Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
rfl lfi«! Uj%llllUl r w yv KASPAREK Kertész Ákos új kötete A kötet címadó novellája a hetvenes évek magyar irodalmának egyik legjobb elbeszélése, a novella hőse pedig legemlékezetesebb figurája. Technikája szándékoltan, már-már a szegényességig egyszerű, egyszerűvé azonban nem a valóság színeit tompává fakító leegyszerűsítés teszi. Ez a barokk kulisszarajzolgatás erősbödő divatjától (némi nyelvi fondorlattal kutyát sem érdeklő magánügyeidet eladhatod világrengetőnek) oly idegen írói módszer úgy világítja át az élet hétköznapi tényeit — az örök dolgokat tehát —, mint Georges de La Tour képein a gyertyafény a kompozíció erővonalait adó formákat. A fény és árnyék művészi aránya az egyszerűségnek köszönhető: Kertész, bár az ábrázolt életanyag indokoltan csábíthatná, novellát ír érzelmekre-indulatokra apelláló szociográfiai dokumentum helyett, nem enged a másik divat terrorjának sem, épp ezért kényszeríti őszinte azonosulásra az olvasót. Hőstetteket, nagy gesztusokat könnyű utánjátszani — képzeletben legalábbis. De kit csábítana Kasparek szerepe? A szemetesé, aki mellékfoglalkozásban kutyát sétáltat, nemcsak a tízesért — az is jól jön —, inkább, hogy társasága legyen. S mikor megesik a baj — a pedigrés pulit az öreg jóváhagyásával elcsábítja egy vizsla —, Kasparek kipottyan hivatalából, pedig a kurta nyugdíjból már Kócos hat kölykét is tartania kell. A népes kutyacsaládot sétáltató Kasparek azonban ismert figura, sőt személyiség lesz a társadalmi illemtan elleni lázadása eredményeként, a házmesterek is visszafogadják kegyeikbe. Tanulságos happy ending: Kertész Ákos az olvasóra bízza értelmezését, mert elég érettnek tartja, hogy ha nem is oly könnyen, mint egy parabolával, realista elbeszéléssel is megbirkózzék. (Szépirodalmi) ^ ^ együtt alacsony, fekete ruhás néni állt lehajtott fejjel, semmibe néző szemekkel és minden arra járót megkínált egy pohár borral, „öt fia esett el a háborúban” — mondta a kísérőm. Ennek a néninek soha nem múlik el a háború, ami mindenétől megfosztotta, őt pedig odalökte az élete végéig tartó fájdalomnak. Ez a háború túlnőtt a tolsztoji eposzon, nem foglalható egyetlen remekműbe, mert minden részlete külön eposz, ebben a háborúban az Andrej Bolkonszkijok, Natasa Rosztovák és környezetük története negyvenmilliószorosan jelent meg új és új arcban. A szovjet irodalomnak megbocsáthatatlan vétke lenne, ha elfeledkezne arról, ami ma is személyes emléke az embereknek. Jurij Cvetov regénye a háború elején játszódik, a visszavonulásról, Kijev feladásáról szól. Marija, a tizennyolc éves diáklány, aki azt hiszi, hogy pár hónap múlva, amikor a fasisztákat kiverik az országból, egyetemre mehet, Kijevből menekülni kényszerülve egy utóvédharcot folytató csoporthoz vetődik. Néhány nap alatt a kislány annyi életet él végig, amennyit a békeidők emberéből száz is nehezen viselne el együttesen. A minden halált túlélő emlékezet megtestesítőjeként a csoportból egyedül neki sikerül elérni a még nem leigázott haza és a jövő kék partjait. (Kossuth - Kárpátiá) Császár István KÉK PARTOK Jurij Cvetov regénye Nálunk is akadnak, akik nehezen értik, hogy a szovjet irodalomnak a háború, harmincöt évvel a befejezése után is, kényszerítően visszatérő témája. Néhány évvel ezelőtt, amikor Grúziában jártam, útközben megálltunk egy faluban, ahol éppen az elesett hősökről emlékeztek. Az emlékmű előtt másokkal 2 MOSZKVA ÉS A MOSZKVAIAK Vlagyimir Giljarovszkij könyve Nosztalgikus szerelmi vallomás, a régi Moszkva keserédes, szivárványosan színgazdag krónikája. Régi alatt a forradalom előtti, a századforduló korabeli és még előbbi Moszkvát értsük. Ennek alakjai — színészek, írók, korcsmárosok, koldusok, hamiskártyások, biliárdhősök, rendőrök, utcai árusok, rosszlányok, alkuszok, fogadók, hajtók és hajtatók, hírhedett pazarlók, híres fukarok, állatidomárok, uzsorások, politikaiak és közbűntényesek, masszőrök és házmesterek — serege nyüzsög a könyv lapjain. Fölbukkan vénség, ki még együtt ivott Puskinnal, s fölbukkan fiatal, kinek egészen új utat szab majd a Forradalom. Látszólag csupa különlegesség, különcség, amiről Giljarovszkij ebben az 1934-es dátumú kötetben ír. De olvasás közben nemcsak Ráth-Végh Istvánra, hanem Krúdy Gyulára is gyakran gondolhatunk. A színes és léha Moszkva mögött mindvégig ott van a szürkébb, de sokkal hatalmasabb hétköznapi Moszkva; a bohémia csillogása mögött ott van a bohém és nem bohém alkotók arcéle, gazdag VLAGYIMIR GILJAROVSZKIJ MOSZKVA ÉS A MOSZKVAIAK művészi munkássága. A nevek számunkra jórészt ismeretlenek — mintha egy moszkvai olvasna a millenniumi Budapestről! —, jórészt, de nem mind. De otthonosan ismerős az a két-három emberöltővel előtti haláltánchangulat, amelybe oly erővel csattannak bele az első világháború gránátjai , majd az Auróra cirkáló ágyúlövései. (Euró- Lázár István SÖTÉR ISTVÁN Ferenczi László monográfiája Az Irodalomtudományi Intézet Kortársaink sorozatának legújabb darabja ez a finom tollal, árnyaltan megírt esszé Sőtér István szépprózai művészetéről. Ferenczi László nem nyíltan gyónó szavakkal árulja el, hogy tanítványa annak, akiről tanulmányt ír. Hanem a módszerével. Sőtér francia példák nyomán utalt rá gyakorta, hogy az életrajzot és a művet elemzésnél érdemes elválasztani. Ferenczi László csupán a Fellegjárás című regényig rajzolja meg Sőtér életpályáját, a szegedi indíttatást, a párizsi és budapesti kollégiumok életét. Ezután már csak műveketmutat be, nem a kronológia unalmával, hanem a keresztmetszetek rajzolatának érdekességével. Észreveszi, hogy Sőtér regényeiben visszatérő alakok szerepelnek, olyan értelmiségi figurák, akiknek alakváltásait egy elemző elme követi történelmi útjukon; így fedezi fel Ferenczi, hogy Sőtér világában a nagy mesterek figurája nemegyszer az ábrázolás középpontjában áll, s hogy ugyancsak nem ritka a ,,valóságtagadó” vagy az „őrült” alakja sem. Útjukat kereső értelmiségek és hamis próféták küzdenek Sőtér műveiben, s történetük attól is érdekes, hogy sajátos, váltakozó nézőpontból kíséri útjukat az alkotó. Ferenczi szép leleménye, hogy rájön, a nézőpont képviselője Sőtér műveinek ugyancsak visszatérő szereplője — a tanú. Ezt a méltó és izgalmas monográfiát csupán néhány hiba szeplősíti. Ferenczi nagyobb egységet lát Sőtér életművében, mint azt e művek olvasói feltételeznék: a fiatalkori munkák játékos kísérletezése igencsak különbözik Az elveszett bárány vagy a Budai oroszlán érett realista stílusától. Nem az teszi-e éppen oly izgalmassá Sőtér prózáját, hogy benne a „ködlovagok” magyar „szürrealizmusa” éppúgy megjelenik, mint a modernkori társadalmi realizmus? Aztán meg Ferenczi olykor túlmagyaráz nagyon is egyszerű jelenségeket. „A szerelem Sőtérnél elsősorban szociális és etikus aktus.” Ha jól emlékszem Sőtér műveire, nála a nem ritka gyermekáldás arra figyelmeztet, hogy a szerelemhez nem elég a szociális és etikus aktus. (Akadémiai) Ungvári Tamás Színház A BÁLVÁNYOK LEDŐLNEK A Népszínház a Várszínházban Lucián Blaga drámai költeményét nézve óhatatlanul Károlyi Mihály Ratelszkijára kell gondolnunk. Csodálatos az egybeesés: majdnem egy évben keletkezett, két szomszédnép irodalmi hajlamú politikusa, illetve politikus hajlamú írója tollából, két látnoki erejű színpadi alkotás, melyben a haladás hőse kényszerűen kiiktatódik népe köréből, hogy éves múltán kétségbeesve szembeszegüljön saját hazug, az elnyomók által kisajátított kultuszával. A tragédia mindkét esetben elkerülhetetlen: a hős fellázad bálványképe elitt, de a hatalmon levőik, illetve az általuk manipulált emberek eltiporják. A Ravelszki konzervatív formájáért, naivitásáért kárpótol a mű megszenvedett konkrétsága. Ugyanez a téma az elvont, mitikus párából a szintjén már sokkal kevésbé rendít meg, hiszen igazsága már semmiféle meglepetést nem nyújt. A vendég Dinu Cernescu harmadszor fut neki a drámának. A hazai, romániai bemutató nem szorul indokolásra, hiszen a népek viszonya saját klasszikusaihoz intim szerelmi kapcsolat, s az amszterdami előadást is bizonyára megemelte a mű keltette művészi és politikai meglepetés. Magyarországra azonban átgondoltabban is választhatott volna darabot, olyat, amely témájában is színpadi lehetőségeiben is több izgalmat, újszerűséget tartogat. A rendezés hatásos, puritán koreográfiája illik ugyan a műhöz, de bár évekkel ezelőtt még hasznos lecke lehetett volna színházainknak, mára, szerencsére, már ezt is tudjuk, s így ez a látvány nemigen kárpótol a színészi feladatok hálátlanságáért; ezekből a gondolati sémákból nem születhet erőteljes, egyéni hangú alakítás. Cernescu jónevű képviselője a külföldön is keresett román rendezőiskótának. Kár, hogy a meghívásában rejlő lehetőséget nem sikerült jobban kiaknázni. A tanulság