónap ke­retében vetítik őket. És most janu­árban kerül egy retrospektív Jan­­csó-sorozat a moszkvai mozik mű­sorára. Nemrégiben adta hírül a sajtó, hogy Jancsó a trilógia befeje­ző darabján kívül új vállalkozásba is fog: februárban kezdi forgatni Hernádi Gyula Királyi vadászat cí­mű darabjának filmváltozatát. A darab már jó két éve megy nagy sikerrel a Pesti Színházban, túl vannak a 150. előadáson, és itt a Jókai Klubban tudjuk meg Herná­di Gyulától, hogy 1980-ban Toron­tóban és New Yorkban ugyancsak bemutatják. Jancsótól pedig azt, hogy a Királyi vadászatot eredetileg filmre képzelték és előbb született meg a forgatókönyv, mint a bemu­tatott darab. Úgy gondolják viszont, hogy a készülő film azoknak is új­donság lesz, akik látták a darabot. Ha még ehhez hozzávesszük új kö­zös kalandjukat, az Astoria-beli Ma­ta Harit és a pár hete bemutatott Lélekvándorlás című Hernádi-drá­mát, amelyet — akárcsak a Mata Harit — enyhén szólva vegyes ér­zelmekkel fogadott a kritika, vala­mint azt a hírt, hogy a Hasfelmet­­sző Jack felújításra kerül, egy per­cig sem hihettük, hogy unalmas hétfő esténk lesz a Jókai Klubban. Kivált az itteni közönség kritikus szellemének és nyíltszavúságának ismeretében. A filmek és színdara­bok nézői, a kritikák olvasói voltak jelen és nagyon sok figyelemre méltó kérdést tettek fel a filmek készítésére és fogadtatására, a jan­­csói filmnyelvteremtés újszerűségé­re és szokatlanságára vonatkozóan. Érdeklődtek technikai­­kérdések iránt, valamint pénzről, színészek­ről, a filmek látogatottságáról, a magyar filmről, a művészet céljáról és értelméről, az esetleges értetlen­ségről, vagy netán sikertelenségről és a kritikusi hadjáratok feltétele­zett okairól. Valaki például azt kér­dezte:" miért támadják magukat ál­landóan és milyen módon tudnak védekezni? Hernádi és Jancsó minden kér­désre érdemben válaszolt, a filmek­ről inkább Jancsó beszélt, a dara­bokról Hernádi, a kritikusokról mind a ketten. Nem választhatók külön elmefuttatásaik, egymás szá­jából vették ki a szót, egymás ok­fejtéseit folytatták — egymással teljes egyetértésben. A FILMEKRŐL „Végül is ezek a mi filmjeink kez­detben meglehetősen szokatlanok voltak. Ma már — úgy véljük — ki­alakult egy „standard” közönsé­günk, ennek ez a szokatlan film­nyelv már megszokottá vált. A vi­lágban viszont éppen most van erő­södőben egy úgynevezett kisrealista tendencia, amely nem kedvez az ilyen típusú filmeknek. Most ez a divat. De annak, aki következete­sen csinálja a dolgát, hozzá kell szoknia, hogy a divat időnként metszi az ő egyenes vonalát” — mondotta Jancsó Miklós. Arra vonatkozóan, hogy a közön­ség miért fogadja be nehezen eze­ket az alkotásokat, Hernádi Gyula a XIX. és XX. századi művészet alap­különbözőségében kereste a választ. Kifejtette, hogy a XIX. szá­zadi művészet reprezentatív műfaja az anekdotikus nagyregény, a foly­tatásos mese. A könnyebb megérte­tés kedvéért tudománytörténeti pár­huzamokat hívott segítségül. Míg a XIX. századi tudomány a folyama­tos szerkezetek, a folyamatosság tu­dománya — a XX. század tudomá­nyos lényege a diszkontinuitás, a részecske, a kvantumelmélet. Míg a XIX. században viszonylag kevés információ helyezkedett el nagy te­rületen — a XX. századi informá­cióátvitel nagyon kis területeken történik. A XIX. századi realiszti­kus típusú tudományos megközelí­tési módok helyébe a XX. század tudományába nagyon sok szimbo­likus, metaforisztikus elem lépett. Hivatkozott Gell­ Mannra, a mo­dern fizika egyik nagyjára, akinek Nobel-díjas felfedezéséhez az is hozzájárult, hogy olvasta Joyce-et. A tudományban is végbemenő fo­lyamatokkal együtt vált a metafo­risztikus beszéd uralkodóvá a XX. század művészetében, szemben az úgynevezett realisztikus, mindenna­pi beszéddel. A XIX. század törté­netei és azok történetfilozófiája is hagyományosak — a XX. századi történetek vadabbak, kiélezettebbek, váratlan információk sokaságát hordozzák. Ez az a négy faktor — mondta Hernádi Gyula —, amiben a XX. századi művészet nagyot vál­tozott a XIX. századihoz képest. Ha valaki mind a négyben újat akar hozni — az alkotás irritáló lesz és gyakran értetlenségbe, sőt ellenál­lásba ütközik. A Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro mind a négy síkon újszerű, ezért nehezen érthe­tő. Sok ember még nem szokta meg eléggé ezeket a közlési módokat. Azt azonban feltétlenül hozzá kell tenni, hogy homogén közönség nem létezik. Nem a közönségnek nem tetszik tehát, csak nem minden kö­zönségréteg fogadja be. Jancsó a filmek költségeiről be­szélve Szinetár Miklós mondását idézte, mely egy pécsi találkozón hangzott el Az erőd­del kapcsolat­ban: ha abszolút számként kezeljük az évi költségvetés filmre jutó ösz­­szegét, magasnak tetszhet — de ha meggondoljuk, hogy a budapesti patkányirtás a duplájába került, már kevésbé meghökkentő a szám. Nagyon fontos továbbá, hogy az egy filmre jutó költséget csak komplexen szabad nézni, a gyártás-, fogalmazás-export összefüggő rend­szerében. Mert ha — mondjuk egy Jancsó-filmet — százezer dollárért megvesznek valahol, abból vehetünk tíz külföldi sikerfilmet, ami sok mil­lió forint bevételt jelenthet. A DARABOKRÓL Hernádi Gyula véleménye szerint a film konzerv műfaj: ott a színész közérzetét nem befolyásolja, hogy hárman fogják-e majd megnézni vagy millióan. A filmet később is elő lehet venni, mint egy regényt. A színház azonban a legélőbb mű­faj, itt csak az egyidejűség érvényes és üres házak előtt nem lehet jól játszani. Mit tehetünk tehát? Igyek­szünk ügyesen kikeverni,, titrálni az említett komponenseket, hogy a kö­zönség minél könnyebben befogad­ja a színdarabjainkat. Nincs ezen mit pironkodni, hiszen a mai szín­műírók nagy elődje, William Shakespeare is ugyanezt tette: min­dig úgy keverte az elemeket (törté­nelmi sztori, krimi, pszichológia, társadalomfilozófia, lételmélet), hogy a közönség minden rétege ta­láljon benne számára megfelelőt. A végeredmény azt a látszatot keltet­te, mintha egy homogén közönség­nek tetszett volna, mintha minden­kinek teljes élményt adott volna. Mi is keverni próbálunk — a ma­gunk módján, a saját tehetségünk fokán. Milyen úton? Mostanában megpróbálunk a sokak által mélyen megvetett Molnár Ferenc — szerin­tünk zseniális — dramaturgiájára lényeges történelmi és történetfilo­zófiai tartalmakat bízni, illetve ugyanerre felhasználni az Erdélyi Mihály-féle kabaretisztikus eleme­ket. Szívesen elevenítjük fel az em­beriség közelebbi múltjának míto­szait, erre késztet is bennünket a közönség érthető nosztalgiája apá­ink, dédapáink kora iránt. Meg­győződésünk egyébként, hogy törté­nelmi dráma nincs. Minden művé­szet a máról szól, illetve a tegnap­ról és a holnapról is. Az úgyneve­zett realista irányzat, amely egy az egyben ábrázolja a mait és az itte­nit, ugyanúgy érvényes, mint a mi irányunk. A baj ott kezdődik, ha valaki kizárólagossá akarja tenni a maga stílusát. A művésztársakat kevésbé jellemzi a türelmetlenség, a kritikusokat viszont nagyon. Most, hogy az Astoriában játszunk, azt mondják: perifériára szorultunk. Úgy véljük, adott esetben az Asto­ria is lehet centrum és a Nemzeti is (mint ahogy már volt rá példa a múltban) periféria. Garázsban is csináltak már nagy színházat, vagy külvárosi moziban, a Tagankán. A kérdés nem a hol, hanem a hogyan. Ma különben a „team”-ek világát éljük, nemcsak a tudományban, a művészetben is. A mi teamünk azért játszik éjjel az Astoriában, mert ak­kor nincs színházi előadás, nincs egyeztetési probléma. A KRITIKÁRÓL Erről a kérdésről Jancsó és Herná­di is nyilatkozott. Teljes egyetérté­sük megengedhetővé teszi, hogy ál­láspontjukat többes szám első sze­mélyben foglaljuk össze: „Nehezen háríthatjuk el magunk­tól az elfogultság vádját, hiszen köztudomású, hogy nem vagyunk a kritikusok kegyeltjei. Legalábbis Magyarországon. A filmjeinkről el­mondják, hogy nem valóságos prob­lémákkal foglalkoznak, tartalmatla­nok, leegyszerűsítettek, romantiku­sak, álforradalmiak. Darabjainkról: csupa hülyéskedés, sőt hülyeség, hibás a történetszemléletünk, meg­tévesztjük a közönséget. És egyál­talán: az egész úgy rossz, ahogy van. Mindezt gyakran nagyon nyeg­lén sorolják el, megfeledkezvén ar­ról, hogy a kritikus kötelessége a leírás, elemzés és értékelés. Mélyre­ható értékelés. Marxista értékelés. Olyasmi is megesett mostanában, hogy egy kritikus azzal kezdte: ugyan nem látta a produkciót, de botrányosnak tartja. Ez, mint kriti­kusi mentalitás, mindenesetre új­szerű. Persze, ahogy nem beszélhe­tünk közönségről, mint olyanról, kritikus sincs általában. Vannak jó ítéletű, elemzőkészségű, bátor és tisztességes kritikusok is, de van­nak néhányan, akiknek támadásai­ról olykor azt kell hinnünk, hogy pszichés eredetűek és Freud mester lehetne a megmondhatója, mit kompenzálnak álellenzéki kirohaná­saikkal. Megesik, hogy előítéletek­kel kezelik azokat a műtulajdono­sokat, akik az ő megítélésük sze­rint személyes viszonyaikban, hely­zetüknél fogva úgynevezett kor­mánypártiak. Ami azt illeti, mi va­lóban kormánypártiak vagyunk a szónak abban az értelmében, hogy egyetértünk a magyarországi szo­cializmus vezetőivel, akik egy tény­legesen humanista szocializmus ki­alakításán fáradoznak. Ugyanezek a kritikusok mindent hurrával fogad­nak, ami álobjektív, vagy rendsze­rünk elhibázottságáról szól. Azt is díjazzák, ami semmiről sem szól — egyszerűen üres. De a valódi prob­lémáktól, úgy látszik, iszonyodnak. Azokat inkább meg sem értik. Egy­szerűen rossznak minősítik az ilyen alkotást — indoklás nélkül. Azért mondjuk mindezt keményebben az illendőnél, mert szokásba szeret­nénk hozni azt az elfelejtett gya­korlatot, miszerint a megtámadott­nak nem illetlen védekeznie. Sze­rintünk az egészséges szellemi köz­élet jellemzője a kritika és ellen­kritika, támadás és védelem haté­kony szocialista piaca.” Érezhető volt, hogy nem minden jelenlevő értett egyet Hernádi és Jancsó elemzéseivel, de kétségtelen, hogy az ankét során sok mindent megértettek a két alkotó művészi szándékaiból és gondolkodásmódjá­ból. ERKI EDIT A filmekről inkább Jancsó beszélt... ... a darabokról Hernádi mönich laszlo felvételei 46­­3

Next