Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-01-13 / 2. szám
HÉTFŐN HÉTKOR VENDÉGEINK: HERNÁDI GYULA ÉS JANCSÓ MIKLÓS Kitűnő ötlet volt a rendezőktől, hogy éppen most hívták meg a Jókai Klubba Hernádit és Jancsót. Jobban nem is lehetett volna időzíteni: Jancsó Miklós új filmjei, a Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro most mennek a magyar mozikban , de nemcsak nálunk, hanem Párizsban a híres Pompidou központban is, azaz a Beaubourgban, ahol a magyar filmhónap keretében vetítik őket. És most januárban kerül egy retrospektív Jancsó-sorozat a moszkvai mozik műsorára. Nemrégiben adta hírül a sajtó, hogy Jancsó a trilógia befejező darabján kívül új vállalkozásba is fog: februárban kezdi forgatni Hernádi Gyula Királyi vadászat című darabjának filmváltozatát. A darab már jó két éve megy nagy sikerrel a Pesti Színházban, túl vannak a 150. előadáson, és itt a Jókai Klubban tudjuk meg Hernádi Gyulától, hogy 1980-ban Torontóban és New Yorkban ugyancsak bemutatják. Jancsótól pedig azt, hogy a Királyi vadászatot eredetileg filmre képzelték és előbb született meg a forgatókönyv, mint a bemutatott darab. Úgy gondolják viszont, hogy a készülő film azoknak is újdonság lesz, akik látták a darabot. Ha még ehhez hozzávesszük új közös kalandjukat, az Astoria-beli Mata Harit és a pár hete bemutatott Lélekvándorlás című Hernádi-drámát, amelyet — akárcsak a Mata Harit — enyhén szólva vegyes érzelmekkel fogadott a kritika, valamint azt a hírt, hogy a Hasfelmetsző Jack felújításra kerül, egy percig sem hihettük, hogy unalmas hétfő esténk lesz a Jókai Klubban. Kivált az itteni közönség kritikus szellemének és nyíltszavúságának ismeretében. A filmek és színdarabok nézői, a kritikák olvasói voltak jelen és nagyon sok figyelemre méltó kérdést tettek fel a filmek készítésére és fogadtatására, a jancsói filmnyelvteremtés újszerűségére és szokatlanságára vonatkozóan. Érdeklődtek technikaikérdések iránt, valamint pénzről, színészekről, a filmek látogatottságáról, a magyar filmről, a művészet céljáról és értelméről, az esetleges értetlenségről, vagy netán sikertelenségről és a kritikusi hadjáratok feltételezett okairól. Valaki például azt kérdezte:" miért támadják magukat állandóan és milyen módon tudnak védekezni? Hernádi és Jancsó minden kérdésre érdemben válaszolt, a filmekről inkább Jancsó beszélt, a darabokról Hernádi, a kritikusokról mind a ketten. Nem választhatók külön elmefuttatásaik, egymás szájából vették ki a szót, egymás okfejtéseit folytatták — egymással teljes egyetértésben. A FILMEKRŐL „Végül is ezek a mi filmjeink kezdetben meglehetősen szokatlanok voltak. Ma már — úgy véljük — kialakult egy „standard” közönségünk, ennek ez a szokatlan filmnyelv már megszokottá vált. A világban viszont éppen most van erősödőben egy úgynevezett kisrealista tendencia, amely nem kedvez az ilyen típusú filmeknek. Most ez a divat. De annak, aki következetesen csinálja a dolgát, hozzá kell szoknia, hogy a divat időnként metszi az ő egyenes vonalát” — mondotta Jancsó Miklós. Arra vonatkozóan, hogy a közönség miért fogadja be nehezen ezeket az alkotásokat, Hernádi Gyula a XIX. és XX. századi művészet alapkülönbözőségében kereste a választ. Kifejtette, hogy a XIX. századi művészet reprezentatív műfaja az anekdotikus nagyregény, a folytatásos mese. A könnyebb megértetés kedvéért tudománytörténeti párhuzamokat hívott segítségül. Míg a XIX. századi tudomány a folyamatos szerkezetek, a folyamatosság tudománya — a XX. század tudományos lényege a diszkontinuitás, a részecske, a kvantumelmélet. Míg a XIX. században viszonylag kevés információ helyezkedett el nagy területen — a XX. századi információátvitel nagyon kis területeken történik. A XIX. századi realisztikus típusú tudományos megközelítési módok helyébe a XX. század tudományába nagyon sok szimbolikus, metaforisztikus elem lépett. Hivatkozott Gell Mannra, a modern fizika egyik nagyjára, akinek Nobel-díjas felfedezéséhez az is hozzájárult, hogy olvasta Joyce-et. A tudományban is végbemenő folyamatokkal együtt vált a metaforisztikus beszéd uralkodóvá a XX. század művészetében, szemben az úgynevezett realisztikus, mindennapi beszéddel. A XIX. század történetei és azok történetfilozófiája is hagyományosak — a XX. századi történetek vadabbak, kiélezettebbek, váratlan információk sokaságát hordozzák. Ez az a négy faktor — mondta Hernádi Gyula —, amiben a XX. századi művészet nagyot változott a XIX. századihoz képest. Ha valaki mind a négyben újat akar hozni — az alkotás irritáló lesz és gyakran értetlenségbe, sőt ellenállásba ütközik. A Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro mind a négy síkon újszerű, ezért nehezen érthető. Sok ember még nem szokta meg eléggé ezeket a közlési módokat. Azt azonban feltétlenül hozzá kell tenni, hogy homogén közönség nem létezik. Nem a közönségnek nem tetszik tehát, csak nem minden közönségréteg fogadja be. Jancsó a filmek költségeiről beszélve Szinetár Miklós mondását idézte, mely egy pécsi találkozón hangzott el Az erőddel kapcsolatban: ha abszolút számként kezeljük az évi költségvetés filmre jutó öszszegét, magasnak tetszhet — de ha meggondoljuk, hogy a budapesti patkányirtás a duplájába került, már kevésbé meghökkentő a szám. Nagyon fontos továbbá, hogy az egy filmre jutó költséget csak komplexen szabad nézni, a gyártás-, fogalmazás-export összefüggő rendszerében. Mert ha — mondjuk egy Jancsó-filmet — százezer dollárért megvesznek valahol, abból vehetünk tíz külföldi sikerfilmet, ami sok millió forint bevételt jelenthet. A DARABOKRÓL Hernádi Gyula véleménye szerint a film konzerv műfaj: ott a színész közérzetét nem befolyásolja, hogy hárman fogják-e majd megnézni vagy millióan. A filmet később is elő lehet venni, mint egy regényt. A színház azonban a legélőbb műfaj, itt csak az egyidejűség érvényes és üres házak előtt nem lehet jól játszani. Mit tehetünk tehát? Igyekszünk ügyesen kikeverni,, titrálni az említett komponenseket, hogy a közönség minél könnyebben befogadja a színdarabjainkat. Nincs ezen mit pironkodni, hiszen a mai színműírók nagy elődje, William Shakespeare is ugyanezt tette: mindig úgy keverte az elemeket (történelmi sztori, krimi, pszichológia, társadalomfilozófia, lételmélet), hogy a közönség minden rétege találjon benne számára megfelelőt. A végeredmény azt a látszatot keltette, mintha egy homogén közönségnek tetszett volna, mintha mindenkinek teljes élményt adott volna. Mi is keverni próbálunk — a magunk módján, a saját tehetségünk fokán. Milyen úton? Mostanában megpróbálunk a sokak által mélyen megvetett Molnár Ferenc — szerintünk zseniális — dramaturgiájára lényeges történelmi és történetfilozófiai tartalmakat bízni, illetve ugyanerre felhasználni az Erdélyi Mihály-féle kabaretisztikus elemeket. Szívesen elevenítjük fel az emberiség közelebbi múltjának mítoszait, erre késztet is bennünket a közönség érthető nosztalgiája apáink, dédapáink kora iránt. Meggyőződésünk egyébként, hogy történelmi dráma nincs. Minden művészet a máról szól, illetve a tegnapról és a holnapról is. Az úgynevezett realista irányzat, amely egy az egyben ábrázolja a mait és az ittenit, ugyanúgy érvényes, mint a mi irányunk. A baj ott kezdődik, ha valaki kizárólagossá akarja tenni a maga stílusát. A művésztársakat kevésbé jellemzi a türelmetlenség, a kritikusokat viszont nagyon. Most, hogy az Astoriában játszunk, azt mondják: perifériára szorultunk. Úgy véljük, adott esetben az Astoria is lehet centrum és a Nemzeti is (mint ahogy már volt rá példa a múltban) periféria. Garázsban is csináltak már nagy színházat, vagy külvárosi moziban, a Tagankán. A kérdés nem a hol, hanem a hogyan. Ma különben a „team”-ek világát éljük, nemcsak a tudományban, a művészetben is. A mi teamünk azért játszik éjjel az Astoriában, mert akkor nincs színházi előadás, nincs egyeztetési probléma. A KRITIKÁRÓL Erről a kérdésről Jancsó és Hernádi is nyilatkozott. Teljes egyetértésük megengedhetővé teszi, hogy álláspontjukat többes szám első személyben foglaljuk össze: „Nehezen háríthatjuk el magunktól az elfogultság vádját, hiszen köztudomású, hogy nem vagyunk a kritikusok kegyeltjei. Legalábbis Magyarországon. A filmjeinkről elmondják, hogy nem valóságos problémákkal foglalkoznak, tartalmatlanok, leegyszerűsítettek, romantikusak, álforradalmiak. Darabjainkról: csupa hülyéskedés, sőt hülyeség, hibás a történetszemléletünk, megtévesztjük a közönséget. És egyáltalán: az egész úgy rossz, ahogy van. Mindezt gyakran nagyon nyeglén sorolják el, megfeledkezvén arról, hogy a kritikus kötelessége a leírás, elemzés és értékelés. Mélyreható értékelés. Marxista értékelés. Olyasmi is megesett mostanában, hogy egy kritikus azzal kezdte: ugyan nem látta a produkciót, de botrányosnak tartja. Ez, mint kritikusi mentalitás, mindenesetre újszerű. Persze, ahogy nem beszélhetünk közönségről, mint olyanról, kritikus sincs általában. Vannak jó ítéletű, elemzőkészségű, bátor és tisztességes kritikusok is, de vannak néhányan, akiknek támadásairól olykor azt kell hinnünk, hogy pszichés eredetűek és Freud mester lehetne a megmondhatója, mit kompenzálnak álellenzéki kirohanásaikkal. Megesik, hogy előítéletekkel kezelik azokat a műtulajdonosokat, akik az ő megítélésük szerint személyes viszonyaikban, helyzetüknél fogva úgynevezett kormánypártiak. Ami azt illeti, mi valóban kormánypártiak vagyunk a szónak abban az értelmében, hogy egyetértünk a magyarországi szocializmus vezetőivel, akik egy ténylegesen humanista szocializmus kialakításán fáradoznak. Ugyanezek a kritikusok mindent hurrával fogadnak, ami álobjektív, vagy rendszerünk elhibázottságáról szól. Azt is díjazzák, ami semmiről sem szól — egyszerűen üres. De a valódi problémáktól, úgy látszik, iszonyodnak. Azokat inkább meg sem értik. Egyszerűen rossznak minősítik az ilyen alkotást — indoklás nélkül. Azért mondjuk mindezt keményebben az illendőnél, mert szokásba szeretnénk hozni azt az elfelejtett gyakorlatot, miszerint a megtámadottnak nem illetlen védekeznie. Szerintünk az egészséges szellemi közélet jellemzője a kritika és ellenkritika, támadás és védelem hatékony szocialista piaca.” Érezhető volt, hogy nem minden jelenlevő értett egyet Hernádi és Jancsó elemzéseivel, de kétségtelen, hogy az ankét során sok mindent megértettek a két alkotó művészi szándékaiból és gondolkodásmódjából. ERKI EDIT A filmekről inkább Jancsó beszélt... ... a darabokról Hernádi mönich laszlo felvételei 463