Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)

1981-09-06 / 36. szám

Egy műsor (utó) élete RENDHAGYÓ IRODALOMÓRA A SZAKMUNKÁSKÉPZŐBEN A születés és a halál kerek évfor­dulói után egy ideig alig esik szó jeles alkotóinkról. A ba­rokkosan túlzsúfolt ünneplést köve­tően nemcsak a virágcsokrok és a ko­szorúk hervadnak el; az enyészeté lesznek az alkalmi versek, összecsa­pott tanulmányok és előadóestek is. Az emlékezés néha kényszeredetten lerótt adóját igyekszünk elfelejteni, kissé szégyenlősen gondolva arra, mit követtünk el „hagyományőrzés” cí­mén. A Kései sirató című összeállítás nem tartozik a hamarjában tető alá hozott műsorok közé, bár József At­tila 75. születésnapja alkalmából mu­tatták be a Radnóti Színpadon. Ezért maradhatott eleven a „kötelező tisz­telet” időszakán túl is és ezért foly­tathatta életét a színpad keretein kí­­vül. Erről a „rendhagyó irodalom­óráról”, amelyet a műsor nyomán egy szakiskolában tartottak, így beszél Madaras József: — Nagy örömömre szolgált ez az alkalom. Olyan energiákat tudtam megmozgatni magamban, hogy a köl­temény szinte a helyszínen született meg. Hlogy minek köszönhetem ezt? Segített a fiatalok figyelme, remek közönségre találtam a szakmunkás­­tanulók között. Saját lélekállapotai­­mon keresztül közelítettem meg a so­rokat. Magam előtt láttam közben anyámat, pedig már hatodik éve nem él: küzdöttem érte, a lehetetlenért, s egyben a magány ellen. A vers után körülvettek a gyerekek, de szólni nem mertek, majd az egész osztály kikísért, és némán jöttek velem a ko­csiig. Nemcsak itt, de máshol is figyel­met, tiszteletet tapasztaltam. Úgy hittem azelőtt, hogy csak én vagyok a költő feltétlen híve, de ez nem így van: templomi csend fogadott a leg­több helyen, ahol megfordultunk. A főiskolán még amolyan kötelező anyagként ismertem meg az írásait, 1904-től kerültem közel hozzá: a Rozsdatemető 100. előadása után iszonyú halálfélelem tört rám. Jó tíz évig orvostól orvosig vándoroltam. Ekkor jöttem rá, hogy az ő versei nekem való „imák”. Szükségét érez­tem annak, hogy megismerjem sor­sát , beszéltem sokakkal, akik szemé­lyes kapcsolatban álltak vele. így hallottam arról, hogy halála előtt el­mondta, hogy miként gyógyulhatna meg: úgy tervezte, hogy fát fog vág­ni mindennap és sokat sétál. Lökést adott ez számomra, ettől kezdve nagy figyelmet fordítottam állóképességemre, a­rra, hogy ura le­gyek testemnek. Rendszeresen spor­tolok ma is. Úgy érzem, a költőnek köszönhetem az életemet. Egyébként személyes meggyőződésem, halála baleset volt, úrrá tudott volna lenni baján. — A vonzalom, hogyan öltött tes­tet? Miként állt össze ez a műsor? — Nem ez az első vállalkozásom, volt előtte már egy önálló estem. De úgy gondoltam, hogy kell valaki mel­lém, hogy teljesebb legyen, a kép. Csináltam hát egy vázlatot, amelyet megbeszéltünk azután Gáspár Já­nossal, a Radnóti Színpad rendező­jével. Úgy láttuk, hogy ebben társam csak Pécsi Ildikó lehet, senki más. A végleges változatot együtt készí­tettük el. József Jolán életrajzának részleteit mondja Ildikó: két egymás mellett élő, két különböző intellektus vallomásai hangzanak el. Nagyon szeretjük ezt az összeállítást, hiszen könnyen alakíthatjuk, formálhatjuk a hallgatóság érdeklődésének, élet­korának megfelelően, így lehet két­órás, de harmincperces is. Sokszor szerepeltünk együtt, a műsor egy ré­szét a közelmúltban a televízió is be­mutatta. De még sok helyre szeret­nénk elvitatni. Úgy érezzük, fontos küldetést teljesítünk vele, és szinte mindig azt érezzük utána: megérte... GÁBOR LÁSZLÓ SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE 28 □ Néző voltam Amerikában színházi levél M­ég bennem él az utolsó pre­mier izgalma, fáradtsága, és a repülőúton New York felé máris színházba vágyódom. A híres amerikai színházi fellegvárra, a Broadway-re gondolok, ahová a leg­érdekesebbeknek tartott előadások­ra rokonaim jó előre megvették a méregdrága jegyeket. Egy színház­jegy prózai előadásokra 30—35, ze­nés színházban 30—40 dollár. Egyhe­tes New York-i tartózkodásunk alatt öt előadást láttunk, és meg kell mon­danom, nem minden produkció ese­tében kaptuk meg a magas belépő­jegyek ellenértékét. Kezdem talán a legkiválóbb elő­adással: Peter Schaffer Amadeusá­­val. A színházi évad min­den hiva­talos elismerést és díjat megnyert előadása ez, mely érdekes módon an­gol produkció. Az előadást Peter Hall, az angol Nemzeti Színház igaz­gatója rendezte. A két, kimagasló ké­pességű színész, Ian McKellen­­ Salieri és a BBC Shakespeare-soro­­zatából nálunk is ismert Tim Curry Mozart szerepében, szintén Angliá­ból. Nem kritikát írok, tehát mond­hatom röviden: az egész előadás hangvétele, tempója, szakmai elegan­ciája lenyűgöző. Külön öröm szá­momra, hogy színházam, a Vígszín­ház idei programjában szerepel ez a mű, így hamarosan a magyar szín­házlátogató is részese lehet egy — reméljük — hasonló élménynek. A következő maradandó élmény a világhírű musical, az Evita. Valószí­nűleg ez a Broadway legpolitikusabb előadása. A zenés játék átfogó képet ad a peronista Argentína politikai viszonyairól, a díszletként eredeti filmdokumentumokat felhasználó ve­títés annyira közel hozza a nézőkhöz a kort, amelyben játszódik és mind­ezt olyan kritikusan teszi, hogy szin­te részesei vagyunk az események­nek. A színészek tánc- és énektudá­sa lenyűgöző. A koreográfia nem­csak szellemes és találékony, hanem mélyreható dramaturgiai funkciója is van. Láttam egy tipikusan amerikai musicalt, a 42. utcát. A mű nem új, hanem felújítás. A címben szereplő utcanév a nagy sikerű színházak ut­cáját jelzi és a történet is egy szín­ház belső életét eleveníti meg, ope­rett színvonalon , dallamos zené­vel. A főszereplőnő és a tánckar el­sőrangú. Igazi Broadway-siker sok pénzzel, sok pénzért. Igénytelen, kel­lemes este. A New Y­ork-i színházi évad szen­zációja a filmsztár, Elizabeth Taylor első színpadi fellépése Lillian Hell­­man A kis rókák című darabjában. A darab egy század eleji, gazdag dé­li polgárcsalád szétesését meséli el. Ott szorongtam 30 dolláros jegyem­mel az erkély első soraiban és vár­tam a nagy eseményt, a filmjei alap­ján méltán világhíres sztár színpad­ra lépését. A díszletet megpillantva — amely külön tapsot kapott —, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ebben a nagy műgonddal beépí­tett, tökéletesen naturalista „házban” az előadás után port is törülgetve, szabályosan takarítanak. Belépett Taylor, óriási, szűnni nem akaró taps fogadta, mint egy operettprimadon­nát. Gyönyörű volt, de sem jobb, sem rosszabb, mint a színpadon bárki más. Tanúi lehettünk — Peter Brook szavaival —­ egy tökéletes „holt” színháznak, melynek nagy élő sikere volt. New York művésznegyedében, a Greenwich Village-ben láttam egy néger musicalt. Az 1920-as években, New Orleansban játszódik, a műfa­ja vaudeville. A színházterem egy feketére festett pincehelyiség, aszta­lokkal és székekkel, itt foglal helyet a közönség, az elöl levő asztaloknál drágább pénzért, hátrább olcsóbban, étkezési sorrendben. Kezdés előtt és a szünetben italokat lehet rendelni. A félkör alakú lokálszínpadon fenn ül a néger dzsessz-zenekar, amely a hangulatot szolgáltatja. Az előadás szereplői három nő és egy férfi. A A My Fair Lady bostoni előadásának plakátja ELIZABETH TAYLOR LILLIAN HELLMAN THE LITTLE FOXES A kis rókák New York-i előadásának hirdetése

Next