Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
1981-05-10 / 19. szám
Bartókról, muzsikáról BESZÉLGETÉS KOCSIS ZOLTÁNNAL .. ami egyesek számára egyszerű, másoknak teljesen érthetetlen lehet.” (Bartók Béla, 1938.Bartók művei mindig szerepeltek műsorodon, de most, az ünnepségsorozattal nyert-e Valamiféle új jelentőséget Bartók zenéjének megszólaltatása? — Évforduló nem szükséges ahhoz, hogy Bartók zenéjének szerepét és közkincs voltát hangsúlyozzuk. Pontosan úgy állok hozzá most, a legnagyobb ünneplés idején is, mint tíz évvel ezelőtt. Természetesen ma sokkal többet tudok Bartókról, de azt is érzem, hogy nem lehet róla eleget tudni. — Bartók hatása korunk zenéjére vitathatatlan. Mennyiben hatott rád? — Nem érzem, hogy különösebben Bartók zenéjének a befolyása alatt állnék, ami a saját gondolataimat illeti. Két generáció Bartók hatása alatt állt, de végül minden szerző elment a maga irányába. Kadosa, aki minden szempontból erős Bartók-hatás alatt indult, később egészen „kadosás” lett. Az én generációm az első, amelyre más szempontok alapján — tehát nem stilárisan — hat tápláló erőként Bartók művészete. — Azt a fajta Bartók-értelmezést, zongorázási módot, amit te játszol, gondolok itt a mű szerkezetének, vázának kiemelésére, hogyan alakítottad ki? — Kétféle megközelítés van. Az egyik az, hogy játsszunk lehetőleg olyan szellemben, ahogy a szerző játszott, a másik pedig, hogy ne olyan szellemben játsszunk. Én azt mondom, hogy igyekezzünk a legmesszebbmenőkig megvalósítani a szerző zenei világának megfelelő intenciókat, de játsszunk végső soron úgy, ahogy az nekünk jólesik. Ennél mi sem könnyebb, hiszen a beprogramozottság nem az ember alapvető tulajdonsága. Senki nem tud úgy játszani, bármennyire is szeretne, mint ahogy Bartók, ugyanazokkal az arányokkal, mert más a zenei nevelése és más, ha csak egy kicsit is, a fiziológiai felépítettsége is stb. A végeredmény nem is lehet ugyanaz. Nem kell attól félni, hogy szolgai utánzásba esünk. — Bartókkal mint előadóművészszel mennyiben érzel rokonságot? — ... Én ... tulajdonképpen nagy zavarban vagyok ettől a kérdéstől. Amikor megismertem Bartók zongorajátékát, még kezdő voltam, s hogy is érezhetne egy kezdő zenész rokonságot egy teljesen kész, befejezett zenésznek abszolút leszűrődött interpretációival? Inkább azt mondhatom, hogy megtanultam ... nem, nem tanultam még meg, hanem úton vagyok a bartóki gondolkodás elsajátítása felé, és mint ilyen, egyre nagyobb rokonságot érzek. De a rokonság kifejezés nem szerencsés, mert közös eredetet feltételez. Igaz, nekem is magyar az anyanyelvem, de más zenéken nőttem fel, mint Bartók. A múlt század utolsó évtizedeinek zenei termését én már egy bizonyos szelekcióval kaptam. Kezdő koromban például már nem volt aktuális napi zene Saint-Saëns vagy Volkmann. Gondoljuk csak el, hogy a fiatal Bartókra milyen nagy hatással lehetett Richard Strauss zenéje, amit én már úgy ismertem meg, mint klasszikust. Most, úgy érzem, egyre inkább tudok közeledni Bartókhoz a zenei világképem kiteljesedése révén, de azért is, mert arra már régebben rájöttem, hogy Bartókot nem lehet nem bartókosan játszani. Értem ezen a technikai vonatkozásokat, zongorakezelését is. — Bartók zenéje egyfajta szintézist hozott létre kelet és nyugat zenéje között. De mennyiben teremtett átmenetet „régi” és „új” zene között? — Nem tudom, hogy mi az „régi” és „új” zene. Nekem Bach pontosan annyira élő, mint Schönberg vagy Bartók. Természetesen itt egyfajta konglomerátummal állunk szemben. Bartók igen sok stílushatásból építette fel saját stílusát, de nem Liszt módjára, hanem éppen ellenkezőleg. Míg Lisztnél a stílushatások külsődleges megjelenéséről, addig Bartóknál ezek beolvadásáról beszélhetünk. Amit nem tudott beépíteni, azt elkerülte, amit viszont igen, azt olyannyira beolvasztotta, hogy a legparányibb stílusjegytől kezdve a legnagyobb formákig, a legnagyobb formátumú stiláris dolgokig mélyen hangsúlyos. A népdal, a népzene formai, hangkészleti és dallami szempontból nemcsak egyszerűen szerepet kap Bartók zenéjében, hanem annak szerves része. De ugyanígy szerves része az ő zenéjének a Debussy-hatás és az általa nyert impresszionista, részint zenekarkezelés, részint hangszeres megközelítés. Éppen ilyen mérvű művészetében a Richard Strauss-i formai építkezés vagy a nemzeti romantikus stílus beivódása. Ezek Bartók zenéjének szerves részei. Azért is nehéz a megközelítése, mert nagy zenekultúrával, az általános zenekultúrának mély ismeretével kell bírni ahhoz, hogy valaki egyáltalán nekiállhasson Bartóknak. — Sztravinszkij, Boulez túlzott folklorizmussal vádolták Bartókot. Erről mi a véleményed? — Boulez később messzemenően revideálta véleményét. Sztravinszkijt részben nagyfokú irigység, részben egy megalománia vezette, csak a saját dolgai érdekelték. Ellenségeskedés volt Schönberg és Sztravinszkij között is. Általában jó, ha egy zeneszerzőt a megalománia vezet, mert csak így tud a saját munkájára koncentrálni. Az egyetlen kivétel Bartók ebben a sorban. Schönberget és Sztravinszkijt egyaránt játszott, még a harmincas években is. Bartók önzetlenségére jellemző, hogy mikor még Sztravinszkij nem is ismerhette őt, Bartók már a tizes években a Sacre bemutatóját javasolta az Operaháznak. — Magyarnak kell-e lenni ahhoz, hogy Bartók zenéjét hitelesen közvetíteni lehessen? — Nem árt, ha az ember magyar, a mikrongogikák tekintetében, szövegértésnél. Ha a szöveg deklamációját tudja, akkor a magyar dikciónak megfelelően ad elő egyes dolgokat. De, azt hiszem, ezt meg lehet tanulni, mint bármely idegen nyelv lejtését. — Mit gondolsz, Bartók hogyan fogadná átírásaidat? — Nem tudom. Ő maga is csinált átiratokat, nem is mindig túlzottan jókat. Egy jó átirat nemcsak gazdagítja az eredeti faktúrát, hanem mássá is teszi, alkalmassá az új öszszeállításra. Vagy éppen az új öszszeállítás lényegéből következik a zenei anyag esetleges megváltoztatása. Ilyen szempontból nagyszerű átirat aHét darab a Mikrokozmoszból, két zongorára. Itt teljesen új darabokkal állunk szemben, lényeges változáson ment keresztül az Ostinato-, az Akkord- és trillatanulmány. Más darab született, míg a kétzongorás Concerto esetében erről nem beszélhetünk, mert Bartók néhol megduplázta a szólamokat, vagy áttett zenekarra olyan részeket, amelyek zongorán jobban hangzanak, csak azért, hogy a zenekarnak is legyen némi szerepe. Ez a sokat bírált átirat azért született, hogy a szerző feleségével együtt játszhasson különböző amerikai nagyzenekarokkal. — Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Bartók mással szemben elnéző volt, de ha ő hibázott, melléütött, nagyon haragudott önmagára ... — Az igazság az, hogy egy zeneszerző lehet is dühös önmagára. Aki állandóan a tökéletességre törekszik, nyilván előadásban is ezt a célt szeretné megvalósítani. Míg publikációkban többnyire csak sajtóhibák lehetnek, addig az előadásba becsúszhatnak olyan hibák is, amelyeket már nem lehet kijavítani. Ha az előadó vállalja azt, hogy abban a pillanatban akkor, a közönség elé viszi az adott darabot, akkor a hibákat is vállalnia kell. Mert, mondhatja önmagának, hogy miért nem gyakoroltam többet, de az ember nem gép. Erre azt válaszolom, gyakorolni kell, azt ami a leggyengébben megy. Például az előre beprogramozottságot. Miért ne lehetne? Neuhaus írja, hogy amikor az ember az Esz-dúr skálát tanulja, az félkész termék, de ha Beethoven Esz-dúr zongoraversenyének a végén játssza, akkor már kész termék, mert zene. Bármennyire is a vérében van valakinek Beethoven és az Esz-dúr zongoraverseny, ha nem tud lejátszani egy Esz-dúr skálát, akkor nem fogja tudni a Beethoven Eszdúr zongoraversenyének a végén sem. Tehát mi a helyzet? Gyakorolni kell az Esz-dúr skálát, más szóval az előre beprogramozottságot. — Yehudi Menuhin mondta: „Bartók zenéjében korunk felfedezheti önmagát”... — Szerintem, minden jelentős zenében. Sztravinszkij és Schönberg zenéjében éppúgy felfedezhetjük magunkat, korunkat. — Kik ma korunk meghatározó, nagy zeneszerzői? — Nehéz ezt kijelenteni, annyira „szétmentek” a stílusok. Kurtág nagy hatású személyiség, számomra ő talán korunk legnagyobb zeneszerzője, de az általa elkezdett úton csak ő képes továbbhaladni. Talán meghatározóbb a mai zenei életben az Új Zenei Stúdió szerzőinek tevékenysége, amely kijelöl egy bizonyos utat. Aki akarja, követi őket, anélkül, hogy valamiféle szolgaiság is lenne emögött. Érdekes módon Boulez, Stockhausen messze elvesztette azt a jelentőségét, amivel az 50-es években és a 60-as évek elején tekintettek rájuk. Előretört viszont az amerikai zeneszerzők egy csoportja, például Steve Reich, Terry Riley és Frederic Rzewski, ők nagyon jelentős műveket alkotnak. — 1973 óta a Zeneművészeti Főiskola tanára vagy. Nyilván szeretsz tanítani, de miért? — Részben, mert én magam is tanulok, de az első szempont az, hogy fontosnak tartok egy olyan átlagos színvonalat teremteni, amiből könynyebben „kinőhet” valaki. Nem célom uniformizálni saját növendékeimet sem, elvárom elsősorban az R 28.