Új Tükör, 1981. július-szeptember (18. évfolyam, 27-39. szám)
1981-09-06 / 36. szám
Egy műsor (utó) élete RENDHAGYÓ IRODALOMÓRA A SZAKMUNKÁSKÉPZŐBEN A születés és a halál kerek évfordulói után egy ideig alig esik szó jeles alkotóinkról. A barokkosan túlzsúfolt ünneplést követően nemcsak a virágcsokrok és a koszorúk hervadnak el; az enyészeté lesznek az alkalmi versek, összecsapott tanulmányok és előadóestek is. Az emlékezés néha kényszeredetten lerótt adóját igyekszünk elfelejteni, kissé szégyenlősen gondolva arra, mit követtünk el „hagyományőrzés” címén. A Kései sirató című összeállítás nem tartozik a hamarjában tető alá hozott műsorok közé, bár József Attila 75. születésnapja alkalmából mutatták be a Radnóti Színpadon. Ezért maradhatott eleven a „kötelező tisztelet” időszakán túl is és ezért folytathatta életét a színpad keretein kívül. Erről a „rendhagyó irodalomóráról”, amelyet a műsor nyomán egy szakiskolában tartottak, így beszél Madaras József: — Nagy örömömre szolgált ez az alkalom. Olyan energiákat tudtam megmozgatni magamban, hogy a költemény szinte a helyszínen született meg. Hlogy minek köszönhetem ezt? Segített a fiatalok figyelme, remek közönségre találtam a szakmunkástanulók között. Saját lélekállapotaimon keresztül közelítettem meg a sorokat. Magam előtt láttam közben anyámat, pedig már hatodik éve nem él: küzdöttem érte, a lehetetlenért, s egyben a magány ellen. A vers után körülvettek a gyerekek, de szólni nem mertek, majd az egész osztály kikísért, és némán jöttek velem a kocsiig. Nemcsak itt, de máshol is figyelmet, tiszteletet tapasztaltam. Úgy hittem azelőtt, hogy csak én vagyok a költő feltétlen híve, de ez nem így van: templomi csend fogadott a legtöbb helyen, ahol megfordultunk. A főiskolán még amolyan kötelező anyagként ismertem meg az írásait, 1904-től kerültem közel hozzá: a Rozsdatemető 100. előadása után iszonyú halálfélelem tört rám. Jó tíz évig orvostól orvosig vándoroltam. Ekkor jöttem rá, hogy az ő versei nekem való „imák”. Szükségét éreztem annak, hogy megismerjem sorsát , beszéltem sokakkal, akik személyes kapcsolatban álltak vele. így hallottam arról, hogy halála előtt elmondta, hogy miként gyógyulhatna meg: úgy tervezte, hogy fát fog vágni mindennap és sokat sétál. Lökést adott ez számomra, ettől kezdve nagy figyelmet fordítottam állóképességemre, arra, hogy ura legyek testemnek. Rendszeresen sportolok ma is. Úgy érzem, a költőnek köszönhetem az életemet. Egyébként személyes meggyőződésem, halála baleset volt, úrrá tudott volna lenni baján. — A vonzalom, hogyan öltött testet? Miként állt össze ez a műsor? — Nem ez az első vállalkozásom, volt előtte már egy önálló estem. De úgy gondoltam, hogy kell valaki mellém, hogy teljesebb legyen, a kép. Csináltam hát egy vázlatot, amelyet megbeszéltünk azután Gáspár Jánossal, a Radnóti Színpad rendezőjével. Úgy láttuk, hogy ebben társam csak Pécsi Ildikó lehet, senki más. A végleges változatot együtt készítettük el. József Jolán életrajzának részleteit mondja Ildikó: két egymás mellett élő, két különböző intellektus vallomásai hangzanak el. Nagyon szeretjük ezt az összeállítást, hiszen könnyen alakíthatjuk, formálhatjuk a hallgatóság érdeklődésének, életkorának megfelelően, így lehet kétórás, de harmincperces is. Sokszor szerepeltünk együtt, a műsor egy részét a közelmúltban a televízió is bemutatta. De még sok helyre szeretnénk elvitatni. Úgy érezzük, fontos küldetést teljesítünk vele, és szinte mindig azt érezzük utána: megérte... GÁBOR LÁSZLÓ SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE 28 □ Néző voltam Amerikában színházi levél Még bennem él az utolsó premier izgalma, fáradtsága, és a repülőúton New York felé máris színházba vágyódom. A híres amerikai színházi fellegvárra, a Broadway-re gondolok, ahová a legérdekesebbeknek tartott előadásokra rokonaim jó előre megvették a méregdrága jegyeket. Egy színházjegy prózai előadásokra 30—35, zenés színházban 30—40 dollár. Egyhetes New York-i tartózkodásunk alatt öt előadást láttunk, és meg kell mondanom, nem minden produkció esetében kaptuk meg a magas belépőjegyek ellenértékét. Kezdem talán a legkiválóbb előadással: Peter Schaffer Amadeusával. A színházi évad minden hivatalos elismerést és díjat megnyert előadása ez, mely érdekes módon angol produkció. Az előadást Peter Hall, az angol Nemzeti Színház igazgatója rendezte. A két, kimagasló képességű színész, Ian McKellen Salieri és a BBC Shakespeare-sorozatából nálunk is ismert Tim Curry Mozart szerepében, szintén Angliából. Nem kritikát írok, tehát mondhatom röviden: az egész előadás hangvétele, tempója, szakmai eleganciája lenyűgöző. Külön öröm számomra, hogy színházam, a Vígszínház idei programjában szerepel ez a mű, így hamarosan a magyar színházlátogató is részese lehet egy — reméljük — hasonló élménynek. A következő maradandó élmény a világhírű musical, az Evita. Valószínűleg ez a Broadway legpolitikusabb előadása. A zenés játék átfogó képet ad a peronista Argentína politikai viszonyairól, a díszletként eredeti filmdokumentumokat felhasználó vetítés annyira közel hozza a nézőkhöz a kort, amelyben játszódik és mindezt olyan kritikusan teszi, hogy szinte részesei vagyunk az eseményeknek. A színészek tánc- és énektudása lenyűgöző. A koreográfia nemcsak szellemes és találékony, hanem mélyreható dramaturgiai funkciója is van. Láttam egy tipikusan amerikai musicalt, a 42. utcát. A mű nem új, hanem felújítás. A címben szereplő utcanév a nagy sikerű színházak utcáját jelzi és a történet is egy színház belső életét eleveníti meg, operett színvonalon , dallamos zenével. A főszereplőnő és a tánckar elsőrangú. Igazi Broadway-siker sok pénzzel, sok pénzért. Igénytelen, kellemes este. A New York-i színházi évad szenzációja a filmsztár, Elizabeth Taylor első színpadi fellépése Lillian Hellman A kis rókák című darabjában. A darab egy század eleji, gazdag déli polgárcsalád szétesését meséli el. Ott szorongtam 30 dolláros jegyemmel az erkély első soraiban és vártam a nagy eseményt, a filmjei alapján méltán világhíres sztár színpadra lépését. A díszletet megpillantva — amely külön tapsot kapott —, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ebben a nagy műgonddal beépített, tökéletesen naturalista „házban” az előadás után port is törülgetve, szabályosan takarítanak. Belépett Taylor, óriási, szűnni nem akaró taps fogadta, mint egy operettprimadonnát. Gyönyörű volt, de sem jobb, sem rosszabb, mint a színpadon bárki más. Tanúi lehettünk — Peter Brook szavaival — egy tökéletes „holt” színháznak, melynek nagy élő sikere volt. New York művésznegyedében, a Greenwich Village-ben láttam egy néger musicalt. Az 1920-as években, New Orleansban játszódik, a műfaja vaudeville. A színházterem egy feketére festett pincehelyiség, asztalokkal és székekkel, itt foglal helyet a közönség, az elöl levő asztaloknál drágább pénzért, hátrább olcsóbban, étkezési sorrendben. Kezdés előtt és a szünetben italokat lehet rendelni. A félkör alakú lokálszínpadon fenn ül a néger dzsessz-zenekar, amely a hangulatot szolgáltatja. Az előadás szereplői három nő és egy férfi. A A My Fair Lady bostoni előadásának plakátja ELIZABETH TAYLOR LILLIAN HELLMAN THE LITTLE FOXES A kis rókák New York-i előadásának hirdetése