Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-04-06 / 14. szám

az lehet, hogy a jövőben a meghí­vó félnek aktívabban kell beleszól­nia a darab választásba. (Képünkön Papadimitriu Athina és Trokán Pé­ter, Szántó Judit VIOLETTA Fővárosi Operett Színház , a világ mintha már némiképp unná az operettlit.” Így írt 1910-ben A Hét kritikusa, s ehhez csak any­­nyit fűzhetünk hozzá, hogy a világ talán már rég unja, de közönségén ez egyáltalán nem látszik, még ma sem. Nem helyes efféle nagyvonalú ítéletet írója fejére olvasni, sőt Kosztolányiról lévén szó, ez egye­nesen arcátlanság, mégsem tagad­hatjuk le, hogy a nézők a vasfüg­göny elé szólították a Violetta sze­replőit, ami csakis a tetszés jele le­het. (Még akkor is, ha ez a füg­göny az 1980-as évek türelmetlen­ségével, kissé sietősen zúdult alá.) Bőségesen jutott a szereplőknek az előlegezett tapsból is, elsősorban a fenségesen bevonuló Tiboldi Má­riának, a címszereplőnek (az első szereposztásban). Ez a tisztelgés, az előadás végéről visszatekintve túl­zónak látszott, mert Tiboldi Mária nem eleven színésznőt, inkább egy hamisnak tűnő primadonnát hozott a színpadra. Suka Sándort és a szinte felismerhetetlenségig elmasz­kírozott Kertész Pétert külsőségek­ben és „belsőségekben” gazdag le­hetőséget adó szerepeikben viszont valóban öröm volt látni. Nyikolaj Sztrelnyikov operettjét Grigorij Szpektor rendezte vendég­ként, s a hagyománytisztelő közön­ség várakozására helyesen ráérezve, hagyományőrzőn. Elragadó ízléssel lépett viszont túl a hagyományokon Kemenes Fanny, akinek jelmezeit valószínűleg örömmel látnák viszont a Váci utcai szalonokban a jövőre is farsangolni akarók. (Képünkön Osz­­vald Marika és Rácz Tibor) Iván Gábor HOFFMANN MESÉI Debreceni Csokonai Színház A debreceni Csokonai Színház ott­hontalan operatársulata a Kölcsey Művelődési Központ kamaraszínhá­zában szép, kulturált környezetben, de nem kielégítő színpadtechnikai körülmények között működik. Azért játékkedve töretlen, ezt bizonyítja a Hoffmann meséi legutóbbi fel­újítása is. Elsősorban a zenekari produkciót kell kiemelni. Tarnay György karmester keze alatt a Deb­receni MÁV Filharmonikusok szép hangzással és a megszokottnál sok­kal összeszedettebben játszottak. Kertész Gyula sok fantáziával ren­dezte meg a darabot, az ő érdeme, hogy az előadás színpadilag is rend­kívül hangulatosra sikerült. Vitat­ható viszont, hogy Lindorf, Coppe­­lius, Cappertutto és Miracle maszk­ja és jelmeze erősen eltér egymás­tól, így nem világos a közönség előtt, hogy egy és ugyanaz a sze­mély. A világítás is lehetett volna differenciáltabb, különösen dr. Mi­racle sejtelmes varázsjeleneteiben. Mutatósak és ötletesek voltak Csá­­nyi Árpád színpadképei, csak a pop-art stílusú előfüggöny rítt ki közülük. Karnausz Tibor Hoff­­mannként jó alakítást nyújtott, saj­nos a hangja nem eléggé reprezen­tatív az opera abszolút főszerepé­re. A három női főhős közül a leg­jobban Hegyes Gabriella tetszett, imponáló biztonsággal adta elő Olympia magas fekvésű, virtuóz áriáját. Giulietta megszemélyesítő­jét, Czakó Máriát kicsit fáradtnak éreztem, Marsay Magda, mint An­tónia pedig kulturáltan, ám eléggé bizonytalanul énekelt ezen az es­tén. Börcsök István figyelemre mél­tó vokális eszközökkel oldotta meg a négyes baritonszerepet, de alakí­tásán akad még finomítani való. A­­négy tenor-buffo figurát­­megeleve­nítő Kecskés Sándor jeles színészi karakterizáló képességéről tett ta­núbizonyságot. A nagy létszámú szereplőgárdából ezenkívül még Tas Ildikó Miklósa, L. Bíró János Spa­­ranzanija és Tréfás György Crespel tanácsosa emelkedett ki. (Képünkön Karnausz Tibor és Marsay Magda) Kertész Iván ŐRÜLT NŐK KETRECE Színes francia—olasz film A házsártos, féltékeny feleségek mellett­­sóhajtozó férjeket biztosan megnyugtatja Eduard Molinaro bi­zarr vígjátéka. A házasság már csak ilyen, húsz év után egy férfi­ből is elviselhetetlen feleséget fa­rag. Az Őrült nők ketrecében ugyanis csupa férfi fordul elő, a különös mulató tulajdonosa, Rena­­to, az erősebb nem iránt érez olt­­hatatlan vonzalmat, színpadán csak férfiakat öltöztet mélyen dekoltált estélyi ruhákba, csábos parókákba, miatt ajánlat és egy kopaszodó, pocakos öregedő „dívával” él, immáron húsz éve, sa­játos kapcsolatban. Egyszer régen, gyenge pillanatában, hajnali fél há­rom és öt között, engedett a kísér­tésnek, most aztán vállalnia kell a félrelépés következményeit: a fia nősül, és erényes menyasszonya eré­nyes szüleinek tisztes polgármamát és­­papát akar bemutatni. Ugo Tognazzi és Michel Serrault boldogan kapnak az alkalmon, hogy eljátsszák a családi tűzhely meleg­ségét sugárzó házaspár szerepét, és mindent elkövetnek, hogy elszóra­koztassák az összeesküvésbe beava­tott nézőt. Lehet is nevetni, ki-ki ízlése szerint választhat: élvezi a magyar mozikban ritkán látható pi­káns történetet, vagy kényszeredet­ten mosolyog. Mert van, aki forrón Székely Gabriella UTAZÁS A VILÁG VÉGÉRE Színes francia dokumentumfilm Érdekes, ha Cousteau kapitány e mozifilmjét a televízióban, mond­juk, színes televízióban látjuk, biz­tosan jobban élvezzük. Szívesen fo­gadjuk a rendező magyarázó kísé­rőszövegét, mely szavakra fordítja a képeket. Egyszerre látjuk és hall­juk, hogyan dúl a hóvihar az An­­tarktiszon, milyen harciasak a pingvinek, amint bátran szembe­­szállnak a ragadozó madarakkal, milyen varázslatos a jéghegyek alatti mélytengeri világ. Talán azért van ez így, mert a tévében hozzá­szoktunk, hogy az alkotók nemigen bíznak a látvány erejében, meg a néző fantáziájában, és agyonbeszé­lik a dokumentumfilmeket, akár természetről, akár útiélmények­ről, akár politikáról szólnak. A moziban jobban zavar ez az otthoni tévés duruzsolás. Nem ad egy csepp szünetet sem, nem en­gedi, hogy kedvünkre elmerüljünk a „világ végi” képekben, és csend­ben irigyeljük Cousteau kapitányt, meg tudós legénységét, amiért éle­tük nagy részét kedves és értelmes lények, az állatok között töltik. Sz. G. FUTÁRSZOLGÁLAT Színes szovjet film A húszas években Moszkvában iz­galmas dolgok történtek. Az új vi­lágban új irodalommal, zenével, színházzal, filmmel kísérleteztek a művészek, új gazdaságpolitikával a politikusok. Fejkendős és prémes bundás nők álltak egymás mellett a sorban a boltok előtt, csizmás és nyakkendős hivatalnokok adták egymásnak a kilincset a közhivata­lokban. A sikátoros, szűk utcákban újfajta alvilág is szerveződött, Ilia Petrov hősei a régi ékszereket akasztották le a hölgyek nyakáról, az otthon rekedt ezredes és zászlós urak pedig hamis útlevél reményé­ben vörös fejekre vadásztak. Izgalmas történeteket kínál ez a világ, egy kalandfilmrendező is könnyen találhat köztük magának valót. Villen Novak a külügyi nép­biztosságon, Csicserits diplomatái között keresett hősöket filmjéhez: két futárt. Az egyik leszerelt vö­rösparancsnok, akinek nemigen tet­szik ez az újfajta „urizáló” élet Moszkvában, a másik egy fiatalem­ber, akin jól fest az öltöny, elegán­san teniszezik, de azért hibátlanul tüzel csípőből. Sajnos a rendező többet nem árul el róluk, a kor sű­rű levegőjét is elszívja körülöttük, a nyüzsgő Moszkvát szégyenlősen rejtegeti előlünk, alig engedi élni a vásznon. Az első néhány perc után a gyakorlott mozinézőnek kétsége sincs afelől, mi történik a futár­­szolgálat katonáival. Teszik, amit a szocialista kalandfilmhősnek tennie kell" Sz. G. Hanglemez A MOSZKVAI NAGYSZÍNHÁZ HEGEDŰSEI 1978-ban járt Magyarországon a Moszkvai Nagy Színház hegedűsei­nek együttese. Vendégszereplésük nagy feltűnést keltett, mert külön­leges zenélési módot képviselnek, nem vonószenekarról van szó, ha­nem tizenöt hegedűsről, akik szóló­­hangszerre vagy szólóhangra írt műveket játszanak — többnyire unisono. Vagy másképpen megfo­galmazva: a szólószámokat nem egy, hanem tizenöt hegedűművész adja elő. Nagyon imponáló a produkció­juk, hiszen a világhírű szovjet he­gedűsiskola neveltjei muzsikálnak, nemcsak tempóban és dinamikában, de kifejezésben is példásan össze­hangolva. Ám ugyanakkor furcsa is, hogy a zongorakísérethez mintha egy hegedűhangú, de tizenötszörös méretű vonóshangszer társulna. Ritkán több szólamra is oszlanak, így szintén érdekes hangzás jön lét­re: olyan vonószenekaré, amelyben nincsenek mélyebb hangszerek, brá­csák, csellók és bőgők. Műsorukon népszerű klasszikus számok szere­pelnek, olyanok, mint Saint-Saëns Hattyú­ja, Bach—Gounod és Schu­bert Ave Mariá­ja, Hacsaturján és Glazunov balettzenéinek átiratai. A jobb fajta szalonzenét is képviseli egy mű lemezükön, Fibich közis­mert Poéme-je. Nagyon érdekes Zaborov két magyar népdalfeldol­gozása abból a szempontból, ho­gyan nyúl hozzá ehhez az anyag­hoz egy olyan zeneszerző, aki fel­tehetőleg nem ismeri Bartók és Kodály ilyen irányú munkásságát. (Hungaroton) Kertész Iván SOMOGYI-SOMA LÁSZLÓ KÉPEI Mednyánszky Terem Meg egy szobra — tenném hozzá rögtön. A sárgásbarna fából fara­ □ 3

Next