Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)

1981-05-10 / 19. szám

Bartókról, muzsikáról BESZÉLGETÉS KOCSIS ZOLTÁNNAL .. ami egyesek számára egyszerű, má­soknak teljesen érthetetlen lehet.” (Bartók Béla, 1938.B­artók művei mindig szerepel­tek műsorodon, de most, az ünnepségsorozattal nyert-e Va­lamiféle új jelentőséget Bartók ze­néjének megszólaltatása? — Évforduló nem szükséges ah­hoz, hogy Bartók zenéjének szerepét és közkincs voltát hangsúlyozzuk. Pontosan úgy állok hozzá most, a legnagyobb ünneplés idején is, mint tíz évvel ezelőtt. Természetesen ma sokkal többet tudok Bartókról, de azt is érzem, hogy nem lehet róla eleget tudni. — Bartók hatása korunk zenéjére vitathatatlan. Mennyiben hatott rád? — Nem érzem, hogy különöseb­ben Bartók zenéjének a befolyása alatt állnék, ami a saját gondola­taimat illeti. Két generáció Bartók hatása alatt állt, de végül minden szerző elment a maga irányába. Ka­dosa, aki minden szempontból erős Bartók-hatás alatt indult, később egészen „kadosás” lett. Az én gene­rációm az első, amelyre más szem­pontok alapján — tehát nem stilári­­san — hat tápláló erőként Bartók művészete. — Azt a fajta Bartók-értelmezést, zongorázási módot, amit te játszol, gondolok itt a mű szerkezetének, vázának kiemelésére, hogyan alakí­tottad ki? — Kétféle megközelítés van. Az egyik az, hogy játsszunk lehetőleg olyan szellemben, ahogy a szerző játszott, a másik pedig, hogy ne olyan szellemben játsszunk. Én azt mondom, hogy igyekezzünk a leg­messzebbmenőkig megvalósítani a szerző zenei világának megfelelő in­tenciókat, de játsszunk végső soron úgy, ahogy az nekünk jólesik. Ennél mi sem könnyebb, hiszen a beprog­­ramozottság nem az ember alapvető tulajdonsága. Senki nem tud úgy játszani, bármennyire is szeretne, mint ahogy Bartók, ugyanazokkal az arányokkal, mert más a zenei neve­lése és más, ha csak egy kicsit is, a fiziológiai felépítettsége is stb. A végeredmény nem is lehet ugyanaz. Nem kell attól félni, hogy szolgai utánzásba esünk. — Bartókkal mint előadóművész­szel mennyiben érzel rokonságot? — ... Én ... tulajdonképpen nagy zavarban vagyok ettől a kérdéstől. Amikor megismertem Bartók zongo­rajátékát, még kezdő voltam, s hogy is érezhetne egy kezdő zenész ro­konságot egy teljesen kész, befeje­zett zenésznek abszolút leszűrődött interpretációival? Inkább azt mond­hatom, hogy megtanultam ... nem, nem tanultam még meg, hanem úton vagyok a bartóki gondolkodás elsa­játítása felé, és mint ilyen, egyre nagyobb rokonságot érzek. De a ro­konság kifejezés nem szerencsés, mert közös eredetet feltételez. Igaz, nekem is magyar az anyanyelvem, de más zenéken nőttem fel, mint Bartók. A múlt század utolsó évti­zedeinek zenei termését én már egy bizonyos szelekcióval kaptam. Kez­dő koromban például már nem volt aktuális napi zene Saint-Saëns vagy Volkmann. Gondoljuk csak el, hogy a fiatal Bartókra milyen nagy hatás­sal lehetett Richard Strauss zenéje, amit én már úgy ismertem meg, mint klasszikust. Most, úgy érzem, egyre inkább tu­dok közeledni Bartókhoz a zenei vi­lágképem kiteljesedése révén, de azért is, mert arra már régebben rájöttem, hogy Bartókot nem lehet nem bartókosan játszani. Értem ezen a technikai vonatkozásokat, zongora­kezelését is. — Bartók zenéje egyfajta szinté­zist hozott létre kelet és nyugat ze­néje között. De mennyiben terem­tett átmenetet „régi” és „új” zene között? — Nem tudom, hogy mi az „régi” és „új” zene. Nekem Bach pontosan annyira élő, mint Schönberg vagy Bartók. Természetesen itt egyfajta konglomerátummal állunk szemben. Bartók igen sok stílushatásból épí­tette fel saját stílusát, de nem Liszt módjára, hanem éppen ellenkezőleg. Míg Lisztnél a stílushatások külsőd­leges megjelenéséről, addig Bartók­nál ezek beolvadásáról beszélhe­tünk. Amit nem tudott beépíteni, azt elkerülte, amit viszont igen, azt oly­annyira beolvasztotta, hogy a leg­parányibb stílusjegytől kezdve a leg­nagyobb formákig, a legnagyobb for­mátumú stiláris dolgokig mélyen hangsúlyos. A népdal, a népzene formai, hangkészleti és dallami szem­pontból nemcsak egyszerűen szere­pet kap Bartók zenéjében, hanem annak szerves része. De ugyanígy szerves része az ő zenéjének a De­­bussy-hatás és az általa nyert imp­resszionista, részint zenekarkezelés, részint hangszeres megközelítés. Ép­pen ilyen mérvű művészetében a Ri­chard Strauss-i formai építkezés vagy a nemzeti romantikus stílus beivódása. Ezek Bartók zenéjének szerves részei. Azért is nehéz a meg­közelítése, mert nagy zenekultúrá­val, az általános zenekultúrának mély ismeretével kell bírni ahhoz, hogy valaki egyáltalán nekiállhas­­son Bartóknak. — Sztravinszkij, Boulez túlzott folklorizmussal vádolták Bartókot. Erről mi a véleményed? — Boulez később messzemenően revideálta véleményét. Sztravinsz­kijt részben nagyfokú irigység, rész­ben egy megalománia vezette, csak a saját dolgai érdekelték. Ellensé­geskedés volt Schönberg és Sztra­vinszkij között is. Általában jó, ha egy zeneszerzőt a megalománia ve­zet, mert csak így tud a saját mun­kájára koncentrálni. Az egyetlen ki­vétel Bartók ebben a sorban. Schön­berget és Sztravinszkijt egyaránt ját­szott, még a harmincas években is. Bartók önzetlenségére jellemző, hogy mikor még Sztravinszkij nem is is­merhette őt, Bartók már a tizes években a Sacre bemutatóját java­solta az Operaháznak. — Magyarnak kell-e lenni ahhoz, hogy Bartók zenéjét hitelesen köz­vetíteni lehessen? — Nem árt, ha az ember magyar, a mikrongogikák tekintetében, szö­vegértésnél. Ha a szöveg deklamá­­cióját tudja, akkor a magyar dikció­­nak megfelelően ad elő egyes dol­gokat. De, azt hiszem, ezt meg lehet tanulni, mint bármely idegen nyelv lejtését. — Mit gondolsz, Bartók hogyan fogadná átírásaidat? — Nem tudom. Ő maga is csinált átiratokat, nem is mindig túlzottan jókat. Egy jó átirat nemcsak gazda­gítja az eredeti faktúrát, hanem mássá is teszi, alkalmassá az új ösz­­szeállításra. Vagy éppen az új ösz­­szeállítás lényegéből következik a zenei anyag esetleges megváltozta­tása. Ilyen szempontból nagyszerű átirat a­­Hét darab a Mikrokozmosz­ból, két zongorára. Itt teljesen új darabokkal állunk szemben, lénye­ges változáson ment keresztül az Os­­tinato-, az Akkord- és trillatanul­mány. Más darab született, míg a kétzongorás Concerto esetében erről nem beszélhetünk, mert Bartók né­hol megduplázta a szólamokat, vagy áttett zenekarra olyan részeket, ame­lyek zongorán jobban hangzanak, csak azért, hogy a zenekarnak is le­gyen némi szerepe. Ez a sokat bí­rált átirat azért született, hogy a szerző feleségével együtt játszhas­son különböző amerikai nagyzene­karokkal. — Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Bartók mással szemben elnéző volt, de ha ő hibázott, melléütött, nagyon haragudott önmagára ... — Az igazság az, hogy egy zene­szerző lehet is dühös önmagára. Aki állandóan a tökéletességre törekszik, nyilván előadásban is ezt a célt sze­retné megvalósítani. Míg publiká­ciókban többnyire csak sajtóhibák lehetnek, addig az előadásba be­csúszhatnak olyan hibák is, amelye­ket már nem lehet kijavítani. Ha az előadó vállalja azt, hogy abban a pillanatban akkor, a közönség elé viszi az adott darabot, akkor a hi­bákat is vállalnia kell. Mert, mond­hatja önmagának, hogy miért nem gyakoroltam többet, de az ember nem gép. Erre azt válaszolom, gya­korolni kell, azt ami a leggyengéb­ben megy. Például az előre beprog­­ramozottságot. Miért ne lehetne? Neuhaus írja, hogy amikor az em­ber az Esz-dúr skálát tanulja, az félkész termék, de ha Beethoven Esz-dúr zongoraversenyének a vé­gén játssza, akkor már kész termék, mert zene. Bármennyire is a véré­ben van valakinek Beethoven és az Esz-dúr zongoraverseny, ha nem tud lejátszani egy Esz-dúr skálát, akkor nem fogja tudni a Beethoven Esz­­dúr zongoraversenyének a végén sem. Tehát mi a helyzet? Gyakorol­ni kell az Esz-dúr skálát, más szó­val az előre beprogramozottságot. — Yehudi Menuhin mondta: „Bar­tók zenéjében korunk felfedezheti önmagát”... — Szerintem, minden jelentős ze­nében. Sztravinszkij és Schönberg zenéjében éppúgy felfedezhetjük ma­gunkat, korunkat. — Kik ma korunk meghatározó, nagy zeneszerzői? — Nehéz ezt kijelenteni, annyira „szétmentek” a stílusok. Kurtág nagy hatású személyiség, számomra ő talán korunk legnagyobb zeneszer­zője, de az általa elkezdett úton csak ő képes továbbhaladni. Talán meghatározóbb a mai zenei életben az Új Zenei Stúdió szerzőinek tevé­kenysége, amely kijelöl egy bizonyos utat. Aki akarja, követi őket, anél­kül, hogy valamiféle szolgaiság is lenne emögött. Érdekes módon Boulez, Stock­hausen messze elvesztette azt a je­lentőségét, amivel az 50-es években és a 60-as évek elején tekintettek rájuk. Előretört viszont az ameri­kai zeneszerzők egy csoportja, pél­dául Steve Reich, Terry Riley és Frederic Rzewski, ők nagyon jelen­tős műveket alkotnak. — 1973 óta a Zeneművészeti Fő­iskola tanára vagy. Nyilván szeretsz tanítani, de miért? — Részben, mert én magam is ta­nulok, de az első szempont az, hogy fontosnak tartok egy olyan átlagos színvonalat teremteni, amiből köny­­nyebben „kinőhet” valaki. Nem cé­lom uniformizálni saját növendé­keimet sem, elvárom elsősorban az R 28.

Next